Hyungwon
- Attól függ - mosolyodik el Kihyun. - Ha ráérsz átsétálni hozzám, akkor mehetünk kocsival, egyébként meg nyugodtan buszozhatsz.
- Egy kis séta nem árt, inkább az első opciót választanám - méri végig láthatóan is megkönnyebbülten tehetetlen alakom, miből Kihyun semmit nem vesz észre. Szerintem lebuktam. Vagy nem? Van isten? Nincs…
- Akkor várj meg a főnök előtt, lepasszolom Hyunwoonak a gyereket - indul meg előre, s Hoseok engem egy kézjelzéssel maga elé engedve lép a nyomomba. Szörnyen és még annál is jobban bosszantó az udvariassága, ráadásul borzasztóan zavar ez az egész szituáció. Némileg örülök, hogy lelépnek, de ha jól emlékszem, akkor én ma az állatorvosoknál kezdek, ami újabb emberek megismerését jelenti.
- Nem vagyok gyerek - morgok az orrom alatt lehetőleg úgy, hogy a legidősebb ezt ne hallja meg.
- Megyek szólni, fent várlak - válnak el útjaink hatalmas “bánatomra”.
- Ne félj, hamar megleszünk - próbál vígasztalni Kihyun, egy minden bizonnyal rossz módszerrel.
- Pont ettől félek…
- Helyes. És, hogy szokd a kutyákat, ebéd után elvihetsz párat sétálni az örökbefogadósok közül. Azzal aki rá ér, és eszedbe se jussak, mert ma kismillió dolgom van. - Már a nyelvem hegyén a válasz, mikor szembejön az orvos, kit Kihyun rögtön le is int. - Ahh, hyung, jó, hogy jössz. Hyungwont el tudod vállalni egy órára?
- Persze - mosolyodik el a magas férfi, amitől egész hátborzongató ábrázata lesz.
- Akkor átöltözik és megy is.
- Elkísérem - ajánlja fel segítségét, mit szívesen visszautasítanék, csak sajnos fogalmam sincs merre van az állatorvosi, így kénytelen vagyok beletörődni - egyébként kifejezetten csendes - társaságába.
- Ezer hálám, majd még beszélünk, te legyél jó, sziasztok - hadarja el, s rögtön futni kezd.
- Gyere - mondja kedvesen a férfi, így más választás nemlévén, követem őt.
Kihyun reggel húsz percet túrta a szekrényemet, hogy valami munkás ruhát keressen nekem, mert itt az állatok összekoszolják, meg amúgy sem kényelmes utcaiba és egyéb hülyeségekre hivatkozva suvasztotta őket a táskámba.
Az orvos megmutatja hol az öltöző - ami egyébként az iroda jobb szélén -, s amint kész vagyok, újabb kilómétereket lesétálva térünk be egy nagyon világos és tiszta helyiségbe.
- Oh, Hyungwonnie - int nekem hatalmas vigyorral a szőke. - Te is endoszkópos vizsgálatra jöttél, mint ez a kicsike - mutat fel a kezében egy apró, fekete-fehér macskát -, vagy most csak ivartalanításra?
- Mi? - torpanok meg az ajtóhoz közel, ha netán menekülnöm kellene.
- Ne sokkold már előre, mert ez életbe nem jön ide többet.
- Pedig ez egy jó hely - engedi le csüggedten a kis szőrpamacsot. - Akarod látni hogyan csinálom? - Ééééés eddig tartott a csüggedtsége. Erre mégis mit lehet válaszolni?
- Ühüm - merészkedek közelebb a nagy asztalhoz.
- Akkor gyere - int lelkesen, s nekem már megint le kell járnom a lábam, bár szerencsére csak egy másik közeli teremig. - A kicsike már megkapta az altatót, pillanatokon belül elernyed, úgyhogy felkötöm a gépekre, aztán kezdhetjük - meséli vidáman - ???? -, miközben lefekteti a vizsgálóra. - Igazából terv szerint rectoscopiát végzünk, ami a végbélbe való bevezetése ennek a kis cukiságnak - emel fel valami fekete, műanyagnak tűnő csövet - melynek a végén egy kamera van. Meg akarod fogni? - nyújtja már felém nagy lelkesen, mi elől nem győzök kitérni.
- Nem, köszi.
- Nem tudod mit hagysz ki vele - ránt vállat, pedig de, pontosan tudom. Sok bacit, ami más állatok seggéből jött ki. - Azonban lehet colonoscópia, ami a vastagbélbe, vagy enteroscopia lesz belőle, mely a vékonybélbe megy, ha nem találjuk meg a probléma forrását
Nem vagyok hívő, soha nem is voltam, és terv szerint soha nem is leszek, ám ha van Isten, könyörögve kérem, minél előbb legyen meg a macska baja, mert ki fogok borulni, ha azt kell néznem, ahogy a hátsójába toligálja azt az izét…!
Hoseok
Én naiv! Hogy hihettem, hogy Hyungwonnak van jogosítványa?! A hülyeségem miatt, most még legalább egy órán át lehetek Kihyunnal, aki majd megpróbálja minden eszközzel kiszedni belőlem a viselkedésem okát.
- Mehetünk - pattog elém a fiatalabb srác. - Hová vigyelek?
- A sírba - huppanok be a kocsi ülésére agresszívabban, mint tervezem. Megnyílvánulásomra csak egy csúnya nézéssel jutalmaz, így beletörődve sanyarú sorsomba, normálisan válaszolok: - A bevásárlóközpontba. - Amint kigördülünk Kihyun háza elől, fejemet az ablaknak támasztom és a mellettünk elszáguldó tájat kezdem bámulni, s közben egy gondterhelt sóhaj hagyja el ajkaimat.
- Tényleg nem fogod elmondani, hogy mi bajod? - kérdez rá Kihyun, bár hangján hallani, hogy nincs ínyére, hogy harapófogóval kell mindent kiszednie belőlem.
- Nem terveztem - mondom őszintén, véletlenül sem barátom irányába nézve.
- Még akkor sem, ha szeretném, hogy megoszd velem?
- Nem gondolom, hogy érdekelne…
- Azt majd én eldöntöm - erősködik továbbra is Kihyun, aminek talán nem örülök, de megvan rá az esély, hogy jól fog elsülni, így vonakodva bár, de belemegyek.
- Nem tudom, mit kezdjek Hyungwonnal - nyögöm ki, egyáltalán nem kertelve.
- Én régebb óta ismerem, mint te, de néha még nekem is gondolkodnom kell - mondja kedvesen, amitől csak még inkább úgy érzem, hogy jó ötlet volt, pont az ő orrára kötni a bánatomat.
- Segíteni szeretnék neki, de mindig, mikor emberekkel kell valamit kezdenem, rájövök, hogy csak a kutyákhoz értek - sóhajtok nagyot, miközben lejjebb csúszok az ülésben, hogy nagyobb rálátásom legyen a kissé felhős, de egyébként tiszta égre.
- Nem sok különbség van. Már ha az adott embernek jó a személyisége. Az ember csupán annyiban más, hogy aggódik a jövő miatt, míg a kutya csak a mának él. - Ahogy szavait kiejti, és feljutnak az agyamig, rájövök, mennyire igaza is van. De még ennek ellenére is ott van bennem a félelem, hogy elrontok valamit, amivel elijeszthetem Hyungwont; márpedig ezt el akarom kerülni.
- Szerinted hallotta, amit Lucky-nak mondtam? - fordulok felé, annak ellenére is, hogy tudom, ő nem fog rám tekinteni, mivel az utat kell néznie.
- Igen - mondja teljes bizonyossággal, én meg kezdek vörös szíre váltani. - Egyébként is! Mióta beszélsz te kutyákkal, ilyen bizalmas dolgokról?
- Amióta az eszemet tudom - forgatom meg szemeimet, inkább elhagyva a járművet, ahogy Kihyun leparkol a bolt bejárata előtt. - Megvárhatsz a kocsiban, öt perc és itt is vagyok - hajolok még be az autó ablakán, mielőtt követni támadna kedve, így Kihyun csak egy bólintással válaszol, és nyugton, a seggén marad. Gyorsan megkeresem a számomra szükséges felszereléseket, ami a ragasztót, meg egy csomag csempét jelent - mivel egyesével nem lehet venni -, és azokat kifizetve, ismét Kihyun társaságában indulunk vissza a menhelyre.
- Kértél számlát?
- Nem, ezt most én állom - felelem gondolataimba merülve, a hátralévő utat csendben eltöltve. Kissé talán kivetkőzök magamból a nap hátralévő idejében, ugyanis a szokottól csendesebb vagyok. De mit tehetnék, ha egyszer gondolkodok?!
- Jesszusom, úgy nézel ki, mint aki szellemet látott - kerekednek el Hyunwoo szemei, amikor a folyosón sétálva, kezemben a csempével és ragasztóval összetalálkozunk, útban a javítandó kennel felé.
- Pedig csak tükörbe néztem - viccelem el a dolgot, bár biztosan csak túloz, elvégre Hyunwoo tipikusan az a személy, aki anyának képzeli magát, és kötelessége mindenkire vigyázni.
- Ne viccelődj ilyennel - vonja össze szemöldökeit, amitől olyan nevetségesen néz ki, hogy muszáj elnevetnem magam. - Ha nem ismernélek, azt mondanám, szerelmi bánatban szenvedsz.
- De ismersz, szóval tudod, hogy az én szerelmeim a kutyák, de bocsi hyung, most dolgom van - emelem fel a kezemben tartott barkácsfelszerelést, és egy gyors köszönés után, inkább a munkába feledkezem, nehogy még valaki azt higgye, hogy szellemekkel kezdtem társalogni, holott ugyanúgy, mint eddig, megmaradtam a kutyáknál.
Hyungwon
Majdnem negyed órányi macskakínzás után, végre eltette egy másik teremben, ilyen emeletes kennel akármibe az állatot, hogy aztán egy közepes testű kutyát kiemelve folytassa állatorvosi teendőit, míg állítása szerint Hyunwoo valahol, valamit ivartalanít.
- Gyere Csini, megnézzük van e lázad - vesz elő egy lázmérőt, s már épp latolgatnám, hogy az milyen formába fog az eb testébe jutni, mikor egyik kezével felemeli a farkát, a másikkal meg hezitálás nélkül bedugja neki. Már maga a látvány is rossz, hát milyen lehet szerencsétlennek?! Alig pár pillanat múlva csippan a szerkezet, így Minhyuk kihúzza, ránéz, letörölgeti és visszateszi, hogy aztán egy kis tubust helyezzen az asztalra, melynek letekeri a tetejét. - Hyunwoo hyung mindig azt mondja, hogy csak akkor maradhat el a rektális vizsgálat, ha az állatnak nincs végbélnyílása, vagy nincs ujjunk - mosolyodik el, újabb olyat szót “tanítva” nekem, amire az életben nem lesz hasznom és nem is tudom mit jelent, de az utánakövetkezők csak rosszra engednek következtetni.
És hogy gyanúm beigazolódjon, Minhyuk szép lassan feltolja szerencsétlen kutyának az ujját, aki közbe nyüszögve próbál elhúzódni, bennem meg kezd körvonalazódni a félelem, ahogy egyre többet látom ezt a srácot különféle élőlények hátsójában matatni. És a legrosszabb benne az, hogy még élvezi is…
- Sziasztok - tér be a megváltó, arcán hatalmas mosollyal. Itt mindenki cseszett boldog. - Jöttem elvinni a gyereket. Jól viselkedett? - áll mellém, úgy figyelve a szőke ügyködését, mintha az teljesen hétköznapi lenne.
- Képes ő rosszul is?
- Ójaj, ne akard tudni - inti le Kihyun. - Na de gyere, segítesz nekünk csempézni.
- Mit segítek, ha eleve neked sincs ott hasznod? - világítok rá a lényegre, minden lehetőséget megragadva, hogy elkerülhessem a Hoseokkal való találkozást.
- Igazad van, akár maradhatsz is - fordul meg, s már hagyna magamra, mikor észbekapok és utána sietek.
- Nem, inkább segítek. Köszönök mindent - szólok még hátra, mielőtt elhagynánk a helyiséget, és Kihyun nevetése rögtön elárulja, hogy pontosan erre számított.
- Nem értem mit majrézol. Hoseok jó ember, nem fog se bántani, se megerőszakolni, úgyhogy igazán lehetnél vele kedvesebb, ha már ennyi figyelmet fordít rád - mondja ki a nyers igazságot, mitől engem rögtön elönt a keserűség.
Utálom, hogy Kihyun olykor ennyire szabadszájú. Ismerem az igazságot, belátom a hibáimat, de ha egyszer képtelen vagyok ellene tenni, mit ér az orrom alá dörgölni?
Némán, lehajtott fejjel, szinte már vánszorogva követem a folyosók rengetegében, már csak akkor felnézve legközelebb, mikor a kérdéses helyre érünk.
A férfi valamit magyaráz, egy vödör van a kezében, lelkesen mutogat beszéde mellé, de nem jut el hozzám az értelme. Egyszerűen nem érdekel… Figyelem a mimikáit, a laza, neki mégis kihívó öltözetét, mi többnyire csak egy melegítőből áll, a színes haját, sötétbarna, csillogó szemeit és csak fáj. Fáj, hogy én nem tudok ilyen szabad lenni, hogy nem tudok mosolyogni, hogy nem tudok élni… Nekem egyáltalán nincs bajom Hoseokkal, azt leszámítva, hogy kicsit hátborzongató, amiért felkeltettem az érdeklődését. Nekem az emberekkel van bajom. Itt mindenki mosolyog, viccelődik, pedig a helyzet kaotikus, a kutyakiképző csinál olyan feladatokat, amiket a karbantartónak kéne végezni, elárvult állatokkal vagyunk körülvéve, minden nap egy harc, ők mégis boldogok. Miért. És én miért nem?
Hoseok
- Hozz egy vödröt, kérlek! - kalimpálok Kihyunnak a kennelből.
- Tessék - nyújtja át a tárgyat. - Idehozom neked Hyungwont segíteni - iszkol el, én meg addig nekilátok a sérült csempék felszedésének, miután ruhám ujját gondosan feltűrtem.
Csak egyet nem bírok felfogni. Miért hívja ide Kihyun Hyungwont. Mármint értem én, azt akarja, hogy lefoglalja és segítsen neki beilleszkedni, de az a kölyök nem éppen arról híres, hogy ilyen helyzetben a segítségemre tudna lenni. Vagy ez a mocsok annyira a fejébe vette azt, amit mondtam neki, hogy mindenképpen a kezemre akarja játszani Hyungwont? Mikor még ki sem találtam, hogy mi a jó büdös francot csináljak.
A teremben lévő állatok kíváncsian nézik, hogy mit is csinálhatok, ilyen nagy hévvel. Hát, éppen csak kinyalom a seggüket. Ha ezt az illetékesre bíznám, biztos, hogy két napon belül visszajönne, és még dágványabbul nézne ki, mint jelen állapotában. Ez az oka annak, hogy inkább tovább maradok bent, de magam csinálom meg.
Ahogy a sérült csempék elkerülnek az útból, a vödörbe helyezem őket és már éppen egy kuka felé venném az irányt, amikor megérkezik a “felmentősereg”. Hyungwon életunt fejét meglátva muszáj elmosolyodnom, akkor is, ha ez neki nem vicces.
- Ezt kidobnád a kukába? Én addig szerzek másikat.
- Törött csempét? - kérdezi Kihyun, ahogy átveszi a vödröt.
- Persze, Kihyun. Nagyon okos vagy.
- Na, én akkor léptem! Hagylak titeket dolgozni.
- Köszi, hogy megengeded - forgatom meg szemeimet, mint más a grillcsirkét, majd mind a ketten elnevetjük magunkat. Ugyan Hyungwon engem fürkész, biztosan valahol máshol járnak a gondolatai. - Hahó! - Hiába lengetem a szeme előtt a kezeimet, és hiába szólok neki sokadszorra, nem reagál, így, bár tudom, hogy utálja, de hozzáérek, éppen csak az egyik ujjammal. - Bocsi - suttogom, mikor végre hajlandó rám figyelni. - Jól vagy? Nem akarsz leülni? - Úgy néz ki, mint aki hirtelen azt sem tudja, hogy hol van, de pár másodperc alatt magához tér.
- Nem, jól vagyok - int nemet a fejével is. Egy vállrándítással tudomásul veszem, elvégre én sem szeretem, mikor ilyen állapotban zaklatnak.
- Ezt kibontanád? - mutatok a csomag csempére, ami ugyanolyan, mint ami már a földön van, így reményeim szerint nem is fog látszani a javítás. Hyungwon egy bólintás után elkezd a dobozzal küzdeni, míg én kiegyenlítem a padló alapját, hogy aztán arra rákenve a ragasztót, a csempe ne álljon ferdén.
Mind a ketten beleizzadunk a saját dolgunkba, még akkor is, ha a hőmérséklet nem indokolná, de a koncentráció és a néminemű fizikai munka megköveteli a maga verejtékét. Kicsit azonban meglepődök Hyungwonon, mivel magától, kérés nélkül lép be a kennelbe és kezdi el adogatni a darabokat, hogy a ragasztó ne száradjon túl, és úgy egyáltalán, ne kelljen felállnom. Arcomon akaratlanul is mosoly jelenik meg, ahogy tincsei összetapadnak és kissé bebandzsít, mikor koncentrál; egész aranyos.
- El sem hiszem, hogy kész! - állok fel, hátam nyújtóztatása közben. - Köszönöm a segítséged, így sokkal gyorsabb volt - pillantok Hyungwonra, aki talán nem olyan koszos, mint én, de kellően kifáradt még ebben a munkában is. Pedig nem is az egész kennelről volt szó, csak egy kis részről.
- Nincs mit. - Úgy pislog fel rám - mivel még mindig ül -, mint egy bagoly. Már éppen szóvá is tenném, hogy ne nézze ki a lelkemet a testemből, mikor a sok por kezdi facsarni az orromat, majd hatalmas hangzavart keltve tüsszentek, ezzel félbeszakítva a beszélgetésünket. Idegesen kezdem törölgetni az arcomat, mert mindenhol elkezdett viszketni, nem törődve a ténnyel, miszerint csupa kosz a kezem. Így viszont az arcom is néhány árnyalattal szükrébb színt vesz fel, amin - legnagyobb meglepetésemre -, Hyungwon nevetni kezd. Legalábbis mosolyogni, de ez nála már nevetéssel is felér.
- Most mi van? - kérdezem, nagyokat pislogva. Ennyire csak nem lehet vicces?!
- Tessék - nyújtja át a tárgyat. - Idehozom neked Hyungwont segíteni - iszkol el, én meg addig nekilátok a sérült csempék felszedésének, miután ruhám ujját gondosan feltűrtem.
Csak egyet nem bírok felfogni. Miért hívja ide Kihyun Hyungwont. Mármint értem én, azt akarja, hogy lefoglalja és segítsen neki beilleszkedni, de az a kölyök nem éppen arról híres, hogy ilyen helyzetben a segítségemre tudna lenni. Vagy ez a mocsok annyira a fejébe vette azt, amit mondtam neki, hogy mindenképpen a kezemre akarja játszani Hyungwont? Mikor még ki sem találtam, hogy mi a jó büdös francot csináljak.
A teremben lévő állatok kíváncsian nézik, hogy mit is csinálhatok, ilyen nagy hévvel. Hát, éppen csak kinyalom a seggüket. Ha ezt az illetékesre bíznám, biztos, hogy két napon belül visszajönne, és még dágványabbul nézne ki, mint jelen állapotában. Ez az oka annak, hogy inkább tovább maradok bent, de magam csinálom meg.
Ahogy a sérült csempék elkerülnek az útból, a vödörbe helyezem őket és már éppen egy kuka felé venném az irányt, amikor megérkezik a “felmentősereg”. Hyungwon életunt fejét meglátva muszáj elmosolyodnom, akkor is, ha ez neki nem vicces.
- Ezt kidobnád a kukába? Én addig szerzek másikat.
- Törött csempét? - kérdezi Kihyun, ahogy átveszi a vödröt.
- Persze, Kihyun. Nagyon okos vagy.
- Na, én akkor léptem! Hagylak titeket dolgozni.
- Köszi, hogy megengeded - forgatom meg szemeimet, mint más a grillcsirkét, majd mind a ketten elnevetjük magunkat. Ugyan Hyungwon engem fürkész, biztosan valahol máshol járnak a gondolatai. - Hahó! - Hiába lengetem a szeme előtt a kezeimet, és hiába szólok neki sokadszorra, nem reagál, így, bár tudom, hogy utálja, de hozzáérek, éppen csak az egyik ujjammal. - Bocsi - suttogom, mikor végre hajlandó rám figyelni. - Jól vagy? Nem akarsz leülni? - Úgy néz ki, mint aki hirtelen azt sem tudja, hogy hol van, de pár másodperc alatt magához tér.
- Nem, jól vagyok - int nemet a fejével is. Egy vállrándítással tudomásul veszem, elvégre én sem szeretem, mikor ilyen állapotban zaklatnak.
- Ezt kibontanád? - mutatok a csomag csempére, ami ugyanolyan, mint ami már a földön van, így reményeim szerint nem is fog látszani a javítás. Hyungwon egy bólintás után elkezd a dobozzal küzdeni, míg én kiegyenlítem a padló alapját, hogy aztán arra rákenve a ragasztót, a csempe ne álljon ferdén.
Mind a ketten beleizzadunk a saját dolgunkba, még akkor is, ha a hőmérséklet nem indokolná, de a koncentráció és a néminemű fizikai munka megköveteli a maga verejtékét. Kicsit azonban meglepődök Hyungwonon, mivel magától, kérés nélkül lép be a kennelbe és kezdi el adogatni a darabokat, hogy a ragasztó ne száradjon túl, és úgy egyáltalán, ne kelljen felállnom. Arcomon akaratlanul is mosoly jelenik meg, ahogy tincsei összetapadnak és kissé bebandzsít, mikor koncentrál; egész aranyos.
- El sem hiszem, hogy kész! - állok fel, hátam nyújtóztatása közben. - Köszönöm a segítséged, így sokkal gyorsabb volt - pillantok Hyungwonra, aki talán nem olyan koszos, mint én, de kellően kifáradt még ebben a munkában is. Pedig nem is az egész kennelről volt szó, csak egy kis részről.
- Nincs mit. - Úgy pislog fel rám - mivel még mindig ül -, mint egy bagoly. Már éppen szóvá is tenném, hogy ne nézze ki a lelkemet a testemből, mikor a sok por kezdi facsarni az orromat, majd hatalmas hangzavart keltve tüsszentek, ezzel félbeszakítva a beszélgetésünket. Idegesen kezdem törölgetni az arcomat, mert mindenhol elkezdett viszketni, nem törődve a ténnyel, miszerint csupa kosz a kezem. Így viszont az arcom is néhány árnyalattal szükrébb színt vesz fel, amin - legnagyobb meglepetésemre -, Hyungwon nevetni kezd. Legalábbis mosolyogni, de ez nála már nevetéssel is felér.
- Most mi van? - kérdezem, nagyokat pislogva. Ennyire csak nem lehet vicces?!
