Prológus

Hyungwon felejteni akar. A tegnapot, a mát, a holnapot… Úgy véli az emlékei mind csak akadályt jelentenek egy nyugodt élettel szemben, így ennek reményében hajt le még egy kör rövidet, hogy a vastagfalú poharat egy koordinálatlan mozdulattal vágja a pultra, majd karjára fekve figyeli a sötétben elhaladó embereket. Ugyan a közelmúltban nem történt semmi különösebb gond, sőt, igazán kellemes napokat tudhat maga mögött, azt leszámítva, hogy évek óta rendszeresen felbukkanó rémálmai újfent meglátogatták, ezzel együtt hozva az állandó félelmet.

Hyungwon nem volt mindig ilyen. A régi barátai egy örökké vidám, s bár kissé csendes, de annál zakkantabb fiút ismertek benne, egészen, míg meg nem ismerkedett Jonginnal, ki később a párja lett. Ahogy teltek a hónapok, Hyungwon egyre zárkózottabb és visszahúzódóbb lett, s végül elkezdett rettegni attól, hogy bárki is hozzáérjen. Tulajdonképpen ekkor hagyta mindenki magára, egy embert kivéve, ki pontosan tudja, hogy min ment keresztül, és tiszteletben tartva haptefóbiáját, rengeteg dolgon változtatott a szokásaik közt, főleg, mert a srác egyenesen kényszeredetten tapiz mindenkit, de csak normális kereteken belül. Ám ezzel a betegséggel jelentősen nehezebb együtt élni, mihez társulnak az emlékek és a szakítás óta tartó rettegés, hogy esetleg újra megtörténhet mindaz, ami akkor, min több évig telt úgy ahogy túllépni.

- Hyungwon - takarja el előle valaki a kilátást, de ő nem zavartatva magát bambul tovább a semmibe. - Hyungwon - tesz még egy kísérletet, hogy felvonja magára a bódult fiú figyelmét. - Az ég áldjon már meg, hát hallasz te egyáltalán?! - ér a vállához, mire a fiatalabb majdnem hátra is borul, miben egyedül a másik gyors reflexe segít, azonban rögtön el is engedi, mihelyst biztosan tartja magát.

- Kihyun - emeli tekintetét a még bárszéken ülve is alacsonyabb társa haragos szemeibe.

- Gondolom most örüljek, hogy legalább felismersz - fújtat dühödten az egyébként nem a nyugodt vérmérsékletéről ismert fiú.

- Menj haza - sóhajt mélyet és átfordulva a másik oldalra, a nagy ablakon keresztül kezdi tanulmányozni a kint elhaladó embereket.

- Mennyivel tartozik? - kérdi Kihyun a csapostól, majd levágva az összeget, feláll és Hyungwon székének a lábába rúg, mitől az megremeg, ezzel azonnali leszállásra késztetve az instabil fiút.

- Ez mégis mire volt jó? - vonja össze a szemöldökét, lassan végignézve az idősebben.

- Haladjál kifelé - tárja szét a két karját, és szép lassan kiterelgeti a hűvös, éjszakai utcára.

- Elmondod végre mi bajod van?! - fordul vele szembe és hangját felemelve, haragosan kéri számon barátját.

- Még kérdezed, Hyungwon? Ma idő előtt lelépsz, nem válaszolsz az üzeneteimre, a mamádnak fogalma sincs hol vagy és ezek után itt talállak meg?!

- Mi közöd hozzá? - kerüli ki, útközben felhúzva pulóvere cipzárját, nem is zavarva őt a tény, miszerint hiába van már sötét, a hőmérséklet tél lévén igencsak minuszban leledzik.

- Mi az, hogy mi közöm hozzá?! Chae Hyungwon, ne viselkedj így a hyungoddal! - iramodik a nyomába, hangosan szitkozva a fiatalabbat, miközben csakis az ő érdekében kíséri egészen hazáig.

Kihyun már tudja, hogy Hyungwon élete holnaptól megváltozik, ugyanis a menhelyen az irodai részlegről, ahol eddig az állatok állatorvosi papírjait és adatait kellett gépelnie, átkerül egy másik részlegre, hála legjobb barátjának, amiért egész biztos, hogy nem lesz túl boldog, de kizárólag az ő érdekében cselekedett.

A régi, kissé romos épületig tartó út veszekedéssel folyik, rengeteg haragos pillantást és megnyilvánulást nyerve ezzel, mi egyik félt sem érdekli. Az igazukért harcolva vágnak csúnya dolgokat egymás fejéhez. A magasabb azért, mert ittas, az alacsonyabb meg, mert ilyen a természete. Az ő szeretetük furcsa…

A kapuban már az egész ház hallja, hogy a szomszéd fiú megint majrézik, eszerint ítélkezve az egyébként meglehetősen csendes srácról. Még arra sem veszi a fáradságot, hogy halkabban térjen a lakásba, elvégre a mamája már minden bizonnyal alszik. Az ajtót bevágva, ledobálja a cuccait, mindent szerteszét hagyva az előszobába, és nagy nehezen bezárva az ajtót, mindent csupán arrébb rugdos az útból.

Hyungwon nem gondolkozik, csak laptopját felemelve az íróasztalról, az ágyba telepszik, s hátát a falnak vetve teszi gépét az ölébe, hogy felnyitva azt, a régen közösen hallgatott zenékre keressen rá, miket azóta sem felejtett, illetve hallgatott. Nem az ő stílusa, de kifejezetten egyikkel sem volt baja. Ma már mindegyikhez szép, vagy épp rossz emlék fűzi, és pontosan ez az oka, hogy hajnalhoz közeledvén füleit bedugva, maximumom üvölteti, végig nézve hozzá a klipeket. Hyungwonnak veszettül fáj. Kifejezéstelenül mered maga elé, s noha torkát marja a keserűség, jelenleg nincs több könnye, amit Jonginra áldozhatna. Emlékei képként peregnek szeme előtt, kinevetve őt mindazért, amit egykoron képes volt elviselni. Szörnyen hiányzik neki minden, ami akkor történt, mégis tudja, hogy ha lehetősége lenne rá sem kezdené újra, és úgy gondolja ez így is van rendjén. Ez viszont nem zárja ki, hogy fájjon… Olykor halványan elmosolyodik, vagy fejét mozgatja az ismerős dallamra, de egyáltalán nem figyel rá, hiszen azok a pillanatok járnak az eszében, miket ezek közben éltek meg. Pokol és Menny.

Végül valamikor reggel öt magaslatában nyomja el a megváltó álom, s noha egy óra múlva kelnie kellene, egyáltalán nincs tervben, hogy bemenjen. A mamájának egy kedves tanítványa a menhely vezetője, ezért Hyungwontól a megszokottnál is többet tűrnek, valamint sokkal lazábban fogják, mint a többi ottdolgozó embert, amiért eddig még nem történt vele gond.