2. Fejezet

Hyungwon

 

Mivel Hoseok elutasította az érdeklődésemet, kénytelen vagyok figyelmemet visszafordítani az előttünk álló eseményekre.

Kihyun elég régóta ismer, hogy tudja régen mennyire szenvedélyesen imádtam a fotózást. Sosem volt pillanat, hogy ne akadt volna a táskámba minimum a kisebb gépem, ha netán olyan látvány tárul elém, mit meg szeretnék örökíteni. Ezek többnyire állatok voltak, netán az az ember, akivel lófráltam, vagy nagy ritkán a táj. Nekem azok mind mind becses és gyönyörű emlékek voltak, még akkor is, ha Kihyun az összesen vagy fintorgott, vagy bemutatott, tehát sok eltérés nem akadt köztük. Mivel komolyan pocsék a memóriám, így szerettem volna megőrizni mindent a végtelenségig.

És ez a szakításig tartott. Ott és akkor letettem a fotózásról, mélyen eltemettem a képeket és örökre lemondtam eme szenvedélyemről, mit a mai napig sikerült is tartanom. Tehát pont ezért nem értem Kihyun miért erőlteti rám, mikor tisztában van vele nekem ez mekkora stressz, pont mint ezzel a férfival, vagy állatokkal dolgozni. Nincs bajom velük, sőt, régen szerettem is volna, ám nem lehetett, most meg ha pisztolyt tartanának a fejemhez sem vinnék haza egyet sem, hogy aztán majd meghaljon, eltűnjön, vagy bármi egyéb módon váljon köddé az életemből, mint eddig mindenk,i a nagyin és Kihyunon kívül.

A benti kennelrészek előtt haladva, hihetetlen zavaró számomra, ahogy a kutyák ugatva ugrálnak a rácsra figyelemért követelőzve, s csak remélni tudom, hogy valami kicsi, félénk jószágot viszünk ki. Sajnálom őket, persze, hogy sajnálom, de csak fáj a szívem értük.

- A Rockyval kezdünk - fékez le, mi miatt kis híján neki is megyek, majd mosolyogva mutat be a kennelbe, ahol egy rottweilerféle miniló ugat és ugrál fel olyan magasságokba, ami még rajtam is túltesz. Hoseok sokat sejtően hátrapillant rám, mitől vigyora szélesedik, csak azt nem értem mi végett, aztán leakasztja a kennel bal oldaláról a fojtó pórázt. Ahogy nyitni kezdi a kaput, elhátrálok majdhogynem a másik oldalig, s onnan figyelem a kutya kiengedését és felszerelését. - Gyere nyugodtan, nem fog bántani. Idekint fut magának pár kört, aztán lenyugszik - indul meg vele visszafelé, és tökéletesen látszik, ahogy rövidujjúja alól kilógó vastag karján megfeszülnek az izmok. Vele sem fogok kötözködni, annyi biztos…

- Hány kiló? - követem őket pár méterre lemaradva, fejben felkészülve rá, hogy fotózás közben nekem kell irányítanom Hoseokot, neki meg az ebet.

- Fuhh, most így nem tudom, de olyan ötvenöt körül lehet - paskolja meg az állat fekete oldalát.

Kiérve a kennelsorokról, jobbra fordul egy folyosóra, minek a legvégén egy kis üres szoba van kialakítva fotózáshoz. Hátterek, vakuk, meg egy kis színpad is akad.

Míg én felszerelem a gépemet, beüzemelem a fényeket és elvégzek minden szükséges dolgot, mint például lecserélem a sötét hátteret, addig Hoseok magához vesz egy adag jutalomfalatot, ami valamiféle tartóban lóg az oldalán, s gyakorol a kutyával.

- Kérlek ültesd oda középre - bökök a vászonra, mire a férfi elmosolyodva leveszi a jószágról a pórázt és bevezeti, leülteti, kijön a vászon sarkához, maradásra inti, aztán egyenesen mellém lép, már-már zavaróan közel, hogy innen vezérelje az ebet.

Az alap parancsok még mennek is ilyen távolról, na meg eleve a cél, hogy a kamerába nézzen, ám hatalmas megkönnyebbülés, mikor vissza megy és onnan folytatja a feladatokat.

Egy kutyára képes vagyok négyszáz képet ellőni, na meg közel egy órát, s mára még ki van írva másik kettő…

Hoseok

Most, hogy látom hogyan dolgozik, kétségbe vonom a későbbi sikertelenségünket. Kétség sem fér hozzá, hogy talán túl alaposan végzi a dolgát, mert azért majdnem egy órát elszöszölni egy kutyával, nem kis teljesítmény. Már előre fogom a fejem, hogy mit fogunk később csinálni, de még ha csak az elkövetkezendő két órára gondolok is kész fizikai fájdalmat okoz.

- Kész - veti oda nekem Hyungwon, miközben még mindig azt a - jó túlzással is - több ezer képet nézegeti, amit az elmúlt órában készített. Látom, hogy hiába szólnék most hozzá, úgyse figyelne, így inkább csak visszavezetem a helyére Rocky-t, míg a fotóst magára hagyom, és a következő kliensünk pórázát a kezembe véve lépek a kennelbe.

Bobby egy kicsit izgágább vadászkutya keverék, de nagyon értelmes, csak nehezen bírni az energiáival. A feje nagyjából a combom közepéig ér, tehát csak kicsivel alacsonyabb Rocky-tól, de annál több erő szorult belé. Boldogan fordul magán körbe, mikor belépek hozzá, és még nyugodt kisugárzásommal is szinte lehetetlen elérni nála, hogy megálljon, amíg ő úgy nem dönt, hogy elég volt az ugrándozásból. Leguggolok hozzá, hogy rendesen tudjon “köszönni”, így máris kezelhetőbbé válik.

- Nehéz lesz neked anyát találni - borzolom össze fülének kicsit hosszabb szőrét, de ennek ellenére is boldogan csóválja a farkát. A pórázt rárakva vezetem a fotózásra kijelölt terembe, ahol Hyungwon is tartózkodik, és még mindig a fényképezőgépen pötyög valamit.

- Mit nézel annyira? - lépek mellé, talán túl közel, mert ahogy észrevesz, azonnal arrébb lép. - Bocsánat, nem akartalak megijeszteni - emelem fel azonnal kezeimet, ami azonban nem volt jó ötlet, mert így Bobby azt hiszi, hogy fel kell ugrania az előtte álló személyre, de mi sem áll távolabb a valóságtól. Nem mondom, hogy nem ijedek meg, de Hyungwonhoz képest semmi vagyok. Szemei elkerekednek és lefagy. Már látom magam előtt, ahogy hátraugrik, beveri a nyeszlett seggét az asztalba, a kutya meg rámenősen kezdi nyalogatni az arcát - mivel elég jó rugója van az ebnek.

- Hékás - ragadom meg azonnal a pórázt, és megfékezem Bobby-t, több-kevesebb sikerrel. - Bocsi, mindig elfelejtem, hogy rendőr volt a gazdája és minden szarra megtanította - nevetek kínosan, ennyi mentséget találva a szerencsétlenségemre.

- N-nem gond - pislog nagyokat, de az adrenalin csak fél óra múlva tűnik el az ember testéből, így abban is biztos vagyok, hogy lábai még mindig remegnek. Pedig én tényleg nem akartam ráijeszteni!

- Akkor kezdjünk neki. - Bobbyt is a vászon elé állítom, levéve róla a pórázt, hogy hátrébb lépve elkerüljek Hyungwon útjából. Érzem magamon, hogy fáradok és kezdem elveszteni a koncentrációmat, ami szegény kutyán is meglátszik, főleg, hogy eleve nem bír megülni a seggén. A fekete hajún, azonban semmi sem látszik; ugyanolyan szakadatlanul folytatja a munkát, ugyanazzal a lelkesedéssel - pontosabban semmilyennel -, mint az elején. A fényképezőgép folyamatosan kattan, én meg kezdek tőle bekattanni. Myungsoo soha nem csinált ennyi képet, és mégis tökéletesen megfelelt mindenkinek. Szorosan összepréselt ajkakkal tűröm a kínzást. Majd hozzászokom, de az biztos, hogy miután letudtuk Bobby-t, szükségem van egy kis pihenőre.

 

Hyungwon 

 

Hoseok besokallt. Szinte biztos, hogy tőlem, ám nem mondja el mi a baj, így csak tehetetlenül követem, miközben visszaviszi a kutyát, onnan pedig az irodába megyünk, ugyanis szükségét érzi egy kis kávézásnak.

- Ez itt a te asztalod - paskolja meg a jobb legszélső fát elhaladva előtte, így én oda le is parkolok. - Kihyun van melletted, mögötted meg én, mivel velem fogsz valószínűleg a legtöbbet dolgozni a felmérők mellett. Azért rendeztük így, hogy ne legyen számodra kényelmetlen egy csomó idegennel - megy a leghtásó asztalhoz, amin kávéfőző, mikró, vízforraló, bögrék, meg minden konyhai eszköz van. Igazából nekem az a kényelmetlen, hogy ezt így kimondja… Az ilyesmikre sosem tudom mit válaszolhatnék, mondjuk mostanság a leggyakrabban használt szavam a köszönöm lett. - Hogyan iszod?

- Nem iszok kávét - ismerem be, bár talán így nem is a legpontosabb, mert néha szoktam, csak nem szeretem.

- Miért?

- Hosszú…

- Van időnk - fordul erre mosolyogva.

- Nem szeretem.

- Ebbe mi volt a hosszú? - nevet ki kissé, amiért Kihyunra biztos ideges lennék, de tőle nem zavar… még. Egy vállrándítással letudom kérdését, és tekintetemmel a különféle gépeket, valamint a kis hűtőt kezdem tanulmányozni, remélve, hogy ennyi volt mára köztünk az érdemleges kommunikáció. - Akkor kapsz egy gyengét sok tejjel és cukorral - dönti el, mintha nekem most kötelező lenne kávét innom, azonban belátom, hogy az a pár óra alvás tényleg csak hátráltat, így talán egy kis koffein nem fog ártani. - Megkaphatod a teknősös bögrémet, én úgyis mindig a nyuszisból iszok - mutatja fel a kezében lévő, rózsaszín nyúl figurákkal teletűzdelt, roppant férfias eszközt.

- Köszönöm - veszem át tőle a gőzölgő italt, mit az asztalomra helyezve fordulok előre, miközben Hoseok is leül a helyére. Ezen a darabon zöld teknősök sétálnak, vagy javarészt alszanak, tehát egyáltalán nem sugallja azt, hogy nekem ettől most fel kéne ébrednem, de tényleg kedves tőle, hogy nekem adta.

Nem dolgozunk együtt túl régóta, sőt, eddig csak két kutyát tudhatunk magunk mögött, de már ennyi is tökéletesen elárulja a személyiségét. Csendes megfigyelésemnek köszönhetően elég jó emberismerő is vagyok, ám félek, hogy mivel neki ez a szakterülete, csak kutyáknál, mint mondjuk a testbeszéd és egyéb akármi tanulmányozása, ő is könnyedén megfejti mi van a fejemben, mint Kihyun, akinek köze nincs a szakmához, sőt, a vérmérséklete sem alkalmas ilyesmire.

Miután elfogyasztottuk a kávét, egy kistestű keverékkel zárunk, ami amilyen apró, olyan bajos és szófogadatlan, így Hoseoknak többet kell az emelvény mellett állnia, mint körülöttem. Igazából roppant helyes férfi, még ezzel a hajjal is, így nem véltem gondnak, ha néhány képet sunyiban úgy irányítok, hogy szerepeljen rajta. Úgysem fogja látni soha… Ráadásul plusz esélyek a kicsi ebnek, ha egy kedves hölgy talál a képre, ám van egy olyan sejtésem, hogy Hoseokot szívesebben fogadnák örökbe.

Ez a jószág vitte a leghosszabb időt, ami főleg társam derekát és az én karjaimat terhelte meg, és esetleg az ő idegeit, de amint végzünk, már-már vidáman visszük vissza. Fogalmam sincs mit fogunk ezután csinálni, azonban mára bőven sok volt a fotózás…

- Áhh, hyung - kapja el az irodába menet a karomat a piros hajú srác, mire hirtelen hátrébb ugrok, ezzel kis híján felborulva, ha Hoseok nem tartja meg a hátam.

- Jooheon, ne nyúlj hozzá - emlékezteti tőlem ellépve, hogy egy kis teret adjon. Igaz, csak jószándékkal mondta, mégis úgy érzem, mintha azért lenne, mert leprás vagyok, vagy bármi ilyesmi.

- Tényleg, bocsi… Most tudsz jönni? Mert akkor bemutatnánk egy kivizsgálást Changkyunnal, aki épp a kutyát keresi, bár van egy olyan sejtésem, hogy megint rosszat fog hozni.

- Én… - gondolkodok el Hoseokra pillantva, ugyanis mivel vele voltam ma a legtöbbet, jelenleg ő az én “menedékem”, akitől várom, hogy helyettem válaszoljon, ahogy Kihyun szokott.

- Mehetsz nyugodtan, a többivel boldogulok - ereszt meg felém egy bíztató mosolyt, pont annak az ellentétét mondva, mint amire vártam.

- Oh, szuper, akkor gyere - indul meg Jooheon, én meg kénytelen vagyok követni őt, a fene se tudja hová…

 

Hoseok

 

Arckifejezésével pontosan azt tükrözi, mintha tőlem várná a mentőövet, amit azzal adnék meg neki, ha magam mellé láncolnám. Már pedig egyáltalán nincs erre szükség, mert a többiek is pontosan ugyanolyan elfogadók, mint én, így kizárt, hogy rosszabbul érezné közöttük magát, legfeljebb csak az elején. Bár bevallom, kicsit fura több, mint három óra után messze tudni magamtól, miközben már kezdtem megszokni a jelenlétét.

Kicsit szomorkodva lépkedek vissza az irodába, hogy ismét papírjaimat hívjam segítségül, mivel mostanában elég nagy a forgalom, könnyen összekeverem a kutyákat. Ahogy elhaladok Hyungwon asztala mellett, tekintetem a bögrére vándorol, amit én adtam neki. Annyira illik hozzá. Kénytelen vagyok elmosolyodni, ahogy felfogom a párhuzamot közte és a teknősök között. Alapvetően megfontolt és okos állatok, de ha valami nem tetszik nekik, a páncéljuk mögé húzódnak. Hyungwon is ilyen, de kétségtelen, hogy ő túl sokat vár el a páncéljától. Biztos vagyok benne, hogy oka van rá, de így is elég fancsali képe tud lenni - mondjuk, mint egy világfájdalmas kamasznak -, nem akarom még tetézni is a bajt.

Megrázom a fejemet és az én asztalomhoz térek, hogy a legnagyobb kupac tetejéről leemelhessem a szükséges nyomtatványokat, hogy aztán azzal a kezemben térjek vissza a kennelekhez, de ezúttal a neveletlenebbek részlegére. Egy dobermann a soros, aki azért került ide, mert a gazdája félni kezdett tőle. Mondhatom, okos, hogy egy ilyen kutyát választott, az meg csak pláne, hogy a Lucky nevet adta neki. Ha valaha is találkoznék ezzel az emberrel, félteném az életét.

Az iratokat eltüntetve a kezemből vizslatom a kutyát, először csak kennelen kívülről. Nem tűnik kiszámíthatatlannak, de még olyannak sem, aki félelemből harapna, így valószínűleg a gazdájával volt a baj, bár ez már akkor nyilvánvalóvá vált, mikor szegény pára ide került. Nyugodtan fekszik az egyik sarokban, de tekintetét szemét kíváncsian rám szegezi. Mosolyogva szemezek vele pár percig, de mielőtt megtenném az első lépést azzal, hogy kinyitiom kifutójának ajtaját, de ő az, aki közeledni kezd, miután lomhán feláll. Mindig is különös kapocs fűzött a dobermannokhoz, mivel az első és az utolsó kutyám is az volt, és ugyan kicsit fáj a látványuk, mégis boldogan nézem, ahogy kecses lábain, magabiztosan tart felém. Igyekszem lassan mozdulni, minden felesleges hirtelenséget mellőzve, ahogy kinyitom az ajtaját. Egy pillanatra megtorpan, de aztán tovább tart felém.

Talán pont ezért szeretem ennyire ezt a munkát. Amikor egy-egy kutya közeledik az ember felé, olyan, mintha a gyereked érkezését várnád tárt karokkal, és amikor végre magadhoz ölelheted, végtelen boldogság jár át. Az egyetlen dolog, ami fáj, amikor el kell altatnunk egy kutyát. Megértem, hisz’ van, mikor muszáj, de sok esetben felesleges, viszont az előírások miatt kötelező.

Lucky olyan, akár egy kezes bárány, de kétségtelen, hogy közrejátszik a több évnyi tapasztalatom is. Ettől függetlenül, pár napig még meg fog gyűlni vele a bajom, mert bizonyos zajokra nem reagál jól. Időközben annyira belemerültem a kutyával való munkába, hogy csak most veszem észre a tisztes távolból figyelő Hyungwon alakját. Ezek szerint már végeztek. Lehet, hogy csak nem akart megzavarni, ezért nem jött közelebb, így Lucky-val elindulok felé, hogy köszönhessek, ügyelve arra, hogy a kutya semmilyen meggondolatlanságot se tehessen, bár a kerítés megvédi Hyungwont.

- Szia, már végeztetek is? - Még így is elég távol vagyok tőle, és szerencsére Lucky sem mutatja, hogy bármi baja lenne a köztem és a fekete hajú fiú között végbemenő kommunikációval.