1. fejezet

Hyungwon

- Hyungwon - kerül le rólam egy pillanat alatt a takaróm, ám hangja könnyedén elárulja kilétét. Nem mintha sok választás lenne. - Kelj fel - rántja ki a fejem alól a takarót, mi miatt az tompán puffanva érkezik a matracra. Nem reagálok, csupán megpróbálok tovább aludni… - Hallod, ne játsszd itt a süketet, vagy letapizlak! - fenyeget meg Kihyun, egy amúgy elég hatásos módszerrel, azonban sok eredményt csakugyan nem sikerül elérnie vele.

- Ez perverz volt - morgom, s a lepedő szélét kihúzkodva a fal mellől, az arcomra terítem.

- Leszarom - markolja meg a felsőmet, majd egy erősebb rántással száműz a kemény padlóra, mi szinte azonnal magamhoz térít.

- Megvesztél?! - förmedek rá, közben beütött oldalamat dörzsölve, mely egyáltalán nem érdemli meg ezt a borzalmas bánásmódot, főleg kora reggel. Arról nem is beszélve, hogy szörnyen szédülök…

- Már legalább két órája bent kellene lenned, nem?! Akkor mégis mi a jó fenét csinálsz itt?

- Alszom… - ülök fel, hátamat az ágyamnak vetve. - Ráadásul még csak kilenc van, mit akarsz?

- Beszéltem a vezetővel és másik részlegre kerülsz, tehát szedd össze magad, mert mostantól amennyit késel, annyival leszel bent többet - hadarja el, közben a szekrényemhez lépve, hogy kiválogassa számomra a ruhákat, akár egy gondos anyuka.

Kihyun néha tényleg olyan, mintha az anyám lenne, ugyanakkor inkább tekintem a bátyámnak, s noha nincs vérszerinti testvérem, nála rosszabbat, de egyben jobbat nem is kívánhatnék.

Amint sikerül néminemű emberi kinézetet varázsolnunk ránk - ami őszintén megvallva is fél óra volt -, rögtön indulunk a menhelyre. Én bár próbálom húzni az időt, Kihyun és az állandó fenyegetőzési minduntalan igyekvésre ösztönöz, mit csak tetéz, hogy nem mondja el hova helyeztek át. Eddig szerencsére egyáltalán nem volt dolgom se emberekkel, se állatokkal, tehát csak a papírokat, örökbefogadási szerződéseket, mail-eket rendeztem és kezeltem, azonban tudtom szerint más hasonló poszt nincsen.

Már akkor kezd eluralkodni rajtam a pánik, mikor a fő épületen keresztül térünk be, hol már ilyenkor nagy a nyüzsgés, mindenki rohan, ezer dolguk van az embereknek. A portán bejelentkezünk, aztán rohanunk tovább. Kihyun a kutyákat gondozza, eteti, sétáltatja, hurcibálja innen-oda, szóval nagy valószínűséggel én is erre a sorsra jutok.

… hittem, míg be nem fordultunk az örökbefogadó részlegre.

- Mit is keresünk itt? - teszek még egy kísérletet barátom szórabírását illetően.

- Elhoztalak szocializálni - húzza ki pöttöm mivoltját büszkén, mintha egy olyan dolgot vitt volna véghez, amire én kértem volna.

- Tehát…?

- Múlthéten lemondott a fotós, illetve, hogy meglegyen a kerek fizetés, besegítesz a két tesztelő srácnak kivizsgálni a kutyák örökbefogadhatóságát, meg ha szükség van rád, olykor beugrasz a trénerhez. Világos?

- Hát nagyon nem! Egy, nem fotózok, már rég, úgyhogy örülnék, ha tiszteletben tartanád. Kettő, nem akarok senkivel együtt dolgozni!

- Három?

- Utállak.

- Szuper. Most, hogy ezt tisztáztuk, bemutatlak a srácoknak - nyit be az örökbefogadósok irodájába, ahol minden olyan személy tartózkodik, akinek éppen nincs dolga. Tehát, jelen esetben mindenki, aki ebben a szárnyban dolgozik, az állatorvostól a gondozókig…

Hoseok

Ha nem egy átlagos napról lenne szó, ez a mai is, pont ugyanolyan unalmas lenne, mint a többi, azt leszámítva, hogy mennyi szeretet és nevetés vesz körül. Életem legboldogabb éveit tudhatom magam mögött, hála a menhelynek, ahol trénerként dolgozom, de néha ez a munka is tud fárasztó, monoton vagy éppen kiakasztó lenni. A leginkább azt utálom, amikor, mint “idomártól”, megkérdezi az örökbefogadó, hogy nem lesz-e gond a kutyával. Ilyenkor legszívesebben homlokon vágnám magam, de inkább azt, aki képes ilyen botorságot kérdezni.

A mai nap viszont más lesz, bár azt még a fene sem tudja, hogy milyen értelemben. Kihyun szólt, hogy lesz egy új dolgozónk, mivel Myungsoo a múlt héten felmondott, mert a családalapításhoz nem volt elég az az összeg, amit a fotózásért és kisegítésért kapott. Azonban az új fiúról szinte semmit sem tudok. Az egyetlen információm annyi, hogy eddig is itt dolgozott, fent a papírok között, mert bár szereti a kutyákat, valamiért fél attól, ha valaki hozzá ér, és hogy a neve Hyungwon. Terjedtek róla szóbeszédek, mint a fekete, vagy éppen sötét alakról, aki naphosszakat ül bent a lámpafény alatt, elzárkózva minden emberi interakciótól, de soha nem hittem volna, hogy én ezzel a személlyel valaha is kapcsolatba fogok kerülni. Nem mondom, hogy nem vagyok izgatott, vagy kíváncsi, hogy milyen is lehet, de jobban örülnék Myungsoonak, mivel nem egy nehéz esetem van még hátra, így nem ártana, ha könnyen és gördülékenyen menne a munka, ami egy új sráccal tutira nem fog sikerülni, úgy meg pláne nem, hogy gondjai is vannak az emberekkel.

- ‘reggelt! - köszönök a többieknek, ahogy az ajtón belépve széles mosolyra húzom a számat.

- Megvakulok a vigyorodtól, fogd már vissza magad - morogja idegesen Jooheon, aki kevés dolgot visel rosszabbul, mint a korán kelést, így nem is csoda, hogy ilyen morcos.

- Szia hyung. Mi ez a nagy örömködés? - Minhyuk épp a reggelijén csámcsog, ezért beszéd közben néhány nyálas cafat szétröppen, mire mindenki undorodó fintorral néz végig az örökvidám asszisztensen.

- Undorító vagy - ad hangot érzésének Hyunwoo is, aki szinte fiaként tekint a fiatalabbra, ami valahol evidens is, ha a keze alatt dolgozik. Jómagam csak megrázom a fejemet, miközben vigyorom mosollyá szelídül.

- Csak kíváncsi vagyok Hyungwonra.

- Ki nem? - Jooheon hangsúlya ugyan kicsit pimasz, de már megszokhattuk tőle ezt a fajta hozzáállást, így senki sem lepődik meg rajta. Changkyun szemeiben szinte látom a kérlelő szikrákat, hogy szabadítsam ki az egésznapos melóból, amit akaratos és szókimondó társa mellett kell eltöltenie, de egy vállrándításnál többet nem tehetek, elvégre a jelenlévők közül még mindig én vagyok az, aki a legalacsonyabban van a ranglétrán.

Már éppen valami frappáns beszóláson gondolkodnék, mikor az ajtó kutyákat megszégyenítő, vonyításszerű hang kíséretében kinyílik, és belép rajta Kihyun oldalán Hyungwonnal.

A magasabb férfi, aki számomra még ismeretlen, egyszerű viseletben áll előttünk egyik lábáról a másikra, miközben kezeit tördelni kezdi és a földet pásztázza, semmiképp sem a szemünkbe nézve. Nyakában már ott lóg a fényképezőgép, ezzel minden lehetőséget elvetve attól, hogy esetleg letagadhassa munkabeosztását. Az első benyomásom róla nem éppen rossz, de nem ártana neki egy kicsivel több önbizalom és magabiztosság, főleg a kéztördelést illetően.

Hyungwon

Berogyasztott térdekkel, a lehető leginkább próbálok Kihyun mögé bújni, de ugye ez szinte lehetetlen, elvégre alacsonyabb nálam. Minden ember engem néz, ami már mondhatni fizikailag fáj, mégsem tudok ellene mit tenni, csupán bal kezemmel kicsit megrángatom barátom felsőjének hátulját.

- Na nem! - mordul rám, és én sajnos pontosan tudom miért. - Ne kezd ezt! - áll ki előlem, s már lépnék vissza, mikor ujjait a karomra kulcsolja és előrébb ránt. A hirtelen érintés miatt eszemben sincs visszakozni, de a helyzet csak kényelmetlenebb Kihyun felém való viselekdésével. - Mutatkozz be - ereszt el, mutatóujját precízen két bordám közé bökve.

- Jó reggelt mindenkinek, Chae Hyungwon vagyok - mormolom el úgy, hogy lehetőleg a hozzánk legközelebb ülők hallják, majd mélyen meghajolok.

- Gyere, te szerencsétlen - kerül ki Kihyun morogva és elindul előre, így én a hátát mustrálva követem az egyik asztalig. - Ők az állatorvosok, tehát velük akkor fogsz találkozni, ha esetleg neked kell elhozni tőlük, vagy vinni hozzájuk bármilyen állatot - mutat egy magas, fekete hajú férfira, valamint egy alacsonyabb szőkére.

- Lee Minhyuk - ugrik elém a szőke, azonnal a kezem után nyúlva, mire én hátrébb lépek tőle. - Ohh, ne haragudj, elfelejtettem - mosolyodik el a tarkóját dörzsölve. - Még csak asszisztens vagyok, de ha bármi kérdésed van, nyugodtan fordulj hozzám - mondja vidáman, én azonban nem tudok mit kezdeni a hevességével.

- Köszönöm.

- (?) Hyunwoo - ereszt meg valami gyenge mosolyfélét a másik is, ám ettől csak ijesztőbben néz ki. A legpozitívabb tulajdonsága jelenleg az, hogy nem beszél többet, úgyhogy tovább is haladunk.

- Ők azok, akikhez a már nagyjából egészséges kutyák és macskák kerülnek, hogy leteszteljék a viselkedésüket, és ezalapján küldjék további kiképzésre, ha szükséges. Ez főleg a kutyák esetében igaz - int két ülő fiúra, kikből az egyiknek feltűnően piros a haja. Piros!

- Sziasztok - köszönök nekik halkan.

- Lim Changkyun - biccent a lábait az asztalon pihentető srác, ki a másikhoz képest még egész normálisan is néz ki.

- Szia - áll fel a piros hajú. - Lee Jooheon vagyok - lép közelebb üdvözölni engem. - Szerintem jól megleszünk - paskolja meg a vállamat, mire fintorogva arrébb lépek tőle, kissé meg is mozgatva az említett testrészt.

- Hyung… - rángatom meg újfent Kihyun felsőjét, tudva, hogy ő még a gondolataimból is képes olvasni.

- Öhm, srácok - emeli fel a hangját, ezzel magára vonva mindenki figyelmét - nem mintha nem eleve engem bámult volna az összes ittartózkodó. - Ne nagyon fogdossátok Hyungwont, mert bár mondani nem fogja, de utálja - közli nekik, kedvesen kihagyva a “beteg” szót, miért még külön hálás is vagyok. - És ne tegyetek fel bonyolult kérdéseket, mert fogyatékos - teszi még hozzá, mire hirtelen felindulásból bokán rúgom. - Ya! - rivall rám, de én csak somolyogva arrébb állok, mielőtt letalál ütni. Oldalról visszafogott nevetés járja át a hirtelen elnémult társaságot, s felé fordulva a még hátramardt tagot pillantom meg, majdnem olyan kiborító hajszínnel bírva, mint a piros - kinek egyébként nem sikerült még megjegyeznem a nevét, ugyanis a memóriám elég rövid -, de annál egy kicsit szolidabb. - Áhh, hyung - tér át oda Kihyun, így nekem nincs mit tennem, követem… - Ő a kutyakiképző, aki majd besegít fotózásoknál, vagy te neki, ha szükség van rá.

- Helló - áll fel lassan és megkerülve az asztal, csak lazán nekiveti a derekát. - Shin Hoseok - mosolyog jókedvűen, annak ellenére is, hogy én egyáltalán nem viszonzom.

- Jó reggelt - hajol meg, immár letudva minden tag megismerését, aminek nyolcvan százaléka máris távozott az elmémből, tehát sok értelme nem volt.

Ha csak egyetlen szóval kellene jellemeznem a társaságot, az mindenképpen az lenne, hogy: színes.

Hoseok

Hyungwonnak szinte minden gondolata az arcára van írva. Nem tudom, hogy lehet valakinek ilyen elképesztő arcmimikája, de elég ijesztő, bár meg kell valljam, annak ellenére, hogy miféle elmebaja van, szimpatikusnak tűnik.

- Hát, akkor én megyek is - csapja össze tenyerét Kihyun, és kilép a társalgóból, immár teljesen magára hagyva szegény, elárvult gyereket, bár figyelembe véve az előző kis akcióját, amit alacsonyabb társa ellen indított, nem is mondanám annyira szerencsétlennek, azonban amilyen kétségbeesett szemeket mereszt az ajtóra, megkérdőjelez mindent.

- Akkor munkára, sok dolgunk van - szólal meg Hyunwoo, majd szélsebesen elhagyja a szobát, Minhyukkal a nyomában. Nem sokkal utánuk, Cangkyun és Jooheon is elhagyják a helyiséget, így már csak én és Hyungwon maradunk, de ő még mindig a legmesszebb húzódva tőlem kapkodja tekintetét a szoba berendezésén, akkor is, ha nincs valami sok látnivaló.

- Azt hiszem, nekünk is menni kellene - szólalok meg, mire a magas, fekete(?) hajú ijedten rezzen össze és végre rám emeli tekintetét. - Kövess, megmutatom, hogy kik vannak soron. Ha pedig végeztünk a fotózással, segíthetsz a pályán - ecsetelem a mai, igen fárasztónak ígérkező napunkat. Talán hamar is végezhetünk, elvégre attól, hogy csöndes, még lehet jó munkaerő, bár a hozzáállasomért mindig megkapom, hogy tipikusan olyan személy vagyok, akinél a remény hal meg utoljára. De ha az meghal, a következő állatom egy szarok rája lesz. Hyungwon reakciója az egyre közeledő munkára, csak egy beleegyező és egyszerre lemondó sóhaj, valamint egy kurta bólintás.

Végig lemaradva jön utánam, gondolom, hogy véletlenül se érhessek hozzá. Ha most nem lennék olyan kedves, mint amilyen vagyok, akkor biztosan megkérdezném, mi miatt lett ilyen, vagy már eleve így született, így azonban fejben kreálom a kérdéseim, és csak remélni tudom, hogy idővel kötetlenebbnek érzi közöttünk a kapcsolatot, és talán majd válaszokat is kaphatok.

Mielőtt elérnénk azokat a keneleket, ahol a fotózásra váró kutyák vannak, még beszaladok az irodámba a papírokért, hogy biztosan ne téveszthessek el semmit, ugyanis olyan “munkatársakkal”, mint a kutyák, igen könnyű hibázni, mert hiába mondod nekik, hogy “ül” vagy “marad”, ha éppen egy darab hús sétál el előttük, csak kevés dönt a szófogadás mellett. Az irodámba beérve azonban olyan csoda történik, amit fel kellene jegyeznem, ugyanis Hyungwon megszólal:

- Ő a te kutyád? - mutat egy képre az asztalomon. A falon is rengeteg van kint, amin kutyákkal vagyok, nem tudom, így mégis hogyan sikerült pont azt az egyet kiválasztani, amelyiken nem menhelyi eb van. Kicsit szomorúan lépek mellé, betegségét szem előtt tartva igyekszem nem túl közel állni, hogy ránézhessek a képre. A fotón, egy nagyranőtt keverék kutyus van, akit életemben utoljára mondhatok a saját kutyámnak. Halvány, de annál fájdalmasabb mosollyal nyúlok a képért, és végigsimítva a kissé poros üvegen, veszek egy mély levegőt.

- Igen. Kozmosz, de alig egy éve meghalt. - Szívemet fájdalom markolássza, mert bár egy neveletlen vakarcs tudott lenni, miatta vagyok most itt, ő pedig ezért halott. A bűntudatom talán fájdalmasabb, mint maga a tudat, hogy meghalt.

- Mi történt? - kérdezi azonnal, a “sajnálom” vagy “részvétem” műszavakat mellőzve, ami talán neveletlenségnek, vagy éppen bunkóságnak tűnhet, de én hálás vagyok érte.

- A szomszédom történt, meg a hülye fejem - ajkaimat fura fintorba húzom, ami egyszerre akar mosoly lenni és a fájdalom eltüntetésére alkalmas grimasz, de egyik sem sikerül.

- Miért nem jelentetted fel? - ráncolja szemöldökét. Ez nem éppen egy olyan téma, amiről szeretnék beszélni; hisz’ ez az egyetlen sötét folt a múltamban, ezért nem a válaszon kezdek gondolkodni, hanem valami jó kifogáson, ami azonnal eszembe is jut, ahogy a kezemben tartott iratokra nézek. A képet visszahelyezem az asztalra, és a papírokat Hyungwon kezébe nyomom; határtalan kedvességem miatt pedig, még arra is figyelek, hogy ne érjek hozzá.

- Hosszú történet. A munka most fontosabb.