3. Fejezet

 

Hyungwon

 

- Előbb megkeressük azt a bolondot, mert kértem, hogy az ajtó előtt várjon, de láthatóan nincs itt - mérgelődik Jooheon, hirtelen irányt váltva a kennelek felé, ám ez egy másik folyosó, nem az, ahonnan fotóztunk. - Ohh, ott van - szaporázza meg lépteit az egyik kennel előtt álló barna hajú fiú irányába.

- Hyung, nincs itt a Nero - bök a kerítésre, mely mögött csakugyan nincs más, csupán egy fekhely, valamint két tál.

- Akkor valószínűleg röntgenen van a lába miatt. Visszük Bellát - emeli le a mellette lévő falról a pórázt és a közepes, világosbarna, felálló fülű kutyát kiengedve, rögtön a nyakába teszi, majd indulunk is tovább. - Mit tudunk róla?

- Egy forgalmas autó pálya mellett fogták be, soványan és bolhásan. Nyolc hónapos, bántalmazás jeleit Minhyuk szerint nem mutatta eddig, az ivartalanításon múlthéten túlesett, tehát jók az esélyek - darálja el Changkyun, gondolkodás közben végig felfelé nézve.

- Nem az eszéért szeretjük, de legalább szorgalmas - fordul hozzám hátra Jooheon, ajkain hatalmas mosollyal.

- Ya, legalább ne bánts!

- Ezek csak tények Kyunnie~

- Fogd be - karol a nyakába, annak ellenére, hogy most szólította fel csendre. Nem tudok kiigazodni rajtuk, de annyi biztos, hogy igazán közeli barátok, amit szenvtelen viselkedésük is elárul.

Sok sok folyosón keresztül mászkálunk, s bár kivannak írva melyik milyen részleg, én biztosan nem találnék vissza az irodáig sem, úgyhogy csak halkan kullogok utánuk a civakodásukat hallgatva. Eddigi munkám során összesen nem sétáltam ennyit ebbe a két évbe, mióta a menhelyen dolgozom…

- Megjöttünk - nyit be a piros hajú egy szobába, mely viszonylag letisztult, csak a sarok meg az oldalán végigfutó pult van tele dolgokkal. A jobb falon mégegy ajtó van, ám ablak itt sincs, mint ahogy a legtöbb teremben ezen a szárnyon.

- Mivel kezdünk? - ereszti el a fiatalabb Bellát.

- Zajos játékkal - teszi le Jooheon a prózát és a földön lévő kosárból felvesz egy plüss labdát. - Hyung, te csak állj ott és figyeld hogyan zajlik ez - mutat a pulthoz, így az elé állva teszek eleget kérésnek, míg Changkyun felvesz egy mappát, meg tollat.

Némán szemlélem, ahogy a piros hajú elkezdi zörgetni, meg nyomkodni a labdát, hogy felhívja magára a kiskutya figyelmét, majd eldobja azt, mire az állat utána rohanva fogja meg, miért megdicsérik. Valamelyik fiú nekem végig magyaráz, hogy mit miért tesznek, s milyen reakciókat várnak, így ez most kifejezetten jó volt, hogy nem félt és még játszani is hajlandó. Következőnek Jooheon előszed egy nagy kulcscsomót, és míg a kölyök szaglászik, leejti azt. Megrezzent, de nem kifejezetten zavarta, velem szemben, aki majd’ összecsinálta magát. Ezután egy esernyő kerül a képbe, mit közvetlen a kutya előtt, hirtelen kinyitnak, mitől az teljesen megtántorodik, majd mikor oda dobják mellé, érdeklődve járja körbe, mi újabb jó pont.

Changkyun a pulthoz jön, elővesz egy nagyobb fém tálat, kibont egy konzervet, s egy kanál segítségével belekotorja a felét, mit aztán Jooheonnak ad. Az idősebb kezébe valamiféle műkéz is van… Leteszi az eb elé az ételt, aki erre úgy kezd falni, mintha egy hete nem evett volna, és Jooheon a műanyaggal elkezd túrkálni a tálba, meg a jószág pofájában.

- Jó kislány - lapogatja végig a hátát a kézzel.

- Az miért kell? - szólalok meg halkan, annak reményében, miszerint ők meg is hallják.

- Ezzel azt vizsgáljuk, hogy védi-e a táplálékát, és ugye mégiscsak jobb, ha erre harap és nem a kezünkre - lebegteti meg a műanyagot. - De jól szerepelt. Hozd Hekit.

Changkun a másik ajtó mögött egy pillanat alatt eltűnik, hogy aztán alig két percen belül egy nagyobb testű, őszes pofájú, lógó szőrű kutyával térjen vissza. Addigra Jooheon is megfogja a kölyköt, s bár óvatosan engedik őket össze, mindkettő elég szépen viselkedik, így a kezdeti feszültség egy másodperc alatt elillan.

Mivel az alanyunk jól szerepelt, engem elengedtek, mert nekik papírmunka jön, ám még előtte tájékoztattak Hoseok hollétéről, így hozzá indultam, nem mintha nagy hasznomat venné. Kihyunnal szívesebben lófrálnék, de még mindig jobb, minthogy az állatorvosokhoz küldjenek.

Elegendő útbaigazítással, viszonylag hamar megtalálom az egyik kennelsoron, ahol egy nagy fekete kutyával foglalatoskodik. Eszem ágában sincs megzavarni, így csak nesztelenül figyelem, miközben nagy beleéléssel simogatja az állatot, arcára tökéletesen kiülő örömmel és szeretettel.

Hoseok

Szája ugyan nem mosolyog, de a szemében, mintha a boldogság tükröződne. Talán még ő sem veszi észre; én is csak azért figyelek fel rá, mert érzékenyebb vagyok a gesztusokra, testtartásra, hanglejtésre is mimikára. Ez az "adottság" sokszor jól jön, azonban fárasztó, vagy éppen fájdalmas teher is lehet. Amikor a hazugságra igazságként kellene tekintenem, vagy nem meglátni a szomorúságot az emberek mögött, mégis mindez megtörténik, nem csakhogy hátrányt jelent, de a lelkem is sérül, amit hiába fojtok mosolyba, a seb ugyanúgy ott tátong, akkor is, ha nem a saját érzéseimről van szó. Ebben segítenek a kutyák; ha velük vagyok, csak azt kell látnom, hogy veszélyesek-e az emberre nézve; a segítségükkel felejtek, és hála nekik, jobb szokott lenni a kedvem. Kiegyensúlyozott vagyok, ezeknek a csodáknak hála.

Tekintetemet mélyen Hyungwonéba fúrom, és már csak akkor eszmélek fel, hogy mennyi ideje is bambultam gondolkodás közben, mikor összevont szemöldökkel integet, hogy magamhoz térjek.

- Itt vagy?

- Bocsi, csak elbambultam - mosolygok rá. - Mindjárt visszajövök, csak visszaviszem Lucky-t. Megvársz? - Kérdésemre bólintással válaszol, miközben hátát a csempézett falnak veti, hogy azon megtámaszkodva kényelmesebbé tegye magának azokat a pillanatokat, amíg nélkülem kényszerül lenni. Csendben, de annál boldogabban vezetem vissza a póniméretűre nőtt kutyát, aki “büntetett előélete” ellenére, nagyon jól viselkedik. Egyedül csak arra van szüksége, hogy megtanulja, nem feltétlen az van, amit ő akar, mert ha gazdi azt mondja, marad, akkor azt úgy is gondolja; komolyan kell vennie és szót fogadnia. Mikor a kennelből vágyakozva pillant ki rám, aki jelenleg a szabadságot jelenti számára, kicsit elszorul a szívem; ha tehetném, szabadon hagynám a kutyákat, de nincs arra idő, ilyen mennyiségű létszám mellett, hogy minden ebet a kellő kiképzésben részesítsünk, hogy aztán össze tudjuk engedni őket. Bár szeretném ezt elérni, de mint egyedüli tréner, aligha vannak jó esélyeim rá. És már megint belemélyedtem a gondolataimba, olyannyira, hogy már csak akkor fogom fel mi is történt, mikor Hyungwon előtt állok.

- Milyen volt a többiekkel? - kérdezem kíváncsian, és bár válaszként csak egy vállrándítást kapok, vidáman elvigyorodok. Látszik rajta és nyílt tény, hogy nézőként az ember általában halálra unja magát. Éppen ecsetelném, hogy mennyire mély az együttérzésem, mikor hangosan megkordul a hasam, és eszembe jut egy tökéletes ötlet, amivel talán még Hyungwont is ki tudom mozdítani a megszokott mindennapi életéből, bár ez még csak az első lépés. - Van kedved eljönni velem ebédelni? Meghívlak. - Pár másodpercig elgondolkodik, egyértelműen azért, mert az evés nem tartozik a hobbijai közé, és éppen azt mérlegeli, éhes-e egyáltalán. Az esélye ugyan fennáll, hogy tévedek, de az előbbinek nagyobb a valószínűsge.

- Rendben, de fizetek magamnak.

- Szó sem lehet róla - szögezem le azonnal, ahogy megindulunk az irodák felé, hogy pénztárcámat felvéve, elhagyjuk a menhelyt, a közeli éttermet célba véve. - Ez az első napod itt, szóval meghívlak. Vedd úgy, mint üdvözlő ajándék - mosolygok jókedvűen, kicsit talán még szökellve is, boldogságomat egyáltalán nem palástolva.

- Legyen, de majd kárpótollak.

- Felesleges. Ez a minimum, amit megtehetek érted.

- De akkor is vissza-

- Hagyd már! Legfeljebb ha csóró leszek, fizethetsz te.

Hyungwon

- Jó - hagyom rá végül, letudva ezt a felesleges veszekedést, elvégre ha mást nem, majd hozok neki valamit, csak ahhoz előbb meg kell őt ismernem.

- Itt lehet kapni a világ második legfinomabb ramyunját - nyitja ki nekem az ajtót, előre engedve a helyiségbe, mi ellen Kihyunnal szemben biztosan tiltakoznék, de Hosekkal nem merek. - És tudod hol lehet az elsőt? - tér be utánam a gőzölgő étterembe, hol a meleg miatt rögtön el is kezdem kihámozni magam a kabátomból.

- Nem.

- A lakásomon! - mutat magára vigyorogva, s bár fogalmam sincs miért foglalkoztatja annyira a ramyun, de ez egy elég félreérthető utalásnak tűnik. Ha nem lennék majdnem biztos heteroságában, megijednék tőle. Ennél jobban…

- Értem.

- Na és válassz, mit kérsz? - állunk be a sorba, mely ebédidőre tekintettel eléggé hosszú.

- Amit te is. Nem ismerem a kínálatot, bízom benned - nézek alaposabban körbe, a vörös-arany, némileg Kínai stílusra hajazó, egyébként nagyon szépen kidekorált helyiségben.

Valahol mélyen belül számítottam rá, hogy ramyunt fogunk enni, főleg, amiért ilyen lelkesen beszélt róla, de egyáltalán nem bánom, mert ugyan nem szoktam túl gyakran enni, de szeretem. Az már annál kétségbeejtőbb, hogy hiába mesél a kutyákról, arról, hogy mennyire szereti a munkáját, meg tesz fel számomra kifejezetten érdektelennek tűnő kérdéseket, egyszavas válaszoknál többre nem futja tőlem. Szégyellem és sajnálom is, amiért zárkózottságom okául nem tudok hosszabb értelmes kommunikációt lefolytatni vele, bár ahogy elnézem, őt ez egyáltalán nem zavarja.

Amint visszaérünk, Hoseok megy is a dolgára, én meg életemben talán másodjára érzem világmegváltó szerencsének, hogy Kihyunra maradok, ráadásul már csak három óra van a műszakból és mehetek haza. Vagy egy takaros kocsmába kiheverni a napot. Majd eldől…

- Tudod mit nem láttam, mikor beértem ide? - teszi le méretesnek épp nem mondható ülepét az asztalomra.

- Ne kímélj… - morgom, kihúzva hátsója alól egy papírt, ami csak akkor kerülhetett oda, mikor elvoltunk ebédelni.

- Téged! - mutat rám hirtelen, mintha valamiféle vádlott lennék.

- Woow. Az jó - forgatom meg szemeimet cinikus lelkesedéssel.

- És tudod mit fogsz te látni a hátralévő idődben?

- Akarom?

- Tuti nem, de azért elmondom. Szaros kültéri kenneleket.

- Szó szerint szarosakat? - ráncolom homlokom, már előre látva, miszerint én be fogok fagyni, ha odakint kell kutyaürüléket lapátolnom.

- A lehető legszószerintebbül.

- Ilyen szó nincs.

- Már van… És amúgy, ez mi? - bök a mellette lévő kis tárgyra.

- Egy bögre?

- Azt látom, de kié?

- Miért kérdezel olyat, amire úgyis tudod a választ?

- És hogy került hozzád?

- Elloptam, mert mindenképp vágytam egy teknősös bögrére, amiből mától a kávémat ihatom - fújtatok idegesen a gyerekes vádon.

- Egy, te nem kávézol, kettő, tényleg érdekel miért van az asztalodon Hoseok bögréje.

- Egy, igazad van, kettő, kávét adott benne. Most boldog vagy? Inkább menjünk, csak fogd be - állok fel, megkerülve őt és kiérve az ajtón, gondolkodás nélkül balra indulok, miközben még szabadtéri kennelt nem is láttam itt, sőt, a bentieket ma először.

- Nem beszélhetsz így egy idősebbel - ragadja meg a kapucnim és kezd visszafelé húzni. - Ezért holnap is velem takarítasz!

- Ez legyen életem legnagyobb büntetése…

Hoseok

Lassan lejár a munkaidő, aminek ugyancsak örülök, mert kellőképp lefárasztottak a töpörödött törtpördögök, ami mélynövésű kutyákat takar; kis pukkancsokat, akiknek minden fontosabb, ami az ő magasságukban van, mint én. Imádom a kutyákat, ahogy a nagyokat, úgy a kicsiket is, de jobban szeretem, ha ezek a miniatűr csodák messzebb vannak tőlem, vagy egyszerűen csak nem munkahelyi keretek között találkozom velük.

Mielőtt még mindenki mehetne dolgára, találkozunk a társalgóban, hogyha kell, tudjunk információt cserélni egy-egy kutyáról. Mikor meglátom Hyungwont, alig bírom visszafogni a nevetést; arcán undor ül és karba tett kezekkel dől a falnak, a lehető legtávolabb. Valószínűleg Kihyun befogta kutyaszart takarítani. Emlékszem, én hivatalosan már az elején trénerként kerültem ide, de még úgy is rávett, hogy segítsek neki. Alsó ajkamba harapva nyomom el érzelmeim megmutatkozását, nehogy lebukjak, és inkább csak csendben elveszem a nekem szánt papírokat.

- Sziasztok! Holnap találkozunk - köszönök el munkatársaimtól és hazafelé veszem az irányt.

Járhatnék munkába biciklivel, de akkor nem lenne időm az engem körülvevő szépséget szemlélni. Szeretem ezt a környéket, mert itt még maradt némi zöld; nem irtott ki mindent az ember. A levegő kellemesen hűvös, ami éppen csak pirospozsgásra csípi arcomat, ahogy a kissé kihalt utcákon sétálok.

A lakásom kicsi, végülis egyedül élek, minek nagyobb?! Ráadásul szinte csak aludni járok haza, és így is mindenem megvan. Az előszobában lepakolok, fenntartva a szokásos rendet, a cipőmet is a helyére rakom, és papucsomat felvéve megyek azonnal a fürdőbe, hogy egy langyos zuhany után magamra is fordíthassak egy kis időt. Amíg megszabadulok ruháimtól, megengedem a vizet, hogy kellően felmelegedjen. Mihelyst minden összehajtogatok, belépek a kellemes víz alá, mely reményeim szerint, sikerül ellazítani egy ilyen nehéz nap után. Hosszú percekig csak állok, de valami nem hagy nyugodni. Nem számít, mennyire próbálom elterelni a figyelmem, akárhányszor lehunyom a szemem, Hyungwon szomorú ábrázata jut az eszembe. Annyira szeretnék segíteni neki valahogy, mégsem jut eszembe semmi normális ötlet, így hamar el is határozom, hogy utánanézek a „betegségének”. Már a puszta gondolat is elfelejteti velem, hogy lazulni terveztem a vízsugár alatt, így félretérve minden eddigi tervemet, zárom el a csapot, és egy gyors szárítkozás után, magamra tekerem a törölközőt, hogy a szobámba térve a gépemnek szenteljem a fennmaradó időm egy részét.

A keresőbe csak annyit írok be, hogy érintés, és máris megannyi találatot hoz fel, de nem elég kielégítőek számomra, így kiegészítem a „félelem” szóval. Az első egy lista, melyben minden létező fóbiát felsorol, köztük azt is, ami engem érdekel: „haptefóbia”, azaz a megérintéstől való félelem. Rengeteg cikket találok, bár a legtöbb csak hipochonderekről szól, de azért olyan is fellelhető, amikor valakinek tényleg komoly baja van az érintéssel. Azonban csak egyetlenegy olyan van, amely megragadja a tekintetem: „9, a szerelemmel is összefüggő fóbia…”. Itt másképp nevezi meg a haptefóbiát, ugyanis kiraptofóbiának hívja. Nem tudom, hogy miért pont ezt nyitom meg, elvégre halvány lila gőzöm sincs arról, Hyungwon pontosan miben szenved, de az az érzésem támad – amit eddig is tudtam -, hogy nagyon is komoly oka van rá, amiért retteg az érintéstől. Végül úgy döntök, hogy minden létező cikket, ami nem képzelt fóbiáról szól, elolvasok. Már biztosan órák óta keresgélhetek, mikor a hátam fájni kezd, a szemem alatt érzem, ahogy a karikák percről-percre egyre mélyebbek és sötétebbek lesznek. Csak egy pillanatra hunyom le pilláimat, de azonnal el is alszom. A fotelben, ölemben a laptopommal.