Hyungwon
Ahhoz képest, hogy nem ismerem valami régóta, úgy gondolom, a kapcsolatunk elég mély már az engedély kérésekmellőzésére, ám ennek ellenére ő egész máshogy viselkedik. Kimért, túlontúl féltő, olykor kissé idegenkedőnek is tűnik. Pontosan tudom, hogy miattam ilyen, de kifejezetten frusztráló…
- Jó - súgom, egy millimétert sem távolodva tőle, majd mielőtt esélye lenne elhajolni, elkapom felsője nyakát és szorosan közel tartva kezdeményezek ezúttal én egy csöppet sem könnyed csókot, mit aztán hirtelen megszakítva indulok el Jokerrel, jót bazsalyogván a dolgon.
- Ya, várj meg! - hallom meg magam mögül, amint észhez tér, melyet közvetlen hangos léptei követnek.
- Hyung, lehetne, hogy ma kicsit későbbre tegyük az első alanyunkat és csak bemennénk a terembe?
- Miért? - hökken meg kérdésemen, igyekezve tartani velem a lépést.
- Szeretnék pár képet saját részre… - vallom be némi aggodalommal, bár a várt ellenére mégsem tör le a hírtől.
- Oh, és miről? - válik szélesebbre mosolya, ezzel engem is boldoggá téve.
- Jokerről.
- Jól hangzik!
Ugyan Hoseok nem tudhatja, de egy időben az életem részét képezte a fotózás. Ha épp nem volt nálam gép valami okból - lemerült az elem, elfelejtettem, otthon maradt a kártya -, telefonnal is beértem, hiszen javarészt emlékeket gyűjtögettem vele, bár azt próbáltam a lehető legszebben kivitelezni. Néha próbálkoztam beállított képekkel is, de Jongin nagyon unta, mikor fotóztam őt, Kihyunnal meg tömérdek kellemetlen kérdés járt együtt, így rá ritkán esett sor.
A kész képeket mindig kiretusáltam, tanulgattam a programokat és képeztem magam, majd a szekrényben, a szekrényen, vagy a falon kötöttek ki, lehetőleg minél inkább szem előtt. Számomra minden példány érték volt, és imádtam velük foglalkozni, de annak a korszaknak hirtelen ért véget, nem kívántam többé vissza. Teherré vált minden emlék. A múltbeli, az, ami csak most születik, és minden, ami valaha esélyt kaphat az életre.
Most azonban nagyon is szükségét érzem ennek, hiszen megtaláltam a célom, innentől nem vagyok kóbor, tényleg nagyon igyekszem.
- Vegyük le a szájkosarat és állj oda az emelvény mellé - szabadítom meg Jokert a fogságából, felugratva a dobbantóra.
- És mit csináljak?
- Azt majd elmondom - akasztom le végül a pórázt, hogy ne rondítson bele a képekbe. Pár pillanatot várok, a kutya reakcióit figyelve, ám mikor meggyőződöm róla, miszerint nem fog elszaladni, hátrébb sétálok, bekapcsolom a vakukat, összeszerelem a gépet gyorsan és beállítok mindent. - Nézz ide.
- Most engem, vagy Jokert fotózod? - pillant rám vigyorogva, mit kihasználva, máris lövök pár képet.
- Is-is - vonok vállat, csettintve párat, hogy visszavonzzam a kutya szempárját. - Most fordulj felé teljes testtel és kicsit hajolj le hozzá, de ne túl közzel, nehogy tolakodásnak vegye.
Legalább fél órán keresztül tesz eleget minden szavamnak, rendezgetve mellé Jokert, úgy, hogy még véletlen se érjen hozzá, ám egyszer megunva a dolgot hagyja ott a jószágot és kivéve a kezemből a fényképezőt, maga elé rántja az állványt.
- Menj oda - tessékel el, én viszont csak lefagyva meredek rá. - Hess - ösztökél pár intéssel, mit én egy sóhajtással elfogadva indulok Jokerhez. - Nézz ide.
- Nem - fordulok el szándékosan, bár őt ez nem nagyon zavarja, attól még fotóz.
- Mosolyogj.
- Nem.
- Emeled fel a lábaidat.
- He? - pillantok rá óvatlanul. - Ya~!
- Imádlak - vigyorog, tovább lőve a képeket, amik biztos mind extra előnyösek. Tény, a kamera mögött elvagyok, de előtte már szörnyen kellemetlenül érzem magam. - Ne légy durci - lépked hozzám, otthagyva a gépet, s egyik kezét a csípőmre téve húz magához közelebb, majd tarkómra simítva hajol ajkaimra, míg a kutya valamit mocorog mögöttem, mégsem ez a legnagyobb gond. Ahogy villan a vaku, szemöldökömet összevonva hajolok hátrébb, de ő nem enged, vállamat átkarolva próbál maga mellett tartani, amiből csakhamar egy mini bunyó lesz, melyet végig sorozatképekkel követ a fényképező.
- Ezért majd még számolunk - puffogok, miközben ő a kész műveit nézi. - Remélem tudod, hogy bármikor kitörölhetem őket.
- Tudom, de nem fogod, mert imádsz - motyogja a képernyőbe merülve, és sajnos túlontúl igaza van…
Hoseok
Először nagyon meglepődtem kérésén, amit csak jobban tetézett az, hogy valójában nem is csak a kutyát tervezte fotózni, sokkal inkább “családi” képeket akart, amit bár egyáltalán nem elleneztem, kellően meghökkentett. Örültem neki, mert - bár csak remélem - így én is kapok majd pár képet. A családom soha nem volt oda a fényképekért, azért meg aztán pláne nem, hogy nyomokat hagyjunk a jövőnek, így mellőzve az emlékek készítését, konkrétan egyetlen fotóm sem volt. Én mindig sajnáltam a tényt, annak ellenére is, hogy nem volt valami példaértékű a családi életem, viszont ki ne akarna visszagondolni azokra a pillanatokra, melyek, ha mást nem, szerinte boldogok voltak?! A naivitásomat figyelembe véve, még a negatív dolgokra és pozitívként tekintenék. Pedig azt mondják, a múltat az ember idővel rosszabbnak látja, bár a kivétel erősíti a szabályt.
Örömködve nézem vissza az imént készített képeket, széles vigyorral az ajkaimon. Legszívesebben repkednék örömömben, de elég sok munka halmozódott fel a kihagyott napjaink miatt.
Szusszanásnyi időt sem hagyunk, hogy behozzuk az elvesztegetett időt, amit egyedül azért nem bánok, mert Hyungwonnal vagyok. Bár… szerintem ő egyáltalán nem ezen a véleményen van, ugyanis az agyára mehetek a folytonos közelségemmel, szekálásommal, meg az idióta perverz vigyoraimmal. De mindez csak azért van, mert így merem kimutatni a szeretetem. Így képes vagyok tartani a távolságot és nem átlépni a határt, mégis a tudtára adni, hogy igenis foglalkozok vele és fontos a számomra.
Szívem szerint kérdezgetném. Arról, hogy hol volt, hogy miért váltott ki belőle ilyen reakciót Jongin - ami bár nyilvánvaló, örültem volna, ha ő mondja el nekem. Legszívesebben egész nap csak ölelném, puszilgatnám, szeretgetném. Annyira nagyon szeretem és függök tőle, hogy néha már irreálisnak érzem az érzéseimet, pedig nem lehetnek azok…
- Elfáradtam - dőlök neki a falnak, lecsúszva annak mentén, elhelyezkedve a földön. Még egy széket sincs kedvem felkutatni.
- Látom - mormolja Hyungwon, miközben kicsit összébbpakolja a cuccait, hogy az ebédszünet alatt ne legyen útban.
- Ide se néztél - hisztizek, túljátszva sértettségem, ami talán nem is olyan megjátszott. Igazán ideülhetne mellém és szeretgethetne. Még nem vagyok teljesen túl a betegségemen, így nem csoda, ha hamar kikészülök, és ilyenkor nem a kávé az, ami segítene, hanem Hyungwon, de ő meg le sem szar.
- Hallottál már a perifériás látásról?
- Inkább maradj csöndben, és told ide azt a formás segged - nyújtom ki felé a kezemet, könyörgően tekintve rá.
- Mi?
- Igen, elég formás a segged - vigyorgok rá. - És, mint már kiderült, pont illik a kezembe. - Szavaim hatására végre hajlandó felém fordulni, szemeiben egyszerre csillan düh, és meglepődöttség, mindazonáltal végre hajlandó lassan, de biztosan megindulni irányomba. Besegítve az utolsó mozdulatokba, felemelkedek és karját megragadva rántom az ölembe, mire egy ijedt nyekkenést hallatva zuttyan combomra, én meg azonnal magamhoz ölelem.
- Hyung…
- Hm, Életem?
- Semmi - fúrja arcát a nyakamba, míg hallom, ahogy Joker nem messze tőlünk lefekszik.
- Szeretlek. - Fejemet a vállára hajtom. Lehunyva a szememet próbálom kiűzni a fejfájást a testemből, a fáradtsággal együtt.
- Én is - súgja fülembe. Nem tudom, mennyi ideig ülünk ott, de én már csak arra eszmélek fel, mikor Hyungwon ébresztgetni próbál; ezek szerinte elaludtam, miközben végig magamhoz szorítottam szegény páromat. Csoda, hogy nem fulladt meg.
- Annyira jó, hogy itt vagy - mondom ki azonnal őszintén, még kissé álomittas hangulatban. Eldöntöttem, hogy mostantól kimondok mindent, amivel kifejezhetem, mennyire fontos a számomra, bár nem, mintha eddig egyáltalán nem mondtam volna, de nem mindent adtam a tudtára.
Hyungwon
- Igen, nekem is… de menni kéne ebédelni, meg első sorban felkelni, mielőtt valaki meglát és kikapunk - ficergek már a kényelmetlenség miatt. Eddig kellően nehéz volt nem mozdulni, hogy pihenhessen kicsit, elvégre nehéz napok vannak a hátunk mögött, ez a mai meg különösen rossz Lucky miatt, ám tényleg nem lenne szerencsés, ha valaki így talál minket.
- És hova szeretnél menni?
- Nekem mindegy - tápászkodom fel, amint hajlandó elengedni.
- Hát, Jokerrel sok választási lehetőség nincs, úgyhogy irány hozzám - kaparja fel magát szép komótosan a földről, majd indul meg a kutyához, azonban én gyorsan oda lépek és megragadva a pórázt tulajdonítom ki az állatot, megszabadítva ezzel egy jelentős tehertől.
- Hozom én, még szokjuk egymást - villantok valami idétlen vigyorszerű emóciót, mélyen bízva benne, hogy nem lát át rajtam, mondjuk ebbe feleslegesen reménykedem, ugyanis Hoseok sokkal több mindent tud rólam, mint amennyit én szeretném, hogy tudjon.
- Engem is hozol? - mosolyodik el fáradtan, de valljuk be, ez még tőle is gyenge volt.
- Nem - fordulok meg, egyszerűen otthagyva őt, elvégre, biztosan tudom, hogy pillanatokon be ér minket, ha mást nem, az irodában.
Odakint a hó ráérősen szállingózik, néha-néha engedve a gyenge szellő akaratának, s gyönyörű táncot járva hullik a halványan fehérlő betonra. Azt hinné az ember, hogy egy kis meleg hatására már rögtön tavaszodik, erre jön hirtelen egy erősebb fagy, és újfent leáll a városi forgatag. Az utak jegesek, az emberek a hideg miatt idegesek és ezeket összevetve, megnő a balesetek száma. Mindenki siet, mindenki mindenhol ott akar lenni, fel sem fogva annak a lehetőségét, miszerint simán lehet, hogy pont emiatt nem ér oda… akár soha többé. Persze én nem prédikálhatok erről senkinek, elvégre nem ápolok jó viszonyt az időpontokkal, főleg, ha munkáról van szó. Szívesen tagadnám, hogy lusta lennék, de felesleges, közvetett tény, hogy bizony az vagyok. Ám, mióta az életembe csöppent Hoseok, kénytelen vagyok reggel hét előtt a menhelyen dekkolni, elfelejtve a tizenegy órás érkezéseket, mégis hálás vagyok neki. Hálás, amiért életre ösztökél, hálás, amiért bebizonyítja, hogy mégsem romlott el a világ, de legfőképpen azért, mert van nekem. Máig félek teljes szívemmel szeretni őt, a kétely tán örök vendégem marad, de ezalatt a pár hét alatt többet tanultam tőle, mint Jongin mellett az évek során.
- Min gondolkodsz olyan nagyon? - töri meg a közénk beállt csendet, valószínűleg megunva a kirakatok nézegetését.
- Semmin.
- A semmin nem lehet gondolkodni, még mindig…
- Akkor rajtad - vonok vállat, a közönyösség látszatát imitálva.
- Mi az, hogy akkor? - kérdi tetetett felháborodottsággal, ám feltörekvő mosolya leplezni látszik őt.
- Megjöttünk! - váltok témát, csöppet sem feltűnően, ugyanis fogalmam sincs erre mi lenne a jó válasz.
- Hyungwonnie, fáznak a kezeim, kivennéd a kulcsokat te?
- Hol vannak? - lépek közelebb hozzá, mire gyanúsan megfordul.
- A farzsebemben…
Hoseok
Boldogsággal tölt el Hyungwon aggódása, ami másokat talán már az őrületbe kergetett volna, nekem mégis megmelengeti szívemet. Néha úgy érzem, túlzásokba esik, s bár engem nem zavarnak, valahol mégis olyan, mintha nem tartana képesnek az önálló életre. Valószínű, csak azért nem veszem zokon, mert túl hamar kellett felnőnöm, és így egy kicsit gyerek lehetek. Sőt, ha már ennyire nagyon pesztrálni akar, akkor hagyom neki és kiélvezem minden cselekedetét, kissé rájátszva, így felé tolva fenekemet várom, hogy vékony, csontos ujjaival kihalássza zsebemből a kulcsot. Ez azonban jó pár percig nem történik meg, így vállam felett hátrapillantva ellenőrzöm, hogy mi is történik éppen imádott párommal.
Hyungwon egy értetlen, zavart, de legfőbbképp rosszalló tekintetével találom szembe magam, amin ugyan jót nevetek, azonban csak magamban; arcomon egyetlen izom sem mozdul, egy lassan az ajkaimra telepedő mosolyon kívül. Ahogy észreveszi, hogy őt bámulom, tekintetét az enyémbe fúrja, s kihívóan tovább bámulva nyúlt a zsebembe a kulcs után kutatva. Ujjai alaposan bejárják a kis zugot, én pedig kiélvezve a pillanatot vigyorgok rá.
- Hazug.
- A másikban van… én csak hagytam, hogy pesztrálj.
- Persze - forgatja meg a szemeit, s elvéve kezét a hátsó felemtől vár a további instrukciókra. - Most már megoldhatod magadnak.
- De tényleg nagyon fázik a kezem… - biggyesztem le alsó ajkaimat, egész testemmel felé fordulva lépek közelebb hozzá. - Mozgatni se bírom. - Ajkait egy kissé indulatos sóhaj hagyja el, s ismét farom felé nyúlva fedezi fel a másik zsebem tartalmát, amiben immár tényleg ott pihen a kulcs.
- Ha nem szeretnélek ennyire-
- Én is szeretlek - invitálom egy érzelmes csókba, amivel még magamat is meglepem. Kezemet arcára vezetem és cirógatva puha bőrét, lehunyt szemekkel élvezem ki, hogy most a közelemben van, hogy hozzáérhetek, hogy érezhetem, miközben igyekszem minden szeretetemet ezzel az apró érintéssel átadni.
- Nem is hideg a kezed. - válik el tőlem, s beengedve minket, szabadít meg a ruha alá alattomosan bekúszó hidegtől.
- Te mondtad, hogy hazug vagyok… Így legalább érezhetlek.
- Elég lett volna kérned.
- Ha eléd állok azzal a kéréssel, hogy markolj a seggembe, megteszed?
- Nem.
- Na, látod?!
- Önző vagy.
- Erről vitatkozzunk vacsora után, az ágyban - vigyorodok el perverzül, és otthagyva őt, minden kételyével lépek át az előszoba küszöbén, s beérve, minden felesleges ruhadarabot ledobok magamról, azonnal a konyhába térve.
- Nem szólok hozzád - engedi el Jokert, majd ő maga is lerakja kabátját, kijelentésével ellentétben, azonban követ.
- Nem muszáj, de egyszer úgyis meg kell szólalnod, és ha rajtam múlik, meg is fogsz. - Kijelentéseim ellenére halál nyugalomban álltam neki a vacsora elkészítésének, míg ő tényleg csendben ült az asztalnál, s csak egy kis idő elteltével állt fel onnan, hogy megetethesse és megitathassa Jokert. Igazából idegesít, hogy tényleg hozzám se szól, bár valahol nagyon is megérdemeltem, mégis nyugtat a tudat, hogy legalább másik szobába nem vonult át. - Tessék, az önző párod, ígéretéhez híven, vacsorát készített neked, hogy felhízlaljon - teszem le elé a tányér ételt, majd vele szemben helyet foglalva ellenőrzöm, hogy minden falatot eltüntessen. - Tényleg azt tervezed, hogy nem szólsz hozzám? - kérdezem a vacsora végeztével, de csak egy határozott bólintást kapok, s miután a mosatlant a mosogatóba helyezte, elmegy, hogy lezuhanyozzon, egyedül hagyva engem önmagam emésztésével.
