28. Fejezet

Hyungwon

Hoseok, bár sokadik elmondás után, de tiszteletben tartja a kérésemet, ráadásul látszólag néha ő sokkal inkább zavarban van, mint én, amit be kell, hogy valljak, piszkodul élvezek. Tán megerősítés szavai tisztaságára, vagy csupán eleve ennyire szégyenlős, de azt érzem, hogy ezt minél inkább fokozom, annál szórakoztatóbb számomra.

Vacsora közben megszokottan válaszolgat a nagyinak, ahogy mindig szokta, azonban ehhez még társul végig vöröslő arca és időnként összeakadó nyelve, plusz néhány tüsszentés, mely közelgő betegségét hivatott jelezni irányomba. Ahányszor megköszörüli a torkát, én annyiszor leszek újfent egyre idegesebb, elvégre nem elhanyagolható tény, hogy a butasága miatt megfázott, s én ez ellen semmit nem tehettem, ahogyan továbbra sem fogok tudni, ha nem hallgat rám. És bizony Hoseok nem olyan ember, aki csak úgy hallgat bárkire is…

- Haza kísérlek - jelentem ki az evés végezte után, teljes elszántsággal döntésem mellé állva.

- Nem szükséges, köszönöm - ereszt meg egy szívdöglesztő mosolyt, beleszipogva az egyébként nálam pont nem olyan hatást keltő akciójába, mint amit elvárna. Beismerem, eszméletlen helyes, mihez társul a példátlan személyisége, de éppen azzal csinál ki engem, tehát ezt most bukta.

- De, szükséges, szívesen. Mindjárt jövök - vonulok be a szobámba, otthagyva őt a cipője felvételének kellős közepén, s a szekrényemet feltúrva, gyorsan előkeresem a régebbi sapkáimat, valamint a kékhez illő sálat is. Van két ugyanolyan szettem, amit még a mama vett nekem, csak két külön évben, s úgyis akadékoskodna, ha ráerőszakolnám, miközben én nem veszek fel semmit, így kizárólag emiatt, míg el nem érünk hozzá, hajlandó vagyok téli sapkát húzni, ami szerencsére fekete, tehát nem üt el a kabátomtól. - Vedd fel - nyújtom át őket, és még mielőtt megszólalhatna, én is magamra húzom a sajátomat.

- Hyungwon, igazán-

- De - veszem elő legridegebb nézésemet, ezzel beléfojtva további tiltakozását. Imádom ezt az embert, de akkor sem mentség felelőtlensége alól. - Hozom én - veszem át a pórázt, elvégre ezért megyek vele.

- És téged ki fog hazakísérni? Akkor már aludj nálam - ajánlja fel, elindulva kifelé.

- Senki és ideje itthon is töltenem egy kis időt...

Már meglehetősen késő van, sötét, ráadásul kifejezetten hideg, így szerencsére kevés ember jár az utcán, akik elől nekem, vagy épp Jokernek el kellene húzódnunk. Kint eddig sosem lépett fel agresszíven senkivel szemben, mellesleg szájkosár van rajta, de még mindig jobb félni, mint megijedni.

Útközben egy szó sem esik köztünk. Talán Hoseok megértette, hogy ilyenkor jobb engem nem pesztrálni, én meg teljes mértékig arra koncentrálok, hogy megtartsam a hatalmas kutyát. Hozzá kell szoknom, hiszen valamikor az enyém lesz, de egyáltalán nem értek az állatokhoz, így gondolom, erre még sokára kerül sor. Igazából semmi baj a magatartásával, csupán nem szabad hozzá érni, és nehéz átkönyörögni az ajtókon, vagy éppen nem szorulhat közém és egy másik ember közé.

Elhagyva a többemeletesek részét, a kertes házak körül egyedül az idegen kutyák ugatása visszhangzik, kik Jokerre reagálnak ennyire hevesen, felverve vele a már alvó embereket. Ő semmit nem reagál rá, maximum közelebb lépked hozzám, de mondhatni, hidegen hagyják a külső ingerek.

- Hé, szia - fog valaki váratlanul a vállamra, mire egész testemben megmerevedek egy röpke pillanatra, melyből Joker ugrása ránt ki, s hirtelen felfogva a helyzetet húzom vissza, mielőtt az illetőhöz érhetne. - Uhh, ez rohadt para - ugrik hátrébb a srác, ám bennem megáll az ütő.

- Segíthetek? - fordulok felé, azonban bár ne tettem volna…

- Oh, Hyungwon, tényleg te vagy! - mosolyodik el barátságosan, és ha nem ismerném, még el is hinném… - Jézusom de megnőttél! Még mindig ugyanott laksz? Múltkor voltam nálatok, de senki nem nyitott ajtót. Más a számod…

- Hyungwon, ki ő? - áll mellém Hoseok, hogy jobban szemügyre vehesse az alakot.

- Senki… - mondom sokkosan, visszanyelve a feltörő könnyeimet.

- Hát azért nem senki - nevet fel jókedvűen. - Egy régi, közeli barát.

Hoseok

Az idegen, aki legfeljebb pár centivel magasabb nálam, undorító nevetésétől kiráz a hideg. Arról nem is beszélve, hogy az arckifejezése öntelt, és azt hiszi, mindenkitől feljebb való, pedig mi sem áll távolabb a valóságtól. Abból következtetve, hogyan viselkedik, hogyan néz, és hogyan viszonyul Hyungwonhoz, szinte biztos vagyok benne, hogy utálom. Sőt, nem is csak szinte.

Látva, hogy párom ajkai remegnek, szemei könnyekkel telnek meg, a szívem megszakad. Akkor… Ez az idegen, vagy csak egy barát a múltból - amit kétlek, hogy csak az volna -, vagy pedig az a személy, akinek már akkor szívesen kitekertem volna a nyakát, amikor Hyungwon mesélt róla.

- Na, Hyungwon, most miért vagy ilyen? - nevet tovább az emberbőrbe bújt ördög, közelebb lépve Hyungwonhoz, kezét kinyújtva irányába, hogy hozzáérhessen, amit én azonnal megakadályozok, megragadva a férfi karját, olyan erősen szorítva, hogy egy szisszenés után, azonnal rám kapja a tekintetét. Életemben nem éreztem még ekkora gyűlöletet, senki iránt, pedig még biztos sem vagyok abban, hogy tényleg ő az.

- Hozzá ne merj érni! - Hangomat nem emelem fel; szinte csak sziszegem, ezzel még inkább kimutatva, mennyire undorodom tőle.

- Hyung, ne - hallom meg magam mögött Hyungwon aggódó hangját. Féltem és lehet, hogy megint hülyeséget cselekszem, de nem hagyhatom pont most magára; nem dobhatom oda sem őt, sem a becsületemet.

- Nocsak, szereztél magad mellé két harci ebet is? - nevet továbbra is gúnyosan, én pedig csak, és kizárólag a párom miatt nem kezdem el máris agyonütni.

- Most már biztos, hogy te vagy az… - szűröm fogaim között a undortól csöpögő szavaimat, továbbra sem engedve el ennek a nyomoréknak a csuklóját, egyre erősebben szorítva azt. Arca torzulni kezd a fájdalomtól, amitől nekem kezd előtűnni a pszichopata énem, de még mindig visszatartok minden egyéb agresszív megnyilvánulásomat.

- Nem eresztenél el?! Egyáltalán ki vagy te? - kérdezi hitetlenkedő hangon, talán egy kis félelemmel vegyítve, amit csak azért szúrok ki, mert érzékeny vagyok az apró jelekre.

- Az, aki meg fog ölni, ha még egyszer meglátlak Hyungwon közelében - suttogom, fenyegetően közel húzva magamhoz, őrült vigyorra húzva a számat, hogy még őrültnek is hihessen; mindegy, csak maradjon távol Hyungwontól. - Ne hívd őt újra, és ne keveredj a házuk környékére, még véletlenül sem. - Eleresztem csuklóját és hátrébb lépek, mikor megérzem másik kezemen párom tenyerét, amivel maga mellé von.

- Te nem vagy normális - nevet kínjában a férfi, de én mit sem veszítek magabiztosságomból, amiben talán az is segít, hogy egyre hasogatóbb fejfájás kerít hatalmába, amitől minden józan eszem eltűnik.

- Tudom. Takarodj, amíg még megteheted! - űzöm el, mire hátrébb lép egyet, majd eltűnik előlünk.

- Hyung, mi volt ez? - kérdezi aggódva Hyungwon, még mindig könnyes szemekkel.

- Az, aminek látszott. Gyere, menjünk - intek fejemmel a házukhoz vezető útra, ugyanis így nem vagyok hajlandó egyedül elengedni. Ki tudja, mennyire sikerült megfélemlítenem Jongint, még az is lehet, hogy távolról figyel, vagy éppen Hyungwonék felé tart.

- De arra-

- Így nem engedlek sehová, te pedig otthon akarsz aludni. Rám majd vigyáz Joker. - Rámosolygok, hogy érezze, azért mondom ezt, mert szeretem, majd megindulva visszafelé, csendesen követ. De nem… valami nem stimmel. - Várj, elfelejtettem valamit - állítom meg, majd kérdés nélkül megölelem. - Sajnálom, hogy látnod kellett ezt az oldalamat is, de tényleg szeretlek, és meg akarlak védeni. Nem hagyom, hogy bajod essen.

- Köszönöm - motyogja, szorosan ölelve magához; csupán attól félek, hogy még ennek ellenére is haragszik azért, amit tettem. Éppen ismét a bocsánatáért esedeznék, de egy tüsszentés már megint félbeszakít. Sikerült megfáznom… Hyungwon szemöldökét ráncolva néz le rám, aggódó csillogással a szemében, majd kezét a homlokomnak nyomja, amit nem tudok hova tenni.

- Lázas vagy.

Hyungwon

Tény, hogy még mindig a sírás szélén állok, és nagyonis menekülhetnékem van, hogy egyedül legyek, hogy átgondolhassam, hogy leigyam magam, miközben lényegében semmi nem történt, de akkor sem hagyhatom így magára Hoseokot. Még jobban lebetegszik nekem itt az utcán. Lényegesen háttérbe szorítva a saját gondjaimat, szabad kezemmel finoman megfogom az övét és megfordítom a háza irányába, továbbra is vetekedve viszolygó valómmal, ami még inkább feléledt Jongin láttán, ám ha már csak el tudom vele hitetni, hogy minden rendben, akkor jobb lesz mindkettőnknek.

- Hyungwon? - pillog fel rám értetlenül.

- Aludhatok nálad? - erőltetek valami nem túl árulkodó kifejezést arcomra.

- Persze - mosolyodik el, látszólag kissé megkönnyebbülten.

Ujjaimat övéi közé fűzve indulok tovább, egy halovány mosolyra húzva ajkaimat, melyek jelenleg mindent szimbolizálnak, csak jókedvet nem, ám ha ettől Hoseoknak jobb lesz, teljes mértékig megéri.

Ahogy a házhoz érünk, rögtön elengedem Jokert, levéve róla a szájkosarat is, hogy szabadon mehessen, amerre akar, s amint levetkőztem, a konyhába battyogok elkészíteni a vacsoráját.

- Zuhanyozz le és feküdj az ágyba. Ellátom a kutyát, aztán viszek neked gyógyszert.

- Segítek - állna mellém már láztól ködös tekintettel, de megfogva a vállait megfordítom és kitessékelem a helyiségből.

A kutya ezúttal a nappali helyett itt fekszik a sarokba és éhesen lesi minden mozdulatom, ezért igyekszem minél előbb végezni, azon morfondírozva, hogy Hoseoknak adhatok-e enni, vagy most nem kéne? A lehető legtávolabb akarok lenni a saját gondjaimtól, így, amíg egyedül vagyok is rajta jártatom az eszem.

Már épp forr a víz, mikor egy alakot vélek elsuhanni, úgyhogy lefedve a lábost hagyom főni a húst, bevonulva a szobába. Hoseok félre hajítva a törülközőt - ami egyébként nála jóval szárazabb -, nagy nehezen bemászik a takaró alá és elvetve magát fekszik hanyatt.

- Na, nem, ilyet nem játszunk - térdelek mellé, megfogva a majdnem biztosan használatlan textilt és felültetem. - Ha ennél is betegebb leszel, ki fog engem pesztrálni a menhelyen? - tartom viszonylag önfeledt álarcom, minden esetleges kételyét elkergetve afelől, hogy mélyebben érintett volna engem a nem is oly rég megejtett akaratlan találja. Pedig belül újfent összetörtem…

- Nem szabadulsz ám meg tőlem - mered a semmibe, miközben elkezdem a haját törölgetni.

- Nem is akarok. - Csak egy kicsit…

- Ugye velem alszol?

- Természetesen, csak előbb megetetem Jokert.

- Várok rád - simít végig a karomon, ahogy visszafekszik, immár lényegesen szárazabb tincsekkel.

- Várhatsz is, mert hozom a gyógyszeredet - hagyom ott, hogy feltúrva a konyhát, egy fiókba annyi gyógyszer találjak, melyhez minimum egy egész patika kifosztására volt szükség. Átbogarászva a dobozokat választok ki egy láz-és fájdalomcsillapító bogyót, majd töltök vizet, elzárom a gázt, beviszem neki, megvárom, míg beszedi, kimegyek, kiszedem a kutya kajáját és megvárom, hogy kihűljön. A lehető leggyorsabban szeretnék végezni, ami nem is tart soká, de végső megnyugvást az ad, hogy mire Joker megkapta a vacsoráját, Hoseok már mélyen alszik.

Bűntudat nélkül hagyom magam mögött a házat, híve benne, hogy neki ezerszer jobb most nélkülem, nekem meg szükségem van egy kis magányra, amit ha már otthon nem kaphatok meg, mert ott keresne először, kénytelen vagyok vonatra szállni egy olyan helyre, hol több, mint három éve nem jártam. Mindig oda menekültem, ha Kihyun túlságosan rám szállt, szóval még ő sem tud róla, és ha már Kihyun…

- Szia - szólok bele a telefonba, kertelés nélkül belekezdve. - Hoseok lebetegedett, úgyhogy reggel szinte biztos, hogy nem megy, de munka előtt be tudnál nézni hozzá? Nekem most dolgom van, de majd találkozunk - hazudom, nehogy elém is jönni akarjon.

- Miféle dolgod? - mellőz mindennemű köszönést, kétkedő hangnemben feltéve kérdését.

- Majd elmondom, szia - rázom le, mielőtt gyanút fogna és a hazavezető út helyett az állomás felé indulok.

Hoseok

Ritkán kelek ennyire rosszul; a fejem még mindig fáj, alig látok ki a könnyes szemem mögül, levegőhöz még éppen jutok, de ahogy felülök, még el is szédülök. Én, és az idióta fejem, hogy elfelejtem bevenni a gyógyszereim. Hyungwon biztosan megint aggódik. Belegondolva, hogy mi lesz, ha megint büntetést kapok, az egész fejem vörös lesz. Inkább csak megrázom a fejemet, mielőtt perverz gondolatok lepnék el az agyamat.

Mellém tekintve kissé megijedek, mert Hyungwon nincs itt, bár lehet, hogy csak a konyhába, vagy fürdőbe, esetleg a nappaliba ment, nem bírta a bedugult orrom miatti horkolásomat. Óvatosan mozogva mászok ki az ágyból, miközben tekintetem az órára siklik, amitől a pulzusom az egekbe ugrik. Már rég úton kellene lennem a menhelyre, ehelyett itt tespedek, mint egy lusta disznó. Ha a nyíló ajtó nem akadályozna meg benne, máris felpattannék, hogy fél perc alatt összekaparva magamat rohanhassak dolgozni. Először azt hiszem, hogy Hyungwon az, de ahogy a kint álló alak belép, fény derül tévedésemre, miszerint Kihyun az.

- Mit keresel te itt? - kérdezem kicsit sem kedvesen, rekedt hangon, amire a betegség csak rárak egy, de lehet, hogy több lapáttal.

- Neked is jó reggelt… - morcogja Kihyun. Most, hogy belegondolok… Lehet, hogy máshová kellene raknom a kulcsot, mert lassan már mindenkinek szabad bejárása lesz ide. - Joker hisztizik, hogy ki kell mennie. Megengedem, hogy kividd, ha rajtad már úgyis van harapás, neked mindegy.

- Kössz.

- Nincs mit. Amúgy jobban vagy? - Értetlen szemekkel nézek fel rá, mintha a válasz nem volna egyértelmű, de hogy szegény szerencsétlen, egyszerű agyának is világossá váljon, megerősítésként még meg is ráztam a fejem.

- Nem. Inkább menj dolgozni, útban vagy - tolom el az ajtóból, hogy kiférjek a kutyához, kicsit sem elhallgatva nemtetszésemet, amiért most itt sertepertél körülöttem.

- Neked meg mi bajod? - teszi szóvá zsémbességem, amire, ha akarnék, se tudnék normálisan válaszolni.

- Semmi. - A konyhába kiérve, ami azonnal szembetűnik az, hogy valami, pontosabban valaki hiányzik. Szemöldökömet ráncolva fordulok Kihyun felé, és orrhangon, megfeledkezve a kutyáról és a bajaimról kérdezem meg: - Hol van Hyungwon?

- Azt hittem, te majd megmondod. - Kihyun hangsúlya inkább számonkérő, mintsem bármi más, ami csak még nagyobb aggódást kelt bennem. Ha Hyungwon nincs itt, és Kihyun, sem pedig én nem tudjuk, hogy hova lett, valószínűleg nem jelent jót. Idegesen markolom fel Joker pórázát a szájkosarával együtt, hogy azokat rárakva vihessem ki, Kihyunnal együtt.

- Lehet, hogy hazament - mondom végül, talán inkább csak magamat nyugtatva, bárminemű eredmény nélkül, ugyanis mindent érzek, csak nyugalmat nem. Aggódok. Tegnap látta Jongint, előlem tutira titkolta, hogyan is érintette valójában a helyzet, de biztos vagyok benne, hogy nagyon felkavarta. Az pedig csak még rosszabb, ha Kihyun sem tudja, hogy hol van. Hiába próbálok másra gondolni, nem sikerül. Általában pozitív vagyok, de az egyetlen, ami most beugrik, az csak anyám mondása, miszerint ne gondoljak egyből a legrosszabbra… lehet, hogy csak meghalt. - Szerinted hova mehetett? - vetek ideges pillantásokat Kihyun felé, aki látva aggódásomat, talán még meg is sajnál.

- Van ötletem, de nem vagyok biztos…

27. Fejezet +16

Hyungwon

Egy mély sóhajt megengedve szorítok rá a pórázra, s még mielőtt bármi egyéb hozzáfűznivaló csúszna ki a száján, megindulok kifelé, hogy még véletlen se találjam leütni őt. Nem mintha sok esélyem lenne vele szemben, ráadásul az idegbetegség Kihyun reszortja, ám ha így folytatja, ki fogja érdemelni, hogy hozzáérjek, csak nem épp kellemesen.

Hazáig egy kósza szót nem tervezek rászánni, ugyanis mérges vagyok, amiért soha nem hallgat rám, tehát feleslegesnek látom a vele való kommunikációt, amit ő kifejezetten hamar megelégel.

- Hyungwon, tényleg sajnálom - tartja mellettem az erőltetett tempót. - Na, ne némulj meg~. Hyungwonnie~ - nyekereg, akár egy kisgyerek, aki meglátott valamit a kirakatban. - Tényleg nem beszélgetsz velem? - Mivel semmi reakciót nem adok rá, egy idő után felfogja a helyzet súlyát, s némán követ, egészen a kapuig, ahol már fogna rá Joker pórázára, ha nem húznám el.

- Gyere fel - nyitom ki a kaput, még véletlen se nézve rá.

- Most bünti lesz, ugye? - követ továbbra is, immár vigyorogva.

- Az - bólintok rá halál komolyan. Míg felérünk, én igyekszem lenyugtatni magam, messzire űzni a feszültséget és csak a szépre gondolni, de attól meg… máshogy leszek feszült. Tehát semmi sehogy sem jó. - Megjöttünk! - nyitok be továbbra is indulatosan. - Kutyával vagyunk, ami egyébként az enyém, de ne aggódj, nem marad még itt - kiabálom, amit valószínűleg a szomszédok is hallanak.

- Wonnie, te vagy az? - csoszog ki a nagyi a szobájából. Nem basszus, a Télapó.

- Mmm… Tehát, ő Joker, ő pedig Hoseok, a munkatársam - mutatok először a kutyára, majd a férfira, aki erre csak egy értetlen pillantással reagál. - Köszönj el tőle, mert a percei meg vannak számlálva - dobom le a kabátomat, majd kibújva a cipőmből, bevonulok a szobámba, természetesen még mindig a kutyával. - Legyél, kérlek jófiú, rendben? - oldom el a pórázról, közvetlen, miután becsuktam a bejáratit. Mivel egy kis időre egyedül maradtam, előkotrok valami itthoni ruhát, s először a pulcsimat, aztán a pólómat és végül a farmeromat ledobva emelem fel a kitett felsőt, mikor Hoseok is megérkezik.

- Tényleg ki fogsz csinálni, mi? - néz végig rajtam egy nagy nyelés kíséretében, nekem meg máris jobb ötletem támadt, mint megfojtani két liter forró teában.

- Ülj le - dobom el a felsőmet.

- Mi?

- Hyung, ülj le! - bökök az ágyra, ő meg némi hezitálást követően teljesíti a parancsomat.

- Mit tervezel? - mereszt rám kiskutya szemeket, amiktől tuti meghatódnék, ha nem lennék ideges.

- Mint a múltkor, most is megkérnélek, hogy ne érj hozzám. Csupán kíváncsi vagyok - jelentem ki közömbösen, ám ezzel ellentétben belül reszketek. Az indulat miatt szerencsére könnyebben túlteszem magam az érzéseken, a fóbián és az engem gátoló tényezőkön, de még így sem vagyok biztos magamban.

Hoseok combjaira ülve fogok rögtön pulóverének cipzárjára, s míg ő érdeklődve követi minden mozdulatomat, én kihámozom belőle, mint aztán rohamtempóban követ a pólója is. A látványa kissé elbizonytalanít, de ahogy mosolya pimaszodik, kénytelen vagyok folytatni, hogy letörölhessem azt onnan. Kezeimet övéihez hasonlóan csak lazán lógatom magam mellett, és előrehajolva egy lágy, könnyed csókba invitálom, mely fokozatosan vált át hevessé és követelőzővé. Ugyan nem érünk egymáshoz, bőre melege majdhogynem perzseli az enyémet, mi egyre többet és többet kíván, így elválva tőle mászom fel az ágyra és mutatok a párnákra, némán kérve, hogy feküdjön oda. Amint teste a matracra nehezedik, egyik lábam átvetve a derekán ülök az ölére, s ezúttal nem megtagadva az érintkezést fekszem félig rá, újabb vad csókcsatába kezdve vele.

Orrán keresztül kapkodja a levegőt, a szíve olyan hevesen ver, akár az enyém, mitől már én sem szeretnék megállni, vagy meghátrálni, de természetesen jelenleg is csupán a határokat keresem, kiélvezve, ahogy ő a paplant szorongatva szenved, amiért megtiltottam, hogy hozzám érjen. Igen szűkös helyzetben vagyunk mindketten, csak ez számomra sokkal cikibb lesz, így még ez is közrejátszik, hogy nem hagyom egyelőre felkelni. Tény, nem gondoltam át ezt a dolgot.

- Hoseokh - nyögök a szájába, amint megérzem merevedését magam alatt, egyáltalán nem próbálva visszafogni a hangom, melynek meg is lesz az ára. Két tenyere a fenekemre siklik és szétnyitva a lábait nyom be közéjük, ajkaival továbbra is az enyémeket ostromolva, miközben erővel nyom az ölére, néha-néha feltolva csípőjét mellé.

Hoseok

Én megpróbáltam… De tényleg! Egészen addig megy a nem hozzáérős dolog, amíg nem nyögi a nevemet. Ahogy ez megtörténik, az agyamat ellepi a köd, amit eddig sikerült távol tartanom, legalábbis valamilyen szinten, és magamtól cselekszem. Meg akarok állni, de nem megy. A látványa, az érzés, ahogy itt van fölöttem, nem hagy se nyugodni, se megállni. Annak ellenére, hogy azt kérte, ne érjek hozzá, nem csapja le a kezemet, amikbe olyan jól beleillik a feneke, amit valahogy mindig is sejtettem.

Önmagamból kifordulva lököm fel a csípőmet, ezzel merevedéseinket egymáshoz nyomva, amitől újabb és újabb nyögések szakadnak fel belőlünk. Hyungwon ismét az ajkaimra mar, és már csak azt nem tudom, hogyan várja el, hogy én ezek után, képes legyek leállni. Ha most pofán vágna, akkor még sikerülne is. Talán.

- Hyunghwonh. - Nyöszörögve nyögök fel, ahogy ismét elválunk egymástól, hogy levegőhöz is jussunk, miközben ködös tekintettel mérem végig páromat, aki hasonló szemekkel pillant le rám. Nem akarok tovább menni, de egy kicsit mégis kedvezhetek magamnak, nem?! Látszólag neki sincs ellenére a fennálló helyzet, így valamivel bátrabban teszek bármit.

Kezemet a hátára vezetem, amitől kissé megborzong, de még mindig nem jelzi, hogy le kellene állnom. Lehet, hogy önzőség, sőt, biztos, de addig megyek el, ameddig csak engedi. Akarom őt, és már nem bírom ki, hogy ne adjam meg számára ennek jeleit.

Óvatosan, mégis akaratosan fordítok helyzetünkön, miközben végig vad csókkal ostromlom ajkait, kicsit sem távolítva el testünket. Feje mellett megtámaszkodva igyekszem nem összenyomni, és nem tenni semmi olyat, amit később én, vagy akár ő megbánnánk. Ő azonban kiadja a nekem járó szenvedést, ami osztályrészemül jutott, a mai gyerekes viselkedésem miatt, amikor lábát felhúzva izgatja a már így is kellően merev tagomat. Egy elfojtani próbált nyögés szalad ki benne, ahogy egész testemen heves remegés fut végig, ezzel még a légzésemet is leállítva, ahogy ajkaimat elveszem övéiről, és fejemet az övé mellett a párnába temetem, görcsösen szorítva annak huzatát, hogy tényleg ne tegyek semmi olyat, amit nem szabad. Hangosan zihálva próbálom lenyugtatni magamat, igen kevés eséllyel, evégre már maga a tény is elég izgató, hogy Hyungwon itt fekszik alattam, szinte teljesen kiszolgáltatottan, és nemhogy ellenkezne, de még ő izgat, még akkor is, ha csak “büntetés” végett. Hangos zihálásom közepette, alig bírok magamhoz térni, amin csak az “segít”, mikor Hyungwon keze a hátamra csúszik.

Mindig is érzékeny voltam, de pusztán az, hogy ő érint meg, és úgy, ahogy, már önmagában is újabb elnyújtott sóhajt csikar ki belőlem. Óvatosan felemelkedem, hogy szemeibe nézve mérhessem aztán végig.

- Imádlak. Akkor is, ha ezt teszed velem - csókolok ajkaira, ismét elmélyítve és szenvedélyessé téve azt, miközben azon igyekszem, hogy a kezemmel ne tegyek semmit a huzat markolásán kívül. A lábát ugyanott tartja, és csak akkor mozdítja meg, mikor a csípőjével lök egy kisebbet, ettől azonban egy morgásszerű nyögés szakad ki ajkaim közül. - Hyunghwonh, neh - pihegek ajkai felett, egyenesen a ködös tekintetébe meredve.

Tudom, hogy le kellene szállnom róla, de nem bírok megmozdulni; egyszerűen csak arcát vizslatom, melynek hibátlan bőre enyhén kipirult. Minden bizonnyal az enyém sem nézhet ki másként, annyi különbséggel, hogy a szenvedés minden jelét magamon hordozom. Még egy ilyen alkalom, és nem tudom, mennyire fogok tudni megállni. Nem, mintha most sikerült volna…

Hyungwon

Elképesztően gyönyörű látvány, ahogy Hoseok fölém magasodva pillog rám, látszólag nagyon küzdve magával, amit egyenesen élvezet figyelni, ám ugyanakkor félek is, mert ha ő úgy dönt, hogy itt lesz valami, akkor nekem esélyem sincs leállítani őt, elvégre elég komoly erőkülönbségben vagyunk. Gyakorlatilag a párom, de mivel eddig összesen egy volt, az sem éppen normális, nem igazán tudom, mit kell, vagy szabad csinálni. Ha már eddig sem a túl átgondolt döntéseimről voltam híres, miért egy ilyen helyzetbe visszakozzak? Ha én félek is, őt nem akarom sehogyan sem bántani, ráadásul ez régen köztünk megszokott volt, mondhatni napi szinten, sőt, ennél csak rosszabb, ám most a szerelmemről van szó, akiben megbízok, tehát miért ne…?

Karjaimmal gyengéden átkarolva a nyakát húzom le egy újabb heves csókra, melyben már érzek némi ellenállást, de közel sem eleget ahhoz, hogy abbahagyjam. Lábaimmal átkulcsolva a derekát szorítom lent is magamhoz, mire egy nagyobb nyögés szakad fel belőle, igazolva vele tettem biztosságát. Néha-néha, ahogy pozícióm engedi, fellököm a csípőm, ezzel őt is mozgásra ösztökélve, majd mikor már magától megy, eleresztem, hogy kényelmesebben hozzám férjen.

- Hyungwonh, nem khéne - hajol el hirtelen, szavaival ellentétben nagyonis vágyakozóan révedve tekintetembe.

- Miért nem?

- Nem akarlak bántani - mondja rekedtes hangon, mélyeket szuszogva a még iménti levegőmegvonás végett.

- Eddig semmi olyat nem tettél, amit ne akartam volna…

- Eddig…

- Bízz bennem.

- Én bízom benned, csak magamban nem - erősködik tovább, s már szállna le rólam, ha nem szorítanám erősebben.

- Én bízom benned helyetted is - húzom le egy újabb csókra, mit pár pillanat hezitálás után viszonozni kezd. Mikor már biztos, hogy nem hajol el, karjaimat visszahúzva nyúlok be közénk jobbommal, hogy tenyeremet a hasára tapaszthassam. Eleinte csak finoman simogatom, újabb és újabb morranásokat kiváltva belőle, majd egyre lejjebb vezetem, ezzel elérve, hogy feljebb emelje a csípőjét rólam, némi hozzáférést biztosítva. Mivel farmer van rajta, be kell vetnem a másik kezemet is, mihez már kissé feljebb emelkedek a matracról, hogy rendesen leérjek odáig, de neki újfent akadékoskodni támad kedve.

- Hyungwo- - ajkába harapva hallgattatom el, ezzel megadva számomra a lehetőséget, hogy leküzdve a gátat folytassam tervemet. Nagyon lassan kibújtatom a gombot a helyéről, mit követ a cipzár, ezzel egy fokkal közelebb kerülve kőkeményen duzzadó merevedéséhez, ám még mielőtt lehetőségem lenne visszafordulni, egyik ujjamat bokszere korcába akasztom, s lejjebb húzva azt nyúlok be másik kezemmel, azonnal rátalálva nemességére, mire ő egy nagyobb nyögést ereszt a számba.

- Feküdj mellém - suttogom, ugyanis így elég kényelmetlen mindkettőnknek. Egy szó nélkül teljesíti kérésemet, én meg átmászva felette a másik oldalára helyezkedem, hogy a jobb kezem legyen felül, s félig fölé hajolva invitálom újabb csókba, immár ujjaimmal könnyebben rátalálva férfiasságára. Forró és teljesen kemény, míg egyedül a benne húzódó külső erek engednek kissé szorításomnak. Miközben felfedezem Hoseok legféltettebb kincsét, ő elválva tőlem szuszog, olykor belenyögve az érzésbe, mit én igyekszek fokozni, elvégre a nagyi olyan hangosan hallgatja a tévét, hogy még mi is halljuk, tehát ebből nem lesz gond.

Éppen csak egy másodpercre pillantok le, hogy csillapítsam kíváncsiságom, ám ha eddig nem tudtam, hogy elég nagy, most teljesen belepirulva temetem arcomat párom vállába, ki jobbját alám túrva ölel át szorosan. Hogy ne csak húzzam az agyát, hanem valami hasznom is legyen, egy lassú tempót felvéve kezdem mozgatni rajta a kezem, felül minden alkalommal összeszorítva, hogy előnedvét végigkenve rajta síkosítsam a könnyebb élvezetért. Hoseok nyögései fokozatosan hangosodnak, időnként a nevemmel tarkítva, ám feszüléséből könnyen rájönni, hogy neki bizony egy perc is bőven elég lenne, így még mielőtt bármi baj történne, megállok, s körbepillantva pásztázom az ágyat zsebkendőért, mit amint megtalálok, folytatom is tovább a munkálatokat, közben újfent rátalálva ajkaira. Ezúttal ő csókol követelőzően, minden gátlását levetkőzve kérve egyre többet és többet, mi engem mérhetetlen boldogsággal tölt el, hiszen egy olyan oldalát engedi megmutatni, amihez reményeim szerint eddig nem túl sok embernek volt szerencséje.

- Hyungwonh… elh fogokh mennih - nyöszörög, mellé kissé erőszakosan markolászva az oldalamat, mire kénytelen vagyok elválni tőle, hogy felülve, másik kezemet is bevetve szorítsam a zsebkendőt makkjához, a végletekig fokozva a tempót. - Hyhunghwhonh~ - engedi forró nedvét a vékony anyagba, s az utolsó cseppeket is kitornázva törlöm le róla az esetleges maradékot, hogy aztán finoman visszaigazíthassam alsójába az egyébként semmit nem lankadt nemességét. - Annyirah szeretlek - ránt le maga mellé, még mielőtt begombolhatnám a nadrágját, s egy lágyabb, szenvedélyes csókot nyomva ajkaimra ölelget meg szorosan.

- Én is téged - bújok a mellkasába, próbálva felfogni az imént történteket, még mindig a zsebkendőt szorongatva.

Hoseok

Jó pár percig csak fekszem és próbálom feldolgozni, hogy mi történt, elég kevéske sikerrel. Még mindig erősen zihálok, ahogy Hyungwont magamhoz ölelem, miközben lehunyt szemmel realizálódik benne, hogy mit tett a párom. Most… akkor nekem is…?

- Hyungwon? - kérdezem, mikor már képes vagyok az érthető beszédre.

- Hm? - kérdez vissza, ezzel kifejezve, hogy figyel, csak még ő is legalább annyira delériumban van, mint én.

- Most nekem is… - kezdek bele, de ahogy rájön miről is zagyválok össze-vissza, eltávolodik tőlem, hogy szemembe nézve válaszolhasson.

- Ne.

- De… Biztos vagy benne? Én szívesen-

- Biztos - válaszolja, szavamba vágva, ezzel késztetve arra, hogy ne kérdezzek tovább.

- Köszönöm. - Még a gondolatba is belevörösödök, hogy miért mondok köszönetet. Soha nem reméltem, hogy valaha ilyen kapcsolatom lesz valakivel, pláne meg nem egy ilyen nagyszerű és csodálatos emberrel. Talán nyálas vagyok, de ha egyszer imádom, nem tudok másképpen reagálni rá.

- Máris jövök - kel ki mellőlem pár perc elteltével, a zsebkendőre utalva. Szemem végig a fehér anyagot vizslatja, mitől még a fülem is vörös színben kezd pompázni, nem beszélve arról, hogy mennyire szeretném ezt Hyungwonnak visszafizetni, akár most rögtön is, de ő nem kér belőle. Talán csak fél, hogy mit tennék vele, pedig ismerhetne már annyira, hogy nem áll szándékomban kihasználni, viszont nem akarok olyat sem tenni, amit ő nem szeretne, így eleget téve kérésének nyugton maradok, csupán egy újabb biztosítékot kérek, hogy megbizonyosodjak döntése valóban szilárd lábakon áll.

- Tényleg biztos?

- Igen, Hyung. - Ajkain aprócska mosoly villan fel, amitől kedvem támad elolvadni, de mielőtt bármit érkezésem lenne tenni, ő kidobja a zsepit, és visszaülve mellém kezd bele további mondandójába: - Maradj vacsorára. - Felülök, hogy kényelmesebben nézhessek a szemébe, még akkor is, ha kicsit kínosan érzem magam. Egek! Mit fog Kihyun gondolni? Úgyis azonnal rájön, képtelenség előle ilyet titkolni…

- Biztos? - kérdezek vissza reflexből.

- Hyung! - Hyungwon képes volna a szemeivel gyilkolni.

- Jó, jó, bocsánat. Még nem szoktam hozzá - rázom a fejemet, hátha segítene egy kicsit észhez térni.

- Elugrok a mosdóba. - Most Hyungwonon a sor, hogy zavarba jöjjön, amit csak egy pimasz mosollyal jutalmazok, egy bólintás kíséretében.

- Kint megvárlak. - Ő megtette velem, viszont nem hagyta, hogy visszaadjam, így tiszteletben tartva a döntését, hagyom zavartalanul végezni a dolgát.

- Köszönöm, hyung - áll fel az ágyról, miközben testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezi, én meg igyekezve gyorsan összekaparni magam kilépek a szobából, mellettem Jokerrel. A konyhába vezet az utam, ahol Hyungwon nagyija éppen tesz-vesz, miközben ugyanolyan hangosan üvölt a tévé, mint mikor… Khm…

- Szia, kedveském, jó újra látni - köszön kedvesen, ahogy meglátja közeledő alakomat.

- Jó estét - hajolok meg illedelmesen. Kicsit olyan, mintha Hyungwon és a nagymamája a családom lenne, pedig még nem is voltam itt annyit. Jól érzem magam velük, és ha tehetném, itt maradnék velük. Még pár percig elbeszélgetünk, míg én az ajtófélfának dőlve helyezem magam kényelembe, addig az idős néni, továbbra is fel-alá szaladgál, miközben magyaráz.

- Ugye maradsz vacsorára? - kérdezi, mikor már terítésre készül.

- Ha nem zavarok…? - mosolyodom el, de azonnal az arcomra is fagy, ahogy Hyungwon megérkezik, és seggemre csapva halad el mellettem.

- Te soha nem zavarsz. - Elkerekedett szemekkel bámulok utána, és biztos vagyok benne, ha most meg kellene szólalnom, olyan hangom lenne, mintha héliumot szívtam volna.

26. Fejezet

Hyungwon

A kérdés egy pillanatra kizökkent a Hoseokról épp átalakulóban lévő véleményem formázásából, de végül egy mélyebb levegőt véve fogalmazok meg valami olyat, melyben nem szerepel sértő szó, meggondolatlan kifejezés, vagy egyéb számára kedvezőtlen, mivel szemben a enyhén lenéző pillantásomat már korrigálásra sem méltatom.

- Természetesen nem.

- Kegyetlen vagy - vágja rá habozás nélkül, újfent megcsillogtatva színészi tudását, melyből kiérződik némi valós szomorúság is, ám annak nem szentelve komolyabb figyelmet teszem fel a kérdést.

- Komolyan szükséged van olyan téren is a segítségemre? - Beszéd közben tekintetem az utat pásztázza, minden koncentrációmmal Jokert irányítva, hogy lehetőleg senki ne kerüljön vele szembe, mielőtt köztünk sarokba szorítva hinné magát.

- Igen!

- Hazudsz - vádolom meg, teljesen jogosan.

- Ezt nem feltétlen nevezném hazugságnak, csak… - próbálná menteni, vagy kimagyarázni magát, ha nem szólnék közbe a saját igazamat védve.

- De hazudsz.

- Ejj de csípős vagy most - sóhajt lemondóan, mit megkönnyebbülten konstatálva hagyok rá. - Baj van?

- Nem vigyázol magadra - mondom ki az őszinte gondolatom, tekintetemet kíváncsian vizslató szemeibe mélyesztve.

- Mi? - szeppen meg. - Miért?

- Mint kutyakiképző, ismerned kellene a kutyák testbeszédét, viselkedését és várható reakcióit…

- Igen, és…? - ösztökél folytatásra, pedig számomra már ennyiből egyértelmű a probléma.

- Tehát tudnod kellett volna, hogy a kutya harapni fog és nem közéjük nyúlni. Nem jelentett komolyabb veszélyt Jokerre, elvégre egy hatalmas jószágról beszélünk, rajta meg szájkosár volt, tehát nem lehetett olyan sürgős a közbeavatkozás, hogy ne vehesd figyelembe a tényeket - magyarázom ridegen, merev tartásomból egy cseppnyit sem engedve. Ideges vagyok, amiért így végződött, de igyekszem higgadt maradni.

- Hyungwon, én nem Joker miatt aggódtam, hanem miattad.

- Hyung, felnőtt férfi vagyok, elbírok vele, ha megharap egy kutya, ráa-

- Ahogyan én is.

- ...dásul, nem tettem semmit, amiért ez lehetett volna a vége, ellenben veled.

- Jó, állj - torpan meg az út kellős közepén, ezzel megállásra késztetve engem is. Fél szemöldökömet felvonva pillantok rá, a pórázon egy kisebbet rántva, mire Joker engedelmesen leül, mintha csak ezt akartam volna kérni tőle. - Féltelek és ez nem fog akkor sem változni, ha addig szidsz, míg meg nem őszülök, tehát kérlek, könnyítsd meg a dolgomat, mert már így is elég fehér a hajam - mutat a fejére egy kurta mosolyt elnyomva, hogy fenntartsa a határozottság látszatát, ami azért egy ilyen kijelentés után nagy szám. - Balesetek mindig voltak és lesznek is, de unom a témát, úgyhogy keressünk mást, amin veszekedhetünk, jó? - szegi le állát, úgy nézve rám ártatlan szemekkel.

- Sajnálom - adom be a derekam, elengedve a dolgot. Aggódom érte, és ez sajnos így jön ki rajtam, hiszen tehetetlen vagyok. Hogy máshogy tudassam vele milyen fontos nekem?

- Nincs mit sajnálnod - simít alig észrevehetően végig az alkaromon. - De induljunk, mert már kilyukad a gyomrom - vigyorodik el, rögvest továbbhaladva. Én meg az út hátralévő részében a gondolataimba mélyedve követem őt, szokva a kutyasétáltatósdit.

Hoseok

Az út csendben telik, bár nem a kínos fajtából való, legalábbis számomra, mert végig azon kattog az agyam, hogy Hyungwon aggódott értem. Kétségtelenül felelőtlen voltam, aminek most a karom látja kárát, de még mindig azt mondom, hogy megérte. Az már persze más kérdés, hogy Hyungwon erről mit gondol, mert szerintem, ha tehetné, inkább agyonütne, semmint ilyet merjek megint csinálni.

Kicsit félek, hogy belebukom ebbe a kötődésbe, amit Hyungwon iránt
érzek, ahogy anyámmal is történt, de nem akarok a jövőn túlságosan gondolkodni,
mert abba beleőrülnék. Most jó úgy, ahogy van. Én hülyeségeket csinálok, ő meg
aggódik értem, amin csak mosolyogni tudok. Attól az egytől tartok, hogy
majd megutál amiatt, mert nem tudok megváltozni. Érte hajlandó lennék ugyan, de
nem tudom megakadályozni a féltést, amit irányába érzek, így akárhányszor olyan
helyzetbe kerülnénk, így is, úgyis megvédeném.

Megérkezve hozzám, előreengedem Hyungwont Jokerrel. Egész szépen viselkedik mellette; nagyon egy húron pendülnek, aminek csak örülni tudok.

- Még megvan a tegnapi ebéd, jó lesz, ha azt melegítem? - kérdezem a kabátomat felakasztva a fogasra, miközben párom elengedi Jokert.

- Persze. - Ő is leveszi a kabátját, valamint cipőjét, majd a konyhába vonulunk, ahol rakok ki Jokernek vizet, és nekilátok az ebédünk felkutatásának, nagy kínlódások árán. Kivadászom a hűtőből, és serpenyőbe rakva hagyom a gázon melegedni, miközben tányérok és evőeszköz után kutatok. - Segítek - lép mellém Hyungwon, mikor a polcon lévő porcelánért nyújtózok. Persze… Neki könnyű, ha már magasabbra nőtt, mint én.

- Köszönöm - motyogom orrom alatt, kissé sértődötten. - De elértem volna…

- Nem baj - vonul vissza az asztalhoz, kezében a terítékkel, hogy azokat elhelyezve is segítségemre legyen. Még mindig durcogva szedek neki az ételből, majd magamnak is teszek, és már éppen leülnék, hogy vele együtt nekiláthassak, mikor megszólal a csengő. Egy ideges sóhaj hagyja el az ajkaimat, amiért nem hagynak nyugton. Biztosan megint a szomszédot keresik. Valahogy mindig elhiszik, hogy én vagyok az, csak azért, mert annak a szerencsétlennek a házán nincs kint a házszám. Szemforgatva csoszogok ki.

- Mindjárt jövök, kezdd el nyugodtan - hagyom hátra Hyungwon, miközben megnézem, hogy Jokernek nem áll-e szándékában követni - bár miért is tenné?! -, tovább haladok, hogy elküldhessem az ajtó előtt álló személyt, valamilyen melegebb éghajlatra, szemtől-szemben is. Kilépve a téli hidegbe, ahogy átjár a fagyos levegő, akaratlanul is megborzongok. Egy szál pólóban mégiscsak hideg van, figyelembe véve, hogy ez még nem is a legvastagabbak közül való. - Jó napot, miben segíthetek? - kezdem kicsit sem kellemes hangsúllyal, hiába próbálkozom elrejteni a kitörni kívánkozó érzelmeimet.

- Maga Joo Wontak? - Persze. Pont úgy nézek ki. Nem?

- Nem. Ez még mindig a huszonkettes szám, nem pedig a húszas. - Nyomatékosításként még rá is mutatok az ajtó mellett lógó fém kreálmányra, ami egy tökéletesen látható helyen van, és tudtommal elég hamar tanítják meg a számokat az iskolában, így nem értem, hogy a fenébe sikerül ezt mindig összehozni. Egyáltalán, miért mindig a legjobbkor találnak meg? Különben is! Megfagyok.

- Oh, elnézést, nem láttam. Bocsánat a zavarásért. Köszönöm - habogja a fiatal férfi, aki egyébként normálisnak néz ki, csak nem éppen a legfigyelmesebbnek. De az is lehet, hogy csak rossz napja volt. Mindegy, attól még észrevehetné az egyáltalán nem kicsi házszámot.

- Semmi gond - hazudom kapásból, ami már egy elég berögzült dolog, bár nem csak nálam, azt hiszem. - Viszlát! - köszönök el, majd meg sem várva, hogy neki érkezése legyen megszólalni, visszalépek a házba, ahol végre meleg fogad. Karomat dörzsölgetve megyek vissza Hyungwonhoz, kicsit még mindig reszketve. - Bocsi, csak a szomszédot keresték.

- Normális vagy? - kérdezi felvont szemöldökkel, amit nem tudok hova tenni.

- Nem. Miért? - foglalok helyet előtte.

- Felvehetted volna a kabátodat.

- De hát…

- Hideg van.

- Feltűnt…

- Meg fogsz fázni, ha ezt csinálod.

- Dehogy.

- De, meg fogsz.

- Eddig sem betegedtem le.

- Majd most fogsz.

- Nem.

- Mit kapok, ha nekem lesz igazam?

- Ápolhatsz - vigyorgok rá. - De nem lesz igazad.

Hyungwon

Szemforgatva látok neki az evésnek, a következő falattal együtt lenyelve kikívánkozó megjegyzéseimet, mielőtt valami olyat vágnék a fejéhez, amivel megsérteném őt. Erősnek mutatja magát, pedig még a védelmére felhúzott fal is igen gyenge lábakon áll, így minden okom megvan azt feltételezni, miszerint könnyebben felveszi a durvább szavakat, mint amit kívülről enged látszani.

Talán a közénk betelepedett csend fagyosabb, mint a kint uralkodó zord időjárás, mit egyedül az étkészletek tompa csörömpölése tölt ki, de azt hiszem, most erre van szükségünk. Vagy legalábbis nekem…

Hoseok viccekkel és ízléstelen megjegyzéssel próbálja elvenni a dolgok élét, amivel semmi gond nem lenne, ha észrevenné a témák közti különbséget. Nem érti meg, hogy féltem őt, ám ha így folytatja, inkább nem is mondok semmit, csak kikötözöm valahova és otthagyom, hogy még véletlen se tehessen kárt magába.

- Köszönöm az ebédet - állok fel az evés végeztével.

- Szívesen - ejt meg irányomba egy érzékeny mosolyt. - Elrohanok vécére, aztán mehetünk.

Bólintással adom tudtára értésemet, majd amint távozik a konyhából, berakom a mosogatóba a koszos edényeket és elővéve a tárcámat, a nappaliba sétálok, hol a távirányítót felemelve helyezem alá a már előre kikészített köteg pénzt, ami fedezi a kutya költségeit, meg még némi plusz, elvégre az állat az enyém, valamint engem is ellátott, mikor ő egyedül él, a saját keresetéből, én meg a nagyival, tehát nincs akkora szükségem rá. Még mielőtt vissza érne, gyorsan elfoglalom iménti pozíciómat, mintha végig ott álltam volna, s összekaparva Jokert indulok meg a bejárat felé, amint csatlakozik hozzánk a házigazda.

A munkába vezető út az előbbihez képest gyors és monoton. Kissé késésben vagyunk, ami engem ezelőtt sosem zavart, sőt, szinte sportot űztem az órák növeléséből, de ha most elkap Kihyun, nem csupán engem von felelősségre, hanem Hoseokot is, én meg utálok mást is belevonni az efféle ügyeimbe.

- Kivel vagy délutános? - kérdi, amint átlépjük a menhelyet körülvevő hosszú, magas, kovácsoltvas kerítésének határát.

- Az állatorvosokhoz vagyok beosztva ellátásra.

- Ezek szerint Joker marad velem, mert nem akarjuk, hogy elkapjon valamit.

- Letesszük egy üres kennelbe - jelentem ki, ugyanis sérült kézzel nem fog erre a hatalmas mamlaszra vigyázni.

- Két kis terrierrel van ma dolgom, meg egy alomnyi kéthónapos kölyökkel, tehát jöhet velem, nem kell azért bezárni.

- Kizárt. Nem tudnád lemondani a terriereket? A kölykök még csak-csak, de-

- Hyungwon - szakít félbe, mire inkább mély lélegzetet véve készülök fel a szentbeszédre, ami mindent tartalmaz, csak éppen azt nem, amit én hallani szeretnék. - Nagyfiú vagyok már, de aggódj - állít meg, s elém lépve pipiskedik fel, hogy két kezével megfogva az arcom húzzon lejjebb, majd egy puszit nyom a homlokomra. A hirtelen meglepettségtől lefagyva meredek a semmibe, mit ő kihasználva veszi át tőlem a pórázt és egy hatalmas mosollyal folytatja útját, hátrafelé menetelve, végig az én szerencsétlen mivoltomat figyelve. - Nem jössz? - zökkent ki kábult állapotomból, így fejemet megrázva eredek a nyomába. Szerencsére amint mellé érek, megfordul, de szándékosan átvezeti a másik oldalára Jokert, hogy még véletlen se szerezhessem vissza.

- Makacs vagy - jelentem ki tényszerűen, némi idegességgel a hangomban.

- Tudom - ránt vállat vigyorogva.

- Tényleg meglesztek? - nyitom ki nekik az épület bejárati ajtaját.

- Tényleg.

- Ha bármi van, hívj, rögtön ott leszek.

- Oké, anya.

- És ha túl nehéz lenne Jokerrel a munka, add le.

- Értem, anya.

- És hagyd ezt abba.

- Jó, anya.

- Hyung!

- Jól van, jó - nevet szórakozottan. - Kapok puszit a bibis kezemre, mielőtt elmész? - emeli elém a bekötözött részt, a lehető legártatlanabb tekintetét rám meresztve. Gyorsan körbepillantok, mielőtt kínos szituációba kerülnénk, majd nagyon gyengéden ajkaimat a kötésre nyomva mélyesztem tekintetem az övé, s végül elengedve őt intek hetykén, hogy az irodába éppen csak bedobva a kabátom indulhassak a kisállatok mocskos helyeit pucolni…

Hoseok

Meghat, hogy Hyungwon ennyire aggódik, de valahogy le kell nevelnem róla. Mármint tényleg jólesik és örülök neki, de mint ahogyan mind, akik itt dolgozunk, én is felnőtt férfi vagyok, és tudok vigyázni magamra. Csak egy dolog aggaszt. Ha így marad, akkor elege lesz belőlem, amit nem akarok, szóval változtatnom kell. Valahogy.

Annak ellenére, hogy nehézkesen és lassan megy minden, egész hamar végzek mára a munkával, mindenféle fennakadás nélkül. Joker, mint az már kiderül, kutyákra jól reagál, sőt a kiskutyák felé egészen élénk érdeklődést mutat. Egyre jobban látom, hogy mennyire is hasonlít Hyungwonra, mindenben. Ha teheti, inkább elüldögél magának a sarokban, onnan figyelve a körülötte történő dolgokat; csak néha emeli fel a fejét, és sokszor még akkor sem reagál, ha szólok neki. Akárhányszor látom a közöttük lévő hasonlóságot, muszáj vagyok elmosolyodni.

Miután mindenkivel végeztem, akikkel ma foglalkoznom kellett, még leülök Joker elé, tisztes távolságba, hogy onnan figyelhessem. Igazából jól is esik csak ülni, és bámulni ki a fejemből.

- Nagy mázlid van, ugye tudod?! – kérdezem halkan Jokertől. Úgy néz ki, egyre inkább szokásommá válik a kutyákkal beszélgetni, nem mintha eddig nem tettem volna ezt. Még pár percet töltünk csendes magányunkban, amikor Hyungwon előkerül; valószínűleg megelégelte a várakozást. – Szia, anya – vigyorgok rá. Lassan felállok és Joker pórázát kézbe véve lépkedek Hyungwon elé, aki még mindig elég vicces fejet vág az előző beszólásom végett.

- Nem unod?

- Nem. Tessék, hozhatod te, én úgyis le vagyok bénulva – nevetek rá, belőle azonban semmilyen más reakciót nem tudok kicsikarni, csak a szemforgatást és a szemmel verést. – Menjünk átöltözni – indítom a sort. Hiába próbálom elviccelni a dolgokat, akkor sem érzem jól magam. A lelkiismeretem lassan, de annál biztosabban kezd el belülről emészteni, amivel kezdenem kell valamit, mert hajlamos vagyok emiatt mély letargiába esni, bár szerencsére nem túl gyakran fordul elő. Az öltözőbe érve, mielőtt még Hyungwonnak érkezése lenne bármit is tenni, megfogom a kezét, de nem fordítom magam felé. – Én… sajnálom – mondom halkan, lehajtott fejjel, még úgyis, hogy nem lát, mert háttal áll nekem.

- Hm? Mit? – Hyungwon hangjában érezni lehet, hogy tényleg nem tudja, pontosan mire is gondolok, és hogy kíváncsi. Nagy odafigyeléssel szedi le a kezemet az övéről – mivel a sérülttel fogtam meg -, és felém fordul.

- Hogy felelőtlen voltam.

- Azt sajnálhatod is. – Apró mosoly villan ajkaimon szavaira. Napról napra, sőt, percről percre jobban szeretem ezt az embert, és mégis képes vagyok ártani neki. Tény ugyan, de abban is egyre biztosabb vagyok, hogy nekem teljesen elmentek otthonról.

- Mindig másokat helyeztem előtérbe, magammal foglalkoztam utoljára, legalábbis valamilyen szinten – szalad ki őszintén, a számon, ahogy lassan tekintetemet az övébe fúrom. – De öltözzünk, mert soha nem érünk haza. Ja, tényleg, hazakísérünk Jokerrel. Kint megvárlak, szólj, ha kész vagy – hadarom, szinte egy szuszra, majd mielőtt bármit mondhatna, kilépek, ahol a falnak dőlve várom, párom érkeztét. – Sietek – mondom, mikor Hyungwon is előkerül, gyorsan beslisszolva, még azt is figyelmen kívül hagyva, hogy beszédre nyitja a száját. Mikor végre elkészülök, töretlen örömmel vigyorgok páromra. – Mehe- - mielőtt be tudnám fejezni az egyszavas mondatomat, egy tüsszentés tör ki belőlem. Ajjajj, kapni fogok.

- Megmondtam.

- Csak por ment az orromba – ellenkezek azonnal.

- Persze - mondja szarkasztikusan. Meg fogok halni...