Hyungwon
Hoseok keze szép lassan vándorol lefelé, míg ajkaival egyre inkább feledteti velem aggályaimat, elérve, hogy teljesen átadjam magam az érzésnek. Forró tenyere égeti a bőröm, szinte bizsereg az útvonalon, amit elhagy, s amint eléri alsóm korccát, én már kénytelen vagyok elhúzódni kicsit, hogy levegőt kapja, mielőtt megfulladnék.
Nem új a dolog, mégis idegennek hat, mit óvatossága és aggódva vizslató tekintete csak tetéz. Mérhetetlen zavarban vagyok és egyedül az ő kivételesen a helyzethez mérten viszonylag nyugodt kifejezése segít, de még így is inkább mellkasába temetem az arcom, hogy valamilyen módon menekülhessek előle, természetesen hozzá…
Még engem is meglepően nagy nyögés hagyja el számat, ahogy keze keményen feszülő merevedésemre simul, mi minden bizonnyal bátorítja őt tette helyességében, ugyanis rögtön nekilát gyöngéden ismerkedni vele. Kissé hátra dől, úgy fosztva meg engem védelmemtől, lejjebb hajolva, hogy a hajamba puszilhasson.
- Látni akarlak - dörmögi mély, felettébb vonzó hangon. Most komolyan elhitte, hogy ez segít, pont velem szemben? - Hyungwonnie - becézget, tovább puszilgatva, miközben egyre hevesebben simogatja nemességemet, méginkább elérve, hogy elbújjak. - Olyan lüke vagy - enged vissza, jól szórakozva rajtam.
Magam alatt a takarót markolva, másik kezemmel pedig szorosan ölelve Hoseokot feszengek, mit csak fokoz, ahogy rámmarkol az anyagon keresztül. Nyöszörgésem egyre hangosodik, ahogy nagyobb és nagyobb intenzitással nyúl hozzám, szép lassan levetkőztetve szégyenemből, ami kellemetlen és megvetendő emlékeket idéz fel, ám illata, teste melege és egész lénye sóvárgást kelt bennem. Tagadni sem tudnám mennyire hiányzott a dolog, azonban a tény, miszerint Hoseok csinálja, mindennél többet jelent.
Akár egy csecsemő, ki anyja védelmét keresve kapaszkodik belé, úgy nyomorgatom őt, ami nem lenne számára túl kedvező, ha ennél jobb kondiba lennék, de szerencsére nem vagyok.
Zihálva nyögök csupasz mellkasára, remegve bújva hozzá, mikor hirtelen abbahagyja és feljebb simítva ér alhasamhoz, majd még mielőtt reagálhatnék, ujjait becsúsztatva alsómba fog kő kemény tagomra. Megrémülve az érzéstől távolodok el és csuklójára fogva húzom ki onnan, ezzel alaposan meglepve őt is és magamat is.
- Hyung, én… - keresem a szavakat, azonban nincs ésszerű magyarázat erre.
- Gyere ide, nem bántalak - tárja szét a karjait, így egy pillanatnyi hezitálás után visszakucorodok hozzá, mélységesen szégyelve magam a történtekért. - Elmondod mi a baj?
- Csak… sok.
- De mi sok? Nem élvezted? Valamit rosszul csináltam? - aggodalmaskodik amiatt, hogy az ő hiába lenne, miközben semmi olyat nem tett, amit ne lett volna jó.
- Nem - nyögök ki csupán ennyit. Már maga a téma is nagyon kínos.
- Biztos ne segítsek? - kérdi, ám kezei nem mozdulnak a hátamról.
- Majd… majd elmúlik magától.
És mivel ilyen tökéletesen lelomboztam a hangulatot, némi pihenést követően felöltöztünk, hogy kimásszunk a nappaliba a takaróval együtt valami filmet nézni és csak élvezni, hogy végre együtt lehetünk. Tudom, hogy velem van a baj és nagyon igyekszem legyőzni, de jelenleg semmi más nem számít, minthogy Hoseokot boldoggá tehessem, amiért van nekem.
Hoseok
Elszomorít ugyan, hogy nem hagyja viszonozni tetteit, de örülök is, amiért nem történik olyan, amit nem akar, elvégre akkor örökké folt marad a szívében, amit én okoztam neki. Vajon hogy tekintene rám, ha megtenném? Nem. Nem akarom megtudni. Egyelőre azzal is megelégszem, ha magam mellett tudhatom, bár kissé kínos számomra ez a helyzet. Ő képes volt kielégíteni - még akkor is, ha “csak” kézzel -, én pedig nem segíthetek a baján. Mondjuk, ha jobban belegondolok, akkor még annak tekintetében is lehet némi kivetnivaló a kapcsolatunkat illetően, hogy milyen régóta ismerjük egymást és ahhoz képest mi minden történt már közöttünk, de az érzések akkor is érzések; én tényleg szeretném neki valamivel viszonozni azt, hogy van nekem.
A kanapén elnyúlva, egymás hegyén-hátán fetrengve bámuljuk a képernyőt, ami meglehetősen kellemes időtöltés volna, hogyha nem folyton azon agyalnék, amin felesleges. Meg úgy egyáltalán… minek töröm én ennyire az agyamat a semmin? Olyan dolgon, ami majd úgyis megoldja magát, vagyis megtörténik, mikor Hyungwon végre rábólint. Néha teljesen letagadhatnám, hogy egy racionális emberi lény vagyok. Észre sem veszem, hogy nagy merengésem közben, szegény Hyungwon köré font karjaim egyre szorosabb ölelésbe vonják őt, olyannyira, hogy az neki már kényelmetlen.
- Megfojtasz.
- Bocsánat - eresztem lejjebb karjaimat, inkább a vállát ölelgetve immár, semmint a nyakát, amivel biztos, hogy nagyobb kárt okoznék benne. Bűnbánóan hajtom fejemet a vállába, belélegezve kellemes illatát. Mindig is ennyire jó illata volt? Vagy csak annyira evidensnek vettem, hogy ez vesz körül, hogy már fel sem figyeltem rá?
- Mondtam, hogy nem megyek el. - Hallom hangján, hogy mosolyog, és bár örülök neki, hogy megnevetteti nyomorom, attól még az marad, ráadásul kijelentésétől sem könnyebbülök meg - mint, ahogy eddig sohasem. Túl sokat gondolkodom és rágom magam a múlton, meg a jövőn. Minden bizonnyal le kellene szoknom róla.
- Tudom - hunyom le szemeimet, arcomat még inkább elrejtve nyakában. - Csak nagyon szeretlek. - Aprócska puszit nyomok oda, ahol éppen érem, mire kicsit megborzong, én meg persze azonnal rosszra gondolok, így felemelve a fejemet szüntetem meg az általam nyújtott ingert. Legszívesebben, még ezért is bocsánatot kérnék, de valahogy sejtem, hogy nagyon nem volna ínyére, így lenyelem minden kikívánkozó szavamat, egy mosolyba fojtva érzéseimet, és inkább amellett döntök, hogy ideje volna bevenni a gyógyszereimet. Persze nem csak a kis bogyók sorakoznak, mint érvek, hanem az is, hogy már igencsak elzsibbadt az alfelem, kényelmetlenné téve az ülést és a fekvést is, ezáltal rontva a hangulaton. - Megyek, gyorsan beveszem a gyógyszereimet.
- Lassan is mehetsz.
- Ennyire meg akarsz tőlem szabadulni? - vágok világfájdalmas fejet, követelve tőle azt a sajnálatot, amit jogosnak tartok jelen helyzetben.
- Nem, csak nem akarom, hogy a nagy sietségben eless.
- Szép mentés - nevetem el magam. - Neked hozzak valamit?
- Nem, köszi - pislog rám hálásan.
- Mindjárt jövök - kezdem el kiküzedni magam, több, bár inkább kevesebb sikerrel, ugyanis az elgémberedett ízületeim nem éppen könnyítik meg a mozgást számomra. Igaz, Hyungwon nem kért semmit, de hogy is merném megtenni, hogy üres kézzel térek vissza?! Beszedve a bogyóimat, amiktől nem mellesleg, már kezd herótom lenni, egy bögre forrócsokival térek vissza életem értelméhez, széles vigyorral nyújtva azt felé.
- Mondtam, hogy nem kell semmi.
- Akkor legyen ajándék - helyezkedek el ismét mellette, ezúttal nem agyonölelgetve, hogy még azelőtt megihassa az édes italt, mielőtt meg találnám fojtani.
- Köszönöm. - Egyre jobban kiismer; inkább már nem is ellenkezik, legalábbis nem annyit, mint amennyit az elején tette. Annyira… kimondhatatlanul imádom…
Hyungwon
Hoseok olykor kicsit furcsa. Kicsit nagyon… Ötletem sincs mi járhat a fejében, de bármi is, ami nyomasztja, örülnék, ha megosztaná velem, hogy tudjak rajta segíteni. Erőltetni azonban nem fogom.
A nap viszonylag jól telik, filmezgetünk, pihenünk, valamint este teszünk egy kisebb sétát a környéken, hogy Joker is lemozoghassa magát, majd alvás, és kezdődik minden elölről. Én személy szerint jobban élvezem ezt a végtelen nyugalmas időszakot, mintsem az állandó izgalmat és stresszt, de Hoseokon látszik, ő nem tud egyhelyben megmaradni. Ez mind szép és jó, egészen, míg meg nem jelenik Kihyun, előzetes bejelentés nélkül, hogy még esélyt se adjon nekem a menekvésre. Jó, persze, nem lépnék le csak úgy, ám az ilyesmire jobb felkészülni.
- Rárakom Jokerre a szájkosarat - fordulok meg az ajtóban, kihasználva egyre inkább kedvelt kiskutyámat alibiként.
- Minek? - csapódik a nyomomba Kihyun, rombadöntve minden reményemet.
- Mert téged még nem ismer annyira és nem szeretnénk, ha baleset lenne.
- Aha, jó, és hol voltál? - szegi nekem kíméletlenül a kérdést, kényelembe helyezve magát a kanapén, mint aki most ért haza egy fárasztó munkanap után.
- Erre is, arra is - vonok vállat, leülve az állat elé.
- Hyungwon, mi lenne, ha én csinálnám? - guggol mellém nagyon lassan Hoseok, s már nyújtaná a kezét a szájkosárért, de én arrébb húzom jelzésként, miszerint nem szeretném átadni neki.
- Ne félts ennyire, így hamarabb jóban leszünk.
- Nem, ha megharap… - mutat rá egy igen fontos tényre, de késő, én már nyúlok is Joker felé, aki lelapulva, hátracsapott fülekkel néz rám.
- Állítólag szereted Hoseokot, mégis egyedül hagytad a problémás kutyáddal, ráadásul betegen - folytatja Kihyun, kegyetlenül kimondva a tényeket.
- Tudom jól… - motyogom, igyekezve megtartani nyugalmam, mielőtt felzaklatnám vele a kutyát.
- Ha ez nálad a szeretet, inkább hagyd el, ne bántsad feleslegesen.
- Na, ebbe nekem is van beleszólásom! - áll fel hirtelen mellőlem Hoseok, mire reagálva a kutya mozdul, de addigra már rácsatoltam a szíjat. - Ohh, bocsi - merevedik meg egy pillanat alatt. - Kihyun, hagyd abba, azt meg főleg ne mondd neki, hogy hagyjon el.
- Hyungwon, szedd össze magad, mert nem csak te létezel, súlya van a tetteidnek - szánja nekem további szavait, mire már kénytelen vagyok megfordulni, hogy lássam őt közben.
- Felfogtam…
- A múltkor is ezt mondtad, mégis hol tartasz most?
- Kihyun!
- Hyung - állok fel a parkettáról és sétálok elé. - Ne haragudj - hajolok meg először előtte, majd Hoseok előtt is, mindent megtéve a felesleges veszekedés elkerülése érdekében. - Nem fordul elő többet.
- Hyungwon - remeg meg Hoseok hangja, s mikor mozdulnék, hogy arrébb menjek a szoba közepéről, elkapja a karom és annál fogva ránt magához, szorosan ölelésébe zárva.
- Igazából ennyiért jöttem, srácok, tehát mennék is - lép mögém Kihyun, jól kihallhatóan mosolyogva.
- Mi az, hogy ennyiért? Miért…? - kérdi a legidősebb, engem lejjebb húzva, hogy kilásson a vállam felett.
- Megmondani a véleményem, mivel tudom, hogy te ezt úgysem mernéd. Aztán legyetek jók - paskolja meg a hátam és távozik.
Igazából Kihyun beszéde Hoseokot sokkal inkább felzaklatta, mint engem, hiszen számomra ez megszokott, majdhogynem mindennapos, így egész este azon voltam, hogy “kiengeszteljem”, ami reggelre úgy festett, hogy sikerült is, ám ami a munkában várt minket, az egészet lerombolta.
- Hyung, emlékszel arra a dobermanra, ami itt volt nálunk? - kérdi Jooheon nap kezdi pihenő közepette.
- Igen, Lucky, mi van vele? - kapja szeretett védencére fel a fejét.
- Pénteken örökbe fogadták…
Hoseok
A hétvégi kis csevejünk tökéletesen felzaklatott annyira, hogy jóvalta többet törtem az agyamat Kihyun szavain, mint szerettem volna. Bár Hyungwon közelsége és az, hogy végig velem van, kicsit segít a szüntelenül zajongó gondolataimon, de mondanom sem kell, hogy vannak pillanataim, melyekben semmi sem használ.
Érzelmeim szüntelen felkavarodása - melyet a lehető legjobban próbálok elrejteni, meglepően sok sikerrel -, végképp ellep, egészen nyakig, mikor a munkahelyre betérve megtudom Jooheontól, hogy életem második kutyáját örökbe fogadták.
Mindig is sejtettem, sőt, tudtam, hogy ez lesz a vége, mégis úgy érnek munkatársam szavai, mintha legalább egy téglával dobtak volna arcon. A szívem, ami amúgy sem volt a legjobb állapotban, most egy jégkupaccá fagy, hogy aztán egy könnyed mozdulattal darabokra hulljon. Mintha egy jeges kéz markolta volna meg azt, és hatalmas erőt kifejtve rá kínoz engem. Bár a lelkem tört össze, fizikai fájdalmat okoz, ezzel elérve, hogy nehézzé váljon még a légzés is, nemhogy talpon maradni. Szédülök, hányingerem van, pont olyan érzés, mint amikor Hyungwont vesztettem el. Talán csak az a bajom, hogy nem is olyan régen, még fájdalmas dolgokon kellett keresztül mennem. Nem jó játék a szívemmel szórakozni. Mégis… A sors most biztosan vigyorog, bár inkább örömtáncot jár a voodoobabám, vagy valami francos máglya körül.
- Jól vagy, hyung? - hallom meg magam mellől Hyunwgon hangját, mely egy másodperc alatt képes kirántani a fájdalmas gondolataimból. Párom aggódó hanglejtésétől azonnal ellepnek a kis pluszjelek, és elkezdek pozitívan gondolkodni, akárcsak Micimackó. Lucky-nak jó helye lesz. Csak örülnöm szabad, elvégre elkerült innen, ami egyfajta börtön volt az ő számára. Arcomon mosoly jelenik meg, ahogy rájövök, tényleg csak az elmúlt napok okozta lelki nyomorom miatt vagyok még mindig ilyen szerencsétlen.
- Persze, csak elgondolkodtam. Remélem, jó dolga lesz - vágom ki magam a szokásos szövegemmel, de ideje lenne, valami mást is kitalálni. Kezdek átlátszóvá válni, viszont a bajaimmal nem akarom Hyungwont terhelni. Ha megkérdezném, biztosan azt kérné, mondjak el neki mindent, de így is van neki elég gondja, bőven sok azzal megküzdenie, nincs szüksége felesleges plusz teherre, amit én jelentek. Tudom, mit jelentek számára, mégis önző módon magamhoz láncolom, és nem vagyok hajlandó elengedni. Csak remélem, hogy megérti, miért vagyok ilyen… Idővel talán elmondok neki mindent, ami a szívemet nyomja.
- Biztos, minden rendben?
- Hyungwo~n - fordulok felé, eljátszva neve kiejtésével, hozzáillő gyerekesen játékos arckifejezéssel. - Tudod, milyen vagyok?! - Azt hiszem, rosszul gondolkodom. Ő aggódik értem, biztosan segíteni akar nekem, még ha csak azzal is, hogy meghallgat. A többieket figyelmen kívül hagyva kezdem el kiteregetni az érzéseimet, mint más a vizes ruhát. - Egyből rosszra gondolok, és csak pár másodperccel később jut eszembe egy dolog pozitív oldala. Talán túlságosan aggódó típus vagyok…
- Biztos - forgatja szemeit.
- Jó, tény. Sajnálom.
- Hülye vagy - válaszolja, ami engem hideg zuhanyként ér.
- Mi? Most miért?
- Ne kérj már folyton bocsánatot!
- Sa- Khm, izé, mindegy. - Zavaromban a pulcsim zipzárját helyezem előtérbe. - Inkább menjünk dolgozni.
Fejemmel az adott irányba intve hívom magammal Hyungwont, aki egy halvány, bizonytalan mosollyal jutalmazva kezd el követni az öltözők felé. Biztos azt hiheti, hogy csak tettetem a pozitív gondolataimat, de mi sem áll távolabb a valóságtól, mert bár az elején tényleg negatív volt a hozzáállásom, most már nem az - persze ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy lesznek még hullámvölgyeim ezt illetően. Beérve a helyiségbe örömmel konstatálom, hogy nincs bent senki, így széles vigyorral fordulok Hyungwon felé, aki kissé értetlen pillantásokkal illet.
- Mondanám, hogy ne nézz így, mert nem eszlek meg, de nem ígérhetek ez ügyben semmit, mert ha így folytatod, nem tudom visszafogni magam - húzom perverz vigyorra számat, belegondolva, hogy mit is tehetnék most vele, ha nem szeretném annyira nagyon, és tartanám be kérését.
- Hyung! - rivall rám, zavartan, talán kicsit el is pirulva. Annyira édes, mikor így viselkedik.
- Ugye tudod, hogy soha nem hazudnék neked…?
- Ez most honnan jött?
- Innen - mutatok fejemre, amiért cserébe egy rosszalló pillantást, egy vállonverést, és mindezek közben egy szemforgatást kapok.
- Komolyan…
- Mert van egy olyan érzésem, hogy nem hiszed el, hogy tényleg jól vagyok. Amit az előbb mondtam, komolyan is gondoltam, és úgy is van. - Pár percig csöndben bámul, nagyokat pislogva, majd a meghatódottság jelei kúsznak arcára, amitől csak szélesedik mosolyom. Annak ellenére, hogy most tudtam meg egy elég fájó hírt, boldognak érzem magam. Hyungwon már éppen szólásra nyitná száját, de kihasználva a boldogságtól repeső énem felszabadult mivoltát hajolok ajkaira, mit sem törődve a ténnyel, miszerint a munkahelyen vagyunk. Csak egy röpke pillanat kell, és az ártatlan csókból egy vadabb és szenvedélyesebb lesz, amitől a szívem is egyre hevesebben kezd el verni, miközben szorosan ölelem magamhoz páromat. Levegőért kapkodva válok el tőle, úgy nézve rá, mintha az életem volna, elvégre az is… - Menjünk, különben ennek itt nem lesz jó vége - mosolygok rá pimaszul, elég jól utalva arra, hogy mire is gondolok.