Hyungwon
Szinte érzem, hogy ég az egész fejem, míg Hoseok a fürdőszoba oldalfalát tanulmányozza olyan beleéléssel, mintha bármi érdekes lenne ott. Tudom, hogy hiányoztam neki és csak szenved ebben az állapotban, de teljesen meg tudom érteni, elvégre hasonlóan érzem.
Elnyúlva mellette ragadom meg a tusfürdőt, majd megfogva hanyagul oldala mellett lógatott balkezét, tenyerébe adom a flakont, mire ő arcomra emeli értetlen tekintetét.
- Hyungwon…? - próbál velem szemkontaktust létesíteni, de én olyan zavarban vagyok, hogy azt sem tudom merre nézzek. Hát lefelé nem akarok, az fix… - Mit szeretnél? - próbálja belőlem kihúzni a választ, ám jelenleg megmukkanni sem tudok, nem még kimondani, úgyhogy a néma percek egyre csak nyúlnak, miközben ő arra vár, hogy végre megszólaljak. Már épp elhatároznám magam, mikor ő beelőz. - Fürdesselek meg én? - kérdez rá úgy, hogy lehetőleg még inkább zavarban legyek, nem mintha ez lehetséges lenne, s csupán egy tompa bólintással adom tudtára, bízva benne, miszerint ettől valamennyire jobb kedve lesz.
Újabb néma percek, amiért kénytelen vagyok felnézni, ám nem kifejezetten egy ennyire kivörösödött Hoseokra számítottam, mely egy gyenge mosolyra késztet. Annyira ártatlan, hogy az már aranyos…
Visszaveszem tőle a flakont és felpattintva azt, magam elé húzom jobb tenyerét, hogy nyomjak belé, majd lerakom a feleslegessé vált műanyagot és csuklójánál fogva mellkasomra tapasztom a kezét. Eléggé esélyesnek tartom, hogy még sosem volt dolga fiúval, így jobbnak látom segíteni őt, mielőtt elvenném magamtól a kedvét, mert az egyszerűen tönkre tenne… Tehát hiába félek tőle, meg attól, mit tenni tudna velem, csak biztatom.
Egy nagyot nyelve kezd cselekvésbe, finoman simogatva felsőtestem, már-már túl alaposan elkenve rajta, mit mindketten követünk tekintetünkkel. Az érzés egyre jobb, mintsem idegen, vagy kellemetlen, de tény, a szégyen még nem múlt el.
- Rettentő sovány vagy - súgja maga elé.
- Majd felhizlalsz - rántok vállat, igyekezve minél fesztelenebbnek tűnni és ezt megerősítve húzom végig tenyerem élét a hasamon, hogy ezzel nyerve egy kis tusfürdőt lássam egy gyorsan figyelemért ágaskodó tagomat, őt megkímélve a további felesleges aggodalmaktól. Elég szegénynek látni is, nem még hozzá érni valaki máséhoz…
- Fel hát - ránt váratlanul magához, miből hamar egymás fürdetésénél kötünk ki, de csak korrekt határokon belül.
Bár nem vagyok az a típus, aki képes lenne kimondani, attól függetlenül mérhetetlenül hiányzott már minden, ami ő, így megteszek mindent, hogy minél jobb legyen számára, mely bár nem elég kiengesztelő részemről, de még kitalálom hogyan tehetném jóvá a hibáimat.
Amint a gyors tusolást letudtuk bő negyven percben, kellően kifáradva rogyunk az ágyba egy-egy boxerben, alaposan elbújva a vastag paplan alá, hol plusz még egymást ölelve is melegítjük a másikat, feleslegessé téve egyéb ruhanemű felvételét.
- Nagyon szeretlek - fúrom fejemet a nyakába, hogy megtaláljam kényelmemet az alváshoz.
- Én is téged, kicsim - puszil arcon, abban a kevés időben, mióta haza értem, sokadjára megdöbbentve engem és megtöltve a szívem forrósággal.
Hoseok
Az elmúlt éjszakák rémálmait végre elkergették Hyungwon ölelő karjai, ahogy egészen közel bújva hozzám a nyakamba szuszogott. Amíg magától értetődőnek vettem, hogy itt van mellettem, fel sem fogtam igazán az értékét, amit ő maga jelent azzal, hogy egyáltalán csak a közelemben van.
Fáradt vagyok, mint életemben még soha, mégsem tudok elaludni, mert attól félek, megint elveszítem, ahogy a múltkor. Rettegek attól, hogy csak álmodom és eltűnik; azt viszont nem bírnám ki. Ugyan sötét van, de az ablakon beáramló kevéske fény lehetővé teszi, hogy legalább a körvonalait lássam, így nem megtagadva magamtól azt a kényeztetést, melyet az érintése jelent, haját kezdem cirógatni, odafigyelve arra, hogy véletlenül se keltsem fel, mivel ő már egyenletesen szuszogva alszik. Ha így folytatom, reggelig ébren leszek, de az sem érdekel, mert… holnap talán szombat van, de a leghalványabb gőzöm sincs, mert az elmúlt napjaim a letargiáról, melankóliákról, sírásról és a rémálmokról szóltak, melyeket csak néha tarkított egy-egy üres perc, amikor sikerült semmin sem gondolkodnom. Ilyenkor általában csak ültem, néztem Jokert és… és voltam. Bámultam a semmibe a karikás szemeimmel és örültem annak a boldogságnak, amit az jelentett, hogy a negatív gondolataim elkerültek.
Ahogy gondoltam, képtelen vagyok elaludni; minden egyes percet ki akarok élvezni abból, amit Hyungwonnal tölthetek, nem tudva, mikor veszíthetem el újra. Talán hülyeség ilyeneken agyalni, hiszen megígérte, hogy nem megy el, sőt, biztos, hogy ezzel hatalmas ostobaságot követek el, de én egyszerűen ilyen vagyok. A negatív tévképzetek megint kezdenek ellepni, amik már csak akkor tűnnek el a közelemből, mikor a Hold és az utcalámpák fényét felváltják a Nap első sugarai.
Hyungwon alig mocorgott az este, így még mindig szorosan ölelve őt magamhoz, óvatosan felemelem a fejem, hogy válla fölött elnézve megnézhessem az órát, ami igazolni látszik sejtésemet, miszerint most már kikelhetek az ágyból. A legnagyobb odafigyeléssel, nehogy meglökjem, vagy netán a mocorgásommal felkeltsem Hyungwont, kikászálódok, hogy reggeli készítése előtt még letudhassam a reggeli teendőimet, ami közben elkerülhetetlen, hogy a tükörbe nézzek, amitől viszont egyszerre borzadok el és ijedek meg. És még én akartam erős férfi lenni… Hogy ott állhassak Hyungwon mellet, segítséget nyújtsak neki és támaszt jelentsek a számára. Ennyit erről. Talán anyámnak tényleg igaza volt, és olyan vagyok, mint az apám: nem jó semmire, és csak púpként hord hátán a Föld. Inkább figyelmen kívül hagyva saját magamat, állok neki reggelit készíteni, miután Joker elé is leteszem az ő ételét.
Míg ő jóízűen eszik, addig összeütök valami ehetőt, bár eléggé elhagytam magam ahhoz, hogy káosz legyen a konyhában, így előbb a kupival kell kezdenem valamit. Szerencsére elég korán van ahhoz, hogy Hyungwon jó eséllyel aludjon még tovább, így a lehető leghalkabban kezdek bele a mosogatásba, és miután azzal negyedóra alatt végzek, végre a reggelinek is nekiláthatok.
Végül egész fenségesen kinéző ételt hozok össze, ami mellé egy kakaót készítve, ráteszem őket egy tálcára, és beviszem Hyungwonhoz. Este, vagy hajnalban, megkaptam azt a színtiszta utasítást, miszerint nekem kell odafigyelnem arra, hogy hízzon egy kicsit, bár eddig is én gondoskodtam róla. Leguggolva az ágy mellé fürkészem az arcát, mert időközben átfordult a másik oldalára és látszólag még mindig ugyanolyan mélyen aludt, amit csupán az cáfolt meg, hogy pár másodperc elteltével egyenletes szuszogását felváltotta az étel illatának kapkodása. Lassan nyitogatva szemeit, még mindig laposakat pislogva nézett rám, én pedig mosolyogva követtem minden mozdulatát.
- Jó reggelt, Életem. - Soha nem szerettem a beceneveket, sem adni, sem kapni, de ez a férfi olyan fontos számomra, hogy ezt hozza ki belőlem, és csak remélni tudom, hogy idővel képes leszek szavakba önteni, hogy mennyire szeretem.
- Miért nem alszol? - morcogja, félig a párnába beszélve.
- Nem tudtam. De csináltam reggelit.
- Nem vagyok éhes - sóhajt nagyot lehunyt pillákkal.
- De. Ha kell, én etetlek.
Hyungwon
- Ez kihívás, vagy lehetőség? - dünnyögöm még igencsak fáradtan, s bár jó ideje nem ettem rendesen, ettől fáj is a gyomrom, mi miatt nehezen mennének le a falatok.
- Is-is. Kelj fel szépen, muszáj enni - simít vállamra, mire én komótosan összekaparva magamat felülök, hogy az ölembe tehesse a tálcát.
- Te most komolyan azt gondolod, hogy én ezt képes vagyok mind eltüntetni egymagam? - pislogok hol rá, hol a reggelimre.
- Kénytelen leszel - ereszt meg egy halvány mosolyt, felülve a lábamhoz.
- És te ettél már?
- Az nem fontos - legyint könnyelműen, szokásosan inkább engem helyezve előtérbe, mintsem magát. Ezzel annyira ki tud készíteni…
- Akkor mégsem leszek olyan kénytelen - könnyebbülök meg kissé.
- De igen.
- Hoseok…
- Hyungwon… - utánozza hangnemem, játékos mimikákkal tarkítva.
- Fogd be és egyél - nyújtok felé egy falatot, mit csak tétlenül néz.
- Most fogjam be, vagy egyek?
- Fuhh.
Hosszú-hosszú időbe telik, mire kettőnknek sikerül elfogyasztania azt az egy tál ételt, de végülis az eredmény a lényeg. Hoseok végtelenül gyerekes, ugyanakkor furcsa viselkedése kicsit kiborító, de biztos van valami mögöttes szándéka vele, amit előbb, vagy utóbb ki fogok találni, csak értsem meg őt…
- Kiengedem Jokert, hogy elintézze a dolgait - áll fel, elvéve tőlem az üres tálcát, hogy kifelé menet letehesse a konyhába.
- De te ne menj ki! - szólok még utána, elvégre, a betegsége nem múlt el, tehát inkább csak feküdnie kéne, bár az számára lehetetlen.
Abban a tíz percben, míg az ajtó apró ablakából figyeli a kutyát, én visszafekszem pihenni, s ugyan az alvás nem volt a terveim közt, sajnos nem befolyásolhatom az ilyesfajta dolgokat, mégis könnyedén megébredek érkezésére.
- Pihenj csak - fekszik be mellém, kifejezetten lehűlt felkarjaid dörzsölgetve.
- Hyung - fordulok felé, minden komolyabb mondandó nélkül.
- Tessék? - pillant rám, várva a válaszom, de fogalmam sincs hogyan önthetném szavakba, amit szeretnék, így csupán felhajolok hozzá és gyengéd csókba invitálom.
Először kissé megilletődik, majd némi bátorítás után viszonozza, egyik karját betúrva alám, a másikkal meg felülről átölelve. A teste szép lassan átmelegszik, de én közben megfagyok, így magunkra húzva a paplant követelek belőle egyre többet és többet, mit ő egyáltalán nem rest megadni nekem. Meg szeretném neki köszönni az estit, a reggelit, mindent, amit tett, de főleg, hogy elvisel és szeret engem, csakhogy ez közel sem olyan könnyű, mint amilyennek eleinte hittem, ráadásul, ahogy hirtelen fölém magasodva támaszkodik meg mellettem, még gondolkodni is elfelejtek. Talán ma most először mosolyog tényleg boldogan…
Ugyan némileg hezitálva, de szétnyitom a lábaim, melyből ő értve a célzást térdel közéjük és tartva azért a távolságot hajol le hozzám újabb és újabb csókokat adva, ezzel elérve, hogy még jobban akarjam őt.
Hoseok
Örülök neki, hogy ennyire kedvesen viselkedik velem, de valahol félek is, hiszen nem áll szándékomban rögtön azután elrontani a kapcsolatunkat, ahogy visszaért, azzal, hogy valami olyat teszek, aminek talán még nincs itt az ideje. Ettől függetlenül az, amilyen melegséggel és szeretettel, talán hálával néz rám, olyan szinten melengeti meg a szívemet és ejt rabul, hogy képtelen vagyok nem tenni lépést az irányába. Az pedig, hogy enged, egyértelműen utál rá, miszerint nincs ellenére egy cselekedetem sem. Viszonozni szeretném neki, amit kaptam tőle, de mindentől függetlenül félek.
- Hyungwon - lehelem párom ajkaira, ahogy elválok tőle. - Nagyon szeretlek, remélem tudod?! - mosolygok rá. Végre, ma először, felhőtlen örömöt érzek, és ha nem lennék ennyire fáradt, talán most azonnal viszonoznám is Hyungwon tetteit, amiket értem tett. Szavaim hallatán a világ legédesebb arckifejezésével ajándékoz meg, amitől elolvadni támad kedvem. Most, hogy tudom, milyen elveszíteni őt, sokkal többet jelent, hogy mellettem van. Fura, nem?! Ha elveszítünk valamit, vagy valakit, akkor mennyivel jobban kirajzolódik számunkra, mennyire is fontos a számunkra. És mennyivel inkább tudjuk utána értékelni, és vigyázni rá. Ilyenkor jövök csak rá, hogy túlságosan hasonlítok másokra, pedig mennyire nem szeretnék, főleg meg ilyen tekintetben.
- Én is, nagyon szeretlek - karolja át a nyakamat, cicásan hozzám bújva, miközben újabb csókkal ajándékot.
- És nagyon sajnálom - nyögöm ki, mikor ismét elválunk egymástól, de látszólag nem érti, mire is célzok. Itt az ideje, hogy még több oldalamat ismerje meg, amit nem akartam neki megmutatni, mert eleve nem szeretem megmutatni a gyengébbik énem, de ő már úgyis ismeri egy részét, így talán mindegy is.
- Mit sajnálsz? - vonja össze szemöldökeit, amiktől elég vicces arckifejezése lesz, amin még nevetnék is, ha nem gyötörne éppen lelkiismeret furdalás.
- Azt, hogy olyan voltam, amilyen - kezdek bele egy mély sóhaj után. - Sikerült téged is elzavarni magam mellől, pedig küzdöttem ellene. Nem tudom, hogy érdemeltem ki, hogy visszagyere, bár talán túl jó a testem - vigyorodom el, ismét a poénjaimmal próbálva elvenni a komoly mondandóm élén, mire csak egy válloncsapást kapok.
- Ya, ne viccelődj ilyennel!
- Jó, jó. Köszönöm, hogy visszajöttél, és tényleg sajnálom. Azt is, hogy elhagytam magam, míg nem voltál itt. - Jól láthatóan eláll minden szava őszinte mondandóm hallatán, amit nem csodálok. - De mindegy, már megint játszom az idióta szerelmes tinit, ne is figyelj rám - rázom meg a fejemet, és már éppen felkelnék Hyungwontól, hogy mellé feküdhessek, mikor ismét szorít ölelésén, lehúzva egy érzéki, szenvedélyes csókba.
- Te idióta - suttogja ajkaimra, majd ismét utánuk kapva kezdi el masszírozni őket. Puha párnái mámorító hatással vannak rám, melyek nemcsak, hogy puhák, de mézédesek is. Finoman harapva meg alsó ajkát kezdem szenvedéyesebben tépni, miközben halk nyögését kihasználva vezetem át nyelvemet szájába, hogy megkeresve az övét kezdjek vele vad csatába, ezzel nem csak a szívverésemen gyorsítva, de elérve, hogy véletlenül se fázzon egyikünk sem. Továbbra is balomon támaszkodva simítom jobb kezemet a nyakára, onnan mellkasára vezetve azt, ott megállapodva, hogy szokhassa az érzést. Tudom, hogy nem szereti, ha hozzáérek, de egyszer úgyis meg kell szoknia, mert nem fogom tudni mindig visszafogni magam. Így lassan, de biztosan kezdem feszegetni a határokat, egyre többet és többet követelve tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése