33. Fejezet

Hyungwon

Ahhoz képest, hogy nem ismerem valami régóta, úgy gondolom, a kapcsolatunk elég mély már az engedély kérésekmellőzésére, ám ennek ellenére ő egész máshogy viselkedik. Kimért, túlontúl féltő, olykor kissé idegenkedőnek is tűnik. Pontosan tudom, hogy miattam ilyen, de kifejezetten frusztráló…

- Jó - súgom, egy millimétert sem távolodva tőle, majd mielőtt esélye lenne elhajolni, elkapom felsője nyakát és szorosan közel tartva kezdeményezek ezúttal én egy csöppet sem könnyed csókot, mit aztán hirtelen megszakítva indulok el Jokerrel, jót bazsalyogván a dolgon.

- Ya, várj meg! - hallom meg magam mögül, amint észhez tér, melyet közvetlen hangos léptei követnek.

- Hyung, lehetne, hogy ma kicsit későbbre tegyük az első alanyunkat és csak bemennénk a terembe?

- Miért? - hökken meg kérdésemen, igyekezve tartani velem a lépést.

- Szeretnék pár képet saját részre… - vallom be némi aggodalommal, bár a várt ellenére mégsem tör le a hírtől.

- Oh, és miről? - válik szélesebbre mosolya, ezzel engem is boldoggá téve.

- Jokerről.

- Jól hangzik!

Ugyan Hoseok nem tudhatja, de egy időben az életem részét képezte a fotózás. Ha épp nem volt nálam gép valami okból - lemerült az elem, elfelejtettem, otthon maradt a kártya -, telefonnal is beértem, hiszen javarészt emlékeket gyűjtögettem vele, bár azt próbáltam a lehető legszebben kivitelezni. Néha próbálkoztam beállított képekkel is, de Jongin nagyon unta, mikor fotóztam őt, Kihyunnal meg tömérdek kellemetlen kérdés járt együtt, így rá ritkán esett sor.

A kész képeket mindig kiretusáltam, tanulgattam a programokat és képeztem magam, majd a szekrényben, a szekrényen, vagy a falon kötöttek ki, lehetőleg minél inkább szem előtt. Számomra minden példány érték volt, és imádtam velük foglalkozni, de annak a korszaknak hirtelen ért véget, nem kívántam többé vissza. Teherré vált minden emlék. A múltbeli, az, ami csak most születik, és minden, ami valaha esélyt kaphat az életre.

Most azonban nagyon is szükségét érzem ennek, hiszen megtaláltam a célom, innentől nem vagyok kóbor, tényleg nagyon igyekszem.

- Vegyük le a szájkosarat és állj oda az emelvény mellé - szabadítom meg Jokert a fogságából, felugratva a dobbantóra.

- És mit csináljak?

- Azt majd elmondom - akasztom le végül a pórázt, hogy ne rondítson bele a képekbe. Pár pillanatot várok, a kutya reakcióit figyelve, ám mikor meggyőződöm róla, miszerint nem fog elszaladni, hátrébb sétálok, bekapcsolom a vakukat, összeszerelem a gépet gyorsan és beállítok mindent. - Nézz ide.

- Most engem, vagy Jokert fotózod? - pillant rám vigyorogva, mit kihasználva, máris lövök pár képet.

- Is-is - vonok vállat, csettintve párat, hogy visszavonzzam a kutya szempárját. - Most fordulj felé teljes testtel és kicsit hajolj le hozzá, de ne túl közzel, nehogy tolakodásnak vegye.

Legalább fél órán keresztül tesz eleget minden szavamnak, rendezgetve mellé Jokert, úgy, hogy még véletlen se érjen hozzá, ám egyszer megunva a dolgot hagyja ott a jószágot és kivéve a kezemből a fényképezőt, maga elé rántja az állványt.

- Menj oda - tessékel el, én viszont csak lefagyva meredek rá. - Hess - ösztökél pár intéssel, mit én egy sóhajtással elfogadva indulok Jokerhez. - Nézz ide.

- Nem - fordulok el szándékosan, bár őt ez nem nagyon zavarja, attól még fotóz.

- Mosolyogj.

- Nem.

- Emeled fel a lábaidat.

- He? - pillantok rá óvatlanul. - Ya~!

- Imádlak - vigyorog, tovább lőve a képeket, amik biztos mind extra előnyösek. Tény, a kamera mögött elvagyok, de előtte már szörnyen kellemetlenül érzem magam. - Ne légy durci - lépked hozzám, otthagyva a gépet, s egyik kezét a csípőmre téve húz magához közelebb, majd tarkómra simítva hajol ajkaimra, míg a kutya valamit mocorog mögöttem, mégsem ez a legnagyobb gond. Ahogy villan a vaku, szemöldökömet összevonva hajolok hátrébb, de ő nem enged, vállamat átkarolva próbál maga mellett tartani, amiből csakhamar egy mini bunyó lesz, melyet végig sorozatképekkel követ a fényképező.

- Ezért majd még számolunk - puffogok, miközben ő a kész műveit nézi. - Remélem tudod, hogy bármikor kitörölhetem őket.

- Tudom, de nem fogod, mert imádsz - motyogja a képernyőbe merülve, és sajnos túlontúl igaza van…

Hoseok

Először nagyon meglepődtem kérésén, amit csak jobban tetézett az, hogy valójában nem is csak a kutyát tervezte fotózni, sokkal inkább “családi” képeket akart, amit bár egyáltalán nem elleneztem, kellően meghökkentett. Örültem neki, mert - bár csak remélem - így én is kapok majd pár képet. A családom soha nem volt oda a fényképekért, azért meg aztán pláne nem, hogy nyomokat hagyjunk a jövőnek, így mellőzve az emlékek készítését, konkrétan egyetlen fotóm sem volt. Én mindig sajnáltam a tényt, annak ellenére is, hogy nem volt valami példaértékű a családi életem, viszont ki ne akarna visszagondolni azokra a pillanatokra, melyek, ha mást nem, szerinte boldogok voltak?! A naivitásomat figyelembe véve, még a negatív dolgokra és pozitívként tekintenék. Pedig azt mondják, a múltat az ember idővel rosszabbnak látja, bár a kivétel erősíti a szabályt.

Örömködve nézem vissza az imént készített képeket, széles vigyorral az ajkaimon. Legszívesebben repkednék örömömben, de elég sok munka halmozódott fel a kihagyott napjaink miatt.

Szusszanásnyi időt sem hagyunk, hogy behozzuk az elvesztegetett időt, amit egyedül azért nem bánok, mert Hyungwonnal vagyok. Bár… szerintem ő egyáltalán nem ezen a véleményen van, ugyanis az agyára mehetek a folytonos közelségemmel, szekálásommal, meg az idióta perverz vigyoraimmal. De mindez csak azért van, mert így merem kimutatni a szeretetem. Így képes vagyok tartani a távolságot és nem átlépni a határt, mégis a tudtára adni, hogy igenis foglalkozok vele és fontos a számomra.

Szívem szerint kérdezgetném. Arról, hogy hol volt, hogy miért váltott ki belőle ilyen reakciót Jongin - ami bár nyilvánvaló, örültem volna, ha ő mondja el nekem. Legszívesebben egész nap csak ölelném, puszilgatnám, szeretgetném. Annyira nagyon szeretem és függök tőle, hogy néha már irreálisnak érzem az érzéseimet, pedig nem lehetnek azok…

- Elfáradtam - dőlök neki a falnak, lecsúszva annak mentén, elhelyezkedve a földön. Még egy széket sincs kedvem felkutatni.

- Látom - mormolja Hyungwon, miközben kicsit összébbpakolja a cuccait, hogy az ebédszünet alatt ne legyen útban.

- Ide se néztél - hisztizek, túljátszva sértettségem, ami talán nem is olyan megjátszott. Igazán ideülhetne mellém és szeretgethetne. Még nem vagyok teljesen túl a betegségemen, így nem csoda, ha hamar kikészülök, és ilyenkor nem a kávé az, ami segítene, hanem Hyungwon, de ő meg le sem szar.

- Hallottál már a perifériás látásról?

- Inkább maradj csöndben, és told ide azt a formás segged - nyújtom ki felé a kezemet, könyörgően tekintve rá.

- Mi?

- Igen, elég formás a segged - vigyorgok rá. - És, mint már kiderült, pont illik a kezembe. - Szavaim hatására végre hajlandó felém fordulni, szemeiben egyszerre csillan düh, és meglepődöttség, mindazonáltal végre hajlandó lassan, de biztosan megindulni irányomba. Besegítve az utolsó mozdulatokba, felemelkedek és karját megragadva rántom az ölembe, mire egy ijedt nyekkenést hallatva zuttyan combomra, én meg azonnal magamhoz ölelem.

- Hyung…

- Hm, Életem?

- Semmi - fúrja arcát a nyakamba, míg hallom, ahogy Joker nem messze tőlünk lefekszik.

- Szeretlek. - Fejemet a vállára hajtom. Lehunyva a szememet próbálom kiűzni a fejfájást a testemből, a fáradtsággal együtt.

- Én is - súgja fülembe. Nem tudom, mennyi ideig ülünk ott, de én már csak arra eszmélek fel, mikor Hyungwon ébresztgetni próbál; ezek szerinte elaludtam, miközben végig magamhoz szorítottam szegény páromat. Csoda, hogy nem fulladt meg.

- Annyira jó, hogy itt vagy - mondom ki azonnal őszintén, még kissé álomittas hangulatban. Eldöntöttem, hogy mostantól kimondok mindent, amivel kifejezhetem, mennyire fontos a számomra, bár nem, mintha eddig egyáltalán nem mondtam volna, de nem mindent adtam a tudtára.

Hyungwon

- Igen, nekem is… de menni kéne ebédelni, meg első sorban felkelni, mielőtt valaki meglát és kikapunk - ficergek már a kényelmetlenség miatt. Eddig kellően nehéz volt nem mozdulni, hogy pihenhessen kicsit, elvégre nehéz napok vannak a hátunk mögött, ez a mai meg különösen rossz Lucky miatt, ám tényleg nem lenne szerencsés, ha valaki így talál minket.

- És hova szeretnél menni?

- Nekem mindegy - tápászkodom fel, amint hajlandó elengedni.

- Hát, Jokerrel sok választási lehetőség nincs, úgyhogy irány hozzám - kaparja fel magát szép komótosan a földről, majd indul meg a kutyához, azonban én gyorsan oda lépek és megragadva a pórázt tulajdonítom ki az állatot, megszabadítva ezzel egy jelentős tehertől.

- Hozom én, még szokjuk egymást - villantok valami idétlen vigyorszerű emóciót, mélyen bízva benne, hogy nem lát át rajtam, mondjuk ebbe feleslegesen reménykedem, ugyanis Hoseok sokkal több mindent tud rólam, mint amennyit én szeretném, hogy tudjon.

- Engem is hozol? - mosolyodik el fáradtan, de valljuk be, ez még tőle is gyenge volt.

- Nem - fordulok meg, egyszerűen otthagyva őt, elvégre, biztosan tudom, hogy pillanatokon be ér minket, ha mást nem, az irodában.

Odakint a hó ráérősen szállingózik, néha-néha engedve a gyenge szellő akaratának, s gyönyörű táncot járva hullik a halványan fehérlő betonra. Azt hinné az ember, hogy egy kis meleg hatására már rögtön tavaszodik, erre jön hirtelen egy erősebb fagy, és újfent leáll a városi forgatag. Az utak jegesek, az emberek a hideg miatt idegesek és ezeket összevetve, megnő a balesetek száma. Mindenki siet, mindenki mindenhol ott akar lenni, fel sem fogva annak a lehetőségét, miszerint simán lehet, hogy pont emiatt nem ér oda… akár soha többé. Persze én nem prédikálhatok erről senkinek, elvégre nem ápolok jó viszonyt az időpontokkal, főleg, ha munkáról van szó. Szívesen tagadnám, hogy lusta lennék, de felesleges, közvetett tény, hogy bizony az vagyok. Ám, mióta az életembe csöppent Hoseok, kénytelen vagyok reggel hét előtt a menhelyen dekkolni, elfelejtve a tizenegy órás érkezéseket, mégis hálás vagyok neki. Hálás, amiért életre ösztökél, hálás, amiért bebizonyítja, hogy mégsem romlott el a világ, de legfőképpen azért, mert van nekem. Máig félek teljes szívemmel szeretni őt, a kétely tán örök vendégem marad, de ezalatt a pár hét alatt többet tanultam tőle, mint Jongin mellett az évek során.

- Min gondolkodsz olyan nagyon? - töri meg a közénk beállt csendet, valószínűleg megunva a kirakatok nézegetését.

- Semmin.

- A semmin nem lehet gondolkodni, még mindig…

- Akkor rajtad - vonok vállat, a közönyösség látszatát imitálva.

- Mi az, hogy akkor? - kérdi tetetett felháborodottsággal, ám feltörekvő mosolya leplezni látszik őt.

- Megjöttünk! - váltok témát, csöppet sem feltűnően, ugyanis fogalmam sincs erre mi lenne a jó válasz.

- Hyungwonnie, fáznak a kezeim, kivennéd a kulcsokat te?

- Hol vannak? - lépek közelebb hozzá, mire gyanúsan megfordul.

- A farzsebemben…

Hoseok

Boldogsággal tölt el Hyungwon aggódása, ami másokat talán már az őrületbe kergetett volna, nekem mégis megmelengeti szívemet. Néha úgy érzem, túlzásokba esik, s bár engem nem zavarnak, valahol mégis olyan, mintha nem tartana képesnek az önálló életre. Valószínű, csak azért nem veszem zokon, mert túl hamar kellett felnőnöm, és így egy kicsit gyerek lehetek. Sőt, ha már ennyire nagyon pesztrálni akar, akkor hagyom neki és kiélvezem minden cselekedetét, kissé rájátszva, így felé tolva fenekemet várom, hogy vékony, csontos ujjaival kihalássza zsebemből a kulcsot. Ez azonban jó pár percig nem történik meg, így vállam felett hátrapillantva ellenőrzöm, hogy mi is történik éppen imádott párommal.

Hyungwon egy értetlen, zavart, de legfőbbképp rosszalló tekintetével találom szembe magam, amin ugyan jót nevetek, azonban csak magamban; arcomon egyetlen izom sem mozdul, egy lassan az ajkaimra telepedő mosolyon kívül. Ahogy észreveszi, hogy őt bámulom, tekintetét az enyémbe fúrja, s kihívóan tovább bámulva nyúlt a zsebembe a kulcs után kutatva. Ujjai alaposan bejárják a kis zugot, én pedig kiélvezve a pillanatot vigyorgok rá.

- Hazug.

- A másikban van… én csak hagytam, hogy pesztrálj.

- Persze - forgatja meg a szemeit, s elvéve kezét a hátsó felemtől vár a további instrukciókra. - Most már megoldhatod magadnak.

- De tényleg nagyon fázik a kezem… - biggyesztem le alsó ajkaimat, egész testemmel felé fordulva lépek közelebb hozzá. - Mozgatni se bírom. - Ajkait egy kissé indulatos sóhaj hagyja el, s ismét farom felé nyúlva fedezi fel a másik zsebem tartalmát, amiben immár tényleg ott pihen a kulcs.

- Ha nem szeretnélek ennyire-

- Én is szeretlek - invitálom egy érzelmes csókba, amivel még magamat is meglepem. Kezemet arcára vezetem és cirógatva puha bőrét, lehunyt szemekkel élvezem ki, hogy most a közelemben van, hogy hozzáérhetek, hogy érezhetem, miközben igyekszem minden szeretetemet ezzel az apró érintéssel átadni.

- Nem is hideg a kezed. - válik el tőlem, s beengedve minket, szabadít meg a ruha alá alattomosan bekúszó hidegtől.

- Te mondtad, hogy hazug vagyok… Így legalább érezhetlek.

- Elég lett volna kérned.

- Ha eléd állok azzal a kéréssel, hogy markolj a seggembe, megteszed?

- Nem.

- Na, látod?!

- Önző vagy.

- Erről vitatkozzunk vacsora után, az ágyban - vigyorodok el perverzül, és otthagyva őt, minden kételyével lépek át az előszoba küszöbén, s beérve, minden felesleges ruhadarabot ledobok magamról, azonnal a konyhába térve.

- Nem szólok hozzád - engedi el Jokert, majd ő maga is lerakja kabátját, kijelentésével ellentétben, azonban követ.

- Nem muszáj, de egyszer úgyis meg kell szólalnod, és ha rajtam múlik, meg is fogsz. - Kijelentéseim ellenére halál nyugalomban álltam neki a vacsora elkészítésének, míg ő tényleg csendben ült az asztalnál, s csak egy kis idő elteltével állt fel onnan, hogy megetethesse és megitathassa Jokert. Igazából idegesít, hogy tényleg hozzám se szól, bár valahol nagyon is megérdemeltem, mégis nyugtat a tudat, hogy legalább másik szobába nem vonult át. - Tessék, az önző párod, ígéretéhez híven, vacsorát készített neked, hogy felhízlaljon - teszem le elé a tányér ételt, majd vele szemben helyet foglalva ellenőrzöm, hogy minden falatot eltüntessen. - Tényleg azt tervezed, hogy nem szólsz hozzám? - kérdezem a vacsora végeztével, de csak egy határozott bólintást kapok, s miután a mosatlant a mosogatóba helyezte, elmegy, hogy lezuhanyozzon, egyedül hagyva engem önmagam emésztésével.

32. Fejezet

Hyungwon

Hoseok keze szép lassan vándorol lefelé, míg ajkaival egyre inkább feledteti velem aggályaimat, elérve, hogy teljesen átadjam magam az érzésnek. Forró tenyere égeti a bőröm, szinte bizsereg az útvonalon, amit elhagy, s amint eléri alsóm korccát, én már kénytelen vagyok elhúzódni kicsit, hogy levegőt kapja, mielőtt megfulladnék.

Nem új a dolog, mégis idegennek hat, mit óvatossága és aggódva vizslató tekintete csak tetéz. Mérhetetlen zavarban vagyok és egyedül az ő kivételesen a helyzethez mérten viszonylag nyugodt kifejezése segít, de még így is inkább mellkasába temetem az arcom, hogy valamilyen módon menekülhessek előle, természetesen hozzá…

Még engem is meglepően nagy nyögés hagyja el számat, ahogy keze keményen feszülő merevedésemre simul, mi minden bizonnyal bátorítja őt tette helyességében, ugyanis rögtön nekilát gyöngéden ismerkedni vele. Kissé hátra dől, úgy fosztva meg engem védelmemtől, lejjebb hajolva, hogy a hajamba puszilhasson.

- Látni akarlak - dörmögi mély, felettébb vonzó hangon. Most komolyan elhitte, hogy ez segít, pont velem szemben? - Hyungwonnie - becézget, tovább puszilgatva, miközben egyre hevesebben simogatja nemességemet, méginkább elérve, hogy elbújjak. - Olyan lüke vagy - enged vissza, jól szórakozva rajtam.

Magam alatt a takarót markolva, másik kezemmel pedig szorosan ölelve Hoseokot feszengek, mit csak fokoz, ahogy rámmarkol az anyagon keresztül. Nyöszörgésem egyre hangosodik, ahogy nagyobb és nagyobb intenzitással nyúl hozzám, szép lassan levetkőztetve szégyenemből, ami kellemetlen és megvetendő emlékeket idéz fel, ám illata, teste melege és egész lénye sóvárgást kelt bennem. Tagadni sem tudnám mennyire hiányzott a dolog, azonban a tény, miszerint Hoseok csinálja, mindennél többet jelent.

Akár egy csecsemő, ki anyja védelmét keresve kapaszkodik belé, úgy nyomorgatom őt, ami nem lenne számára túl kedvező, ha ennél jobb kondiba lennék, de szerencsére nem vagyok.

Zihálva nyögök csupasz mellkasára, remegve bújva hozzá, mikor hirtelen abbahagyja és feljebb simítva ér alhasamhoz, majd még mielőtt reagálhatnék, ujjait becsúsztatva alsómba fog kő kemény tagomra. Megrémülve az érzéstől távolodok el és csuklójára fogva húzom ki onnan, ezzel alaposan meglepve őt is és magamat is.

- Hyung, én… - keresem a szavakat, azonban nincs ésszerű magyarázat erre.

- Gyere ide, nem bántalak - tárja szét a karjait, így egy pillanatnyi hezitálás után visszakucorodok hozzá, mélységesen szégyelve magam a történtekért. - Elmondod mi a baj?

- Csak… sok.

- De mi sok? Nem élvezted? Valamit rosszul csináltam? - aggodalmaskodik amiatt, hogy az ő hiába lenne, miközben semmi olyat nem tett, amit ne lett volna jó.

- Nem - nyögök ki csupán ennyit. Már maga a téma is nagyon kínos.

- Biztos ne segítsek? - kérdi, ám kezei nem mozdulnak a hátamról.

- Majd… majd elmúlik magától.

És mivel ilyen tökéletesen lelomboztam a hangulatot, némi pihenést követően felöltöztünk, hogy kimásszunk a nappaliba a takaróval együtt valami filmet nézni és csak élvezni, hogy végre együtt lehetünk. Tudom, hogy velem van a baj és nagyon igyekszem legyőzni, de jelenleg semmi más nem számít, minthogy Hoseokot boldoggá tehessem, amiért van nekem.

Hoseok

Elszomorít ugyan, hogy nem hagyja viszonozni tetteit, de örülök is, amiért nem történik olyan, amit nem akar, elvégre akkor örökké folt marad a szívében, amit én okoztam neki. Vajon hogy tekintene rám, ha megtenném? Nem. Nem akarom megtudni. Egyelőre azzal is megelégszem, ha magam mellett tudhatom, bár kissé kínos számomra ez a helyzet. Ő képes volt kielégíteni - még akkor is, ha “csak” kézzel -, én pedig nem segíthetek a baján. Mondjuk, ha jobban belegondolok, akkor még annak tekintetében is lehet némi kivetnivaló a kapcsolatunkat illetően, hogy milyen régóta ismerjük egymást és ahhoz képest mi minden történt már közöttünk, de az érzések akkor is érzések; én tényleg szeretném neki valamivel viszonozni azt, hogy van nekem.

A kanapén elnyúlva, egymás hegyén-hátán fetrengve bámuljuk a képernyőt, ami meglehetősen kellemes időtöltés volna, hogyha nem folyton azon agyalnék, amin felesleges. Meg úgy egyáltalán… minek töröm én ennyire az agyamat a semmin? Olyan dolgon, ami majd úgyis megoldja magát, vagyis megtörténik, mikor Hyungwon végre rábólint. Néha teljesen letagadhatnám, hogy egy racionális emberi lény vagyok. Észre sem veszem, hogy nagy merengésem közben, szegény Hyungwon köré font karjaim egyre szorosabb ölelésbe vonják őt, olyannyira, hogy az neki már kényelmetlen.

- Megfojtasz.

- Bocsánat - eresztem lejjebb karjaimat, inkább a vállát ölelgetve immár, semmint a nyakát, amivel biztos, hogy nagyobb kárt okoznék benne. Bűnbánóan hajtom fejemet a vállába, belélegezve kellemes illatát. Mindig is ennyire jó illata volt? Vagy csak annyira evidensnek vettem, hogy ez vesz körül, hogy már fel sem figyeltem rá?

- Mondtam, hogy nem megyek el. - Hallom hangján, hogy mosolyog, és bár örülök neki, hogy megnevetteti nyomorom, attól még az marad, ráadásul kijelentésétől sem könnyebbülök meg - mint, ahogy eddig sohasem. Túl sokat gondolkodom és rágom magam a múlton, meg a jövőn. Minden bizonnyal le kellene szoknom róla.

- Tudom - hunyom le szemeimet, arcomat még inkább elrejtve nyakában. - Csak nagyon szeretlek. - Aprócska puszit nyomok oda, ahol éppen érem, mire kicsit megborzong, én meg persze azonnal rosszra gondolok, így felemelve a fejemet szüntetem meg az általam nyújtott ingert. Legszívesebben, még ezért is bocsánatot kérnék, de valahogy sejtem, hogy nagyon nem volna ínyére, így lenyelem minden kikívánkozó szavamat, egy mosolyba fojtva érzéseimet, és inkább amellett döntök, hogy ideje volna bevenni a gyógyszereimet. Persze nem csak a kis bogyók sorakoznak, mint érvek, hanem az is, hogy már igencsak elzsibbadt az alfelem, kényelmetlenné téve az ülést és a fekvést is, ezáltal rontva a hangulaton. - Megyek, gyorsan beveszem a gyógyszereimet.

- Lassan is mehetsz.

- Ennyire meg akarsz tőlem szabadulni? - vágok világfájdalmas fejet, követelve tőle azt a sajnálatot, amit jogosnak tartok jelen helyzetben.

- Nem, csak nem akarom, hogy a nagy sietségben eless.

- Szép mentés - nevetem el magam. - Neked hozzak valamit?

- Nem, köszi - pislog rám hálásan.

- Mindjárt jövök - kezdem el kiküzedni magam, több, bár inkább kevesebb sikerrel, ugyanis az elgémberedett ízületeim nem éppen könnyítik meg a mozgást számomra. Igaz, Hyungwon nem kért semmit, de hogy is merném megtenni, hogy üres kézzel térek vissza?! Beszedve a bogyóimat, amiktől nem mellesleg, már kezd herótom lenni, egy bögre forrócsokival térek vissza életem értelméhez, széles vigyorral nyújtva azt felé.

- Mondtam, hogy nem kell semmi.

- Akkor legyen ajándék - helyezkedek el ismét mellette, ezúttal nem agyonölelgetve, hogy még azelőtt megihassa az édes italt, mielőtt meg találnám fojtani.

- Köszönöm. - Egyre jobban kiismer; inkább már nem is ellenkezik, legalábbis nem annyit, mint amennyit az elején tette. Annyira… kimondhatatlanul imádom…

Hyungwon

Hoseok olykor kicsit furcsa. Kicsit nagyon… Ötletem sincs mi járhat a fejében, de bármi is, ami nyomasztja, örülnék, ha megosztaná velem, hogy tudjak rajta segíteni. Erőltetni azonban nem fogom.

A nap viszonylag jól telik, filmezgetünk, pihenünk, valamint este teszünk egy kisebb sétát a környéken, hogy Joker is lemozoghassa magát, majd alvás, és kezdődik minden elölről. Én személy szerint jobban élvezem ezt a végtelen nyugalmas időszakot, mintsem az állandó izgalmat és stresszt, de Hoseokon látszik, ő nem tud egyhelyben megmaradni. Ez mind szép és jó, egészen, míg meg nem jelenik Kihyun, előzetes bejelentés nélkül, hogy még esélyt se adjon nekem a menekvésre. Jó, persze, nem lépnék le csak úgy, ám az ilyesmire jobb felkészülni.

- Rárakom Jokerre a szájkosarat - fordulok meg az ajtóban, kihasználva egyre inkább kedvelt kiskutyámat alibiként.

- Minek? - csapódik a nyomomba Kihyun, rombadöntve minden reményemet.

- Mert téged még nem ismer annyira és nem szeretnénk, ha baleset lenne.

- Aha, jó, és hol voltál? - szegi nekem kíméletlenül a kérdést, kényelembe helyezve magát a kanapén, mint aki most ért haza egy fárasztó munkanap után.

- Erre is, arra is - vonok vállat, leülve az állat elé.

- Hyungwon, mi lenne, ha én csinálnám? - guggol mellém nagyon lassan Hoseok, s már nyújtaná a kezét a szájkosárért, de én arrébb húzom jelzésként, miszerint nem szeretném átadni neki.

- Ne félts ennyire, így hamarabb jóban leszünk.

- Nem, ha megharap… - mutat rá egy igen fontos tényre, de késő, én már nyúlok is Joker felé, aki lelapulva, hátracsapott fülekkel néz rám.

- Állítólag szereted Hoseokot, mégis egyedül hagytad a problémás kutyáddal, ráadásul betegen - folytatja Kihyun, kegyetlenül kimondva a tényeket.

- Tudom jól… - motyogom, igyekezve megtartani nyugalmam, mielőtt felzaklatnám vele a kutyát.

- Ha ez nálad a szeretet, inkább hagyd el, ne bántsad feleslegesen.

- Na, ebbe nekem is van beleszólásom! - áll fel hirtelen mellőlem Hoseok, mire reagálva a kutya mozdul, de addigra már rácsatoltam a szíjat. - Ohh, bocsi - merevedik meg egy pillanat alatt. - Kihyun, hagyd abba, azt meg főleg ne mondd neki, hogy hagyjon el.

- Hyungwon, szedd össze magad, mert nem csak te létezel, súlya van a tetteidnek - szánja nekem további szavait, mire már kénytelen vagyok megfordulni, hogy lássam őt közben.

- Felfogtam…

- A múltkor is ezt mondtad, mégis hol tartasz most?

- Kihyun!

- Hyung - állok fel a parkettáról és sétálok elé. - Ne haragudj - hajolok meg először előtte, majd Hoseok előtt is, mindent megtéve a felesleges veszekedés elkerülése érdekében. - Nem fordul elő többet.

- Hyungwon - remeg meg Hoseok hangja, s mikor mozdulnék, hogy arrébb menjek a szoba közepéről, elkapja a karom és annál fogva ránt magához, szorosan ölelésébe zárva.

- Igazából ennyiért jöttem, srácok, tehát mennék is - lép mögém Kihyun, jól kihallhatóan mosolyogva.

- Mi az, hogy ennyiért? Miért…? - kérdi a legidősebb, engem lejjebb húzva, hogy kilásson a vállam felett.

- Megmondani a véleményem, mivel tudom, hogy te ezt úgysem mernéd. Aztán legyetek jók - paskolja meg a hátam és távozik.

Igazából Kihyun beszéde Hoseokot sokkal inkább felzaklatta, mint engem, hiszen számomra ez megszokott, majdhogynem mindennapos, így egész este azon voltam, hogy “kiengeszteljem”, ami reggelre úgy festett, hogy sikerült is, ám ami a munkában várt minket, az egészet lerombolta.

- Hyung, emlékszel arra a dobermanra, ami itt volt nálunk? - kérdi Jooheon nap kezdi pihenő közepette.

- Igen, Lucky, mi van vele? - kapja szeretett védencére fel a fejét.

- Pénteken örökbe fogadták…

Hoseok

A hétvégi kis csevejünk tökéletesen felzaklatott annyira, hogy jóvalta többet törtem az agyamat Kihyun szavain, mint szerettem volna. Bár Hyungwon közelsége és az, hogy végig velem van, kicsit segít a szüntelenül zajongó gondolataimon, de mondanom sem kell, hogy vannak pillanataim, melyekben semmi sem használ.

Érzelmeim szüntelen felkavarodása - melyet a lehető legjobban próbálok elrejteni, meglepően sok sikerrel -, végképp ellep, egészen nyakig, mikor a munkahelyre betérve megtudom Jooheontól, hogy életem második kutyáját örökbe fogadták.

Mindig is sejtettem, sőt, tudtam, hogy ez lesz a vége, mégis úgy érnek munkatársam szavai, mintha legalább egy téglával dobtak volna arcon. A szívem, ami amúgy sem volt a legjobb állapotban, most egy jégkupaccá fagy, hogy aztán egy könnyed mozdulattal darabokra hulljon. Mintha egy jeges kéz markolta volna meg azt, és hatalmas erőt kifejtve rá kínoz engem. Bár a lelkem tört össze, fizikai fájdalmat okoz, ezzel elérve, hogy nehézzé váljon még a légzés is, nemhogy talpon maradni. Szédülök, hányingerem van, pont olyan érzés, mint amikor Hyungwont vesztettem el. Talán csak az a bajom, hogy nem is olyan régen, még fájdalmas dolgokon kellett keresztül mennem. Nem jó játék a szívemmel szórakozni. Mégis… A sors most biztosan vigyorog, bár inkább örömtáncot jár a voodoobabám, vagy valami francos máglya körül.

- Jól vagy, hyung? - hallom meg magam mellől Hyunwgon hangját, mely egy másodperc alatt képes kirántani a fájdalmas gondolataimból. Párom aggódó hanglejtésétől azonnal ellepnek a kis pluszjelek, és elkezdek pozitívan gondolkodni, akárcsak Micimackó. Lucky-nak jó helye lesz. Csak örülnöm szabad, elvégre elkerült innen, ami egyfajta börtön volt az ő számára. Arcomon mosoly jelenik meg, ahogy rájövök, tényleg csak az elmúlt napok okozta lelki nyomorom miatt vagyok még mindig ilyen szerencsétlen.

- Persze, csak elgondolkodtam. Remélem, jó dolga lesz - vágom ki magam a szokásos szövegemmel, de ideje lenne, valami mást is kitalálni. Kezdek átlátszóvá válni, viszont a bajaimmal nem akarom Hyungwont terhelni. Ha megkérdezném, biztosan azt kérné, mondjak el neki mindent, de így is van neki elég gondja, bőven sok azzal megküzdenie, nincs szüksége felesleges plusz teherre, amit én jelentek. Tudom, mit jelentek számára, mégis önző módon magamhoz láncolom, és nem vagyok hajlandó elengedni. Csak remélem, hogy megérti, miért vagyok ilyen… Idővel talán elmondok neki mindent, ami a szívemet nyomja.

- Biztos, minden rendben?

- Hyungwo~n - fordulok felé, eljátszva neve kiejtésével, hozzáillő gyerekesen játékos arckifejezéssel. - Tudod, milyen vagyok?! - Azt hiszem, rosszul gondolkodom. Ő  aggódik értem, biztosan segíteni akar nekem, még ha csak azzal is, hogy meghallgat. A többieket figyelmen kívül hagyva kezdem el kiteregetni az érzéseimet, mint más a vizes ruhát. - Egyből rosszra gondolok, és csak pár másodperccel később jut eszembe egy dolog pozitív oldala. Talán túlságosan aggódó típus vagyok…

- Biztos - forgatja szemeit.

- Jó, tény. Sajnálom.

- Hülye vagy - válaszolja, ami engem hideg zuhanyként ér.

- Mi? Most miért?

- Ne kérj már folyton bocsánatot!

- Sa- Khm, izé, mindegy. - Zavaromban a pulcsim zipzárját helyezem előtérbe. - Inkább menjünk dolgozni.

Fejemmel az adott irányba intve hívom magammal Hyungwont, aki egy halvány, bizonytalan mosollyal jutalmazva kezd el követni az öltözők felé. Biztos azt hiheti, hogy csak tettetem a pozitív gondolataimat, de mi sem áll távolabb a valóságtól, mert bár az elején tényleg negatív volt a hozzáállásom, most már nem az - persze ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy lesznek még hullámvölgyeim ezt illetően. Beérve a helyiségbe örömmel konstatálom, hogy nincs bent senki, így széles vigyorral fordulok Hyungwon felé, aki kissé értetlen pillantásokkal illet.

- Mondanám, hogy ne nézz így, mert nem eszlek meg, de nem ígérhetek ez ügyben semmit, mert ha így folytatod, nem tudom visszafogni magam - húzom perverz vigyorra számat, belegondolva, hogy mit is tehetnék most vele, ha nem szeretném annyira nagyon, és tartanám be kérését.

- Hyung! - rivall rám, zavartan, talán kicsit el is pirulva. Annyira édes, mikor így viselkedik.

- Ugye tudod, hogy soha nem hazudnék neked…?

- Ez most honnan jött?

- Innen - mutatok fejemre, amiért cserébe egy rosszalló pillantást, egy vállonverést, és mindezek közben egy szemforgatást kapok.

- Komolyan…

- Mert van egy olyan érzésem, hogy nem hiszed el, hogy tényleg jól vagyok. Amit az előbb mondtam, komolyan is gondoltam, és úgy is van. - Pár percig csöndben bámul, nagyokat pislogva, majd a meghatódottság jelei kúsznak arcára, amitől csak szélesedik mosolyom. Annak ellenére, hogy most tudtam meg egy elég fájó hírt, boldognak érzem magam. Hyungwon már éppen szólásra nyitná száját, de kihasználva a boldogságtól repeső énem felszabadult mivoltát hajolok ajkaira, mit sem törődve a ténnyel, miszerint a munkahelyen vagyunk. Csak egy röpke pillanat kell, és az ártatlan csókból egy vadabb és szenvedélyesebb lesz, amitől a szívem is egyre hevesebben kezd el verni, miközben szorosan ölelem magamhoz páromat. Levegőért kapkodva válok el tőle, úgy nézve rá, mintha az életem volna, elvégre az is… - Menjünk, különben ennek itt nem lesz jó vége - mosolygok rá pimaszul, elég jól utalva arra, hogy mire is gondolok.

31. Fejezet

Hyungwon

Szinte érzem, hogy ég az egész fejem, míg Hoseok a fürdőszoba oldalfalát tanulmányozza olyan beleéléssel, mintha bármi érdekes lenne ott. Tudom, hogy hiányoztam neki és csak szenved ebben az állapotban, de teljesen meg tudom érteni, elvégre hasonlóan érzem.

Elnyúlva mellette ragadom meg a tusfürdőt, majd megfogva hanyagul oldala mellett lógatott balkezét, tenyerébe adom a flakont, mire ő arcomra emeli értetlen tekintetét.

- Hyungwon…? - próbál velem szemkontaktust létesíteni, de én olyan zavarban vagyok, hogy azt sem tudom merre nézzek. Hát lefelé nem akarok, az fix… - Mit szeretnél? - próbálja belőlem kihúzni a választ, ám jelenleg megmukkanni sem tudok, nem még kimondani, úgyhogy a néma percek egyre csak nyúlnak, miközben ő arra vár, hogy végre megszólaljak. Már épp elhatároznám magam, mikor ő beelőz. - Fürdesselek meg én? - kérdez rá úgy, hogy lehetőleg még inkább zavarban legyek, nem mintha ez lehetséges lenne, s csupán egy tompa bólintással adom tudtára, bízva benne, miszerint ettől valamennyire jobb kedve lesz.

Újabb néma percek, amiért kénytelen vagyok felnézni, ám nem kifejezetten egy ennyire kivörösödött Hoseokra számítottam, mely egy gyenge mosolyra késztet. Annyira ártatlan, hogy az már aranyos…

Visszaveszem tőle a flakont és felpattintva azt, magam elé húzom jobb tenyerét, hogy nyomjak belé, majd lerakom a feleslegessé vált műanyagot és csuklójánál fogva mellkasomra tapasztom a kezét. Eléggé esélyesnek tartom, hogy még sosem volt dolga fiúval, így jobbnak látom segíteni őt, mielőtt elvenném magamtól a kedvét, mert az egyszerűen tönkre tenne… Tehát hiába félek tőle, meg attól, mit tenni tudna velem, csak biztatom.

Egy nagyot nyelve kezd cselekvésbe, finoman simogatva felsőtestem, már-már túl alaposan elkenve rajta, mit mindketten követünk tekintetünkkel. Az érzés egyre jobb, mintsem idegen, vagy kellemetlen, de tény, a szégyen még nem múlt el.

- Rettentő sovány vagy - súgja maga elé.

- Majd felhizlalsz - rántok vállat, igyekezve minél fesztelenebbnek tűnni és ezt megerősítve húzom végig tenyerem élét a hasamon, hogy ezzel nyerve egy kis tusfürdőt lássam egy gyorsan figyelemért ágaskodó tagomat, őt megkímélve a további felesleges aggodalmaktól. Elég szegénynek látni is, nem még hozzá érni valaki máséhoz…

- Fel hát - ránt váratlanul magához, miből hamar egymás fürdetésénél kötünk ki, de csak korrekt határokon belül.

Bár nem vagyok az a típus, aki képes lenne kimondani, attól függetlenül mérhetetlenül hiányzott már minden, ami ő, így megteszek mindent, hogy minél jobb legyen számára, mely bár nem elég kiengesztelő részemről, de még kitalálom hogyan tehetném jóvá a hibáimat.

Amint a gyors tusolást letudtuk bő negyven percben, kellően kifáradva rogyunk az ágyba egy-egy boxerben, alaposan elbújva a vastag paplan alá, hol plusz még egymást ölelve is melegítjük a másikat, feleslegessé téve egyéb ruhanemű felvételét.

- Nagyon szeretlek - fúrom fejemet a nyakába, hogy megtaláljam kényelmemet az alváshoz.

- Én is téged, kicsim - puszil arcon, abban a kevés időben, mióta haza értem, sokadjára megdöbbentve engem és megtöltve a szívem forrósággal. 

Hoseok

Az elmúlt éjszakák rémálmait végre elkergették Hyungwon ölelő karjai, ahogy egészen közel bújva hozzám a nyakamba szuszogott. Amíg magától értetődőnek vettem, hogy itt van mellettem, fel sem fogtam igazán az értékét, amit ő maga jelent azzal, hogy egyáltalán csak a közelemben van.

Fáradt vagyok, mint életemben még soha, mégsem tudok elaludni, mert attól félek, megint elveszítem, ahogy a múltkor. Rettegek attól, hogy csak álmodom és eltűnik; azt viszont nem bírnám ki. Ugyan sötét van, de az ablakon beáramló kevéske fény lehetővé teszi, hogy legalább a körvonalait lássam, így nem megtagadva magamtól azt a kényeztetést, melyet az érintése jelent, haját kezdem cirógatni, odafigyelve arra, hogy véletlenül se keltsem fel, mivel ő már egyenletesen szuszogva alszik. Ha így folytatom, reggelig ébren leszek, de az sem érdekel, mert… holnap talán szombat van, de a leghalványabb gőzöm sincs, mert az elmúlt napjaim a letargiáról, melankóliákról, sírásról és a rémálmokról szóltak, melyeket csak néha tarkított egy-egy üres perc, amikor sikerült semmin sem gondolkodnom. Ilyenkor általában csak ültem, néztem Jokert és… és voltam. Bámultam a semmibe a karikás szemeimmel és örültem annak a boldogságnak, amit az jelentett, hogy a negatív gondolataim elkerültek.

Ahogy gondoltam, képtelen vagyok elaludni; minden egyes percet ki akarok élvezni abból, amit Hyungwonnal tölthetek, nem tudva, mikor veszíthetem el újra. Talán hülyeség ilyeneken agyalni, hiszen megígérte, hogy nem megy el, sőt, biztos, hogy ezzel hatalmas ostobaságot követek el, de én egyszerűen ilyen vagyok. A negatív tévképzetek megint kezdenek ellepni, amik már csak akkor tűnnek el a közelemből, mikor a Hold és az utcalámpák fényét felváltják a Nap első sugarai.

Hyungwon alig mocorgott az este, így még mindig szorosan ölelve őt magamhoz, óvatosan felemelem a fejem, hogy válla fölött elnézve megnézhessem az órát, ami igazolni látszik sejtésemet, miszerint most már kikelhetek az ágyból. A legnagyobb odafigyeléssel, nehogy meglökjem, vagy netán a mocorgásommal felkeltsem Hyungwont, kikászálódok, hogy reggeli készítése előtt még letudhassam a reggeli teendőimet, ami közben elkerülhetetlen, hogy a tükörbe nézzek, amitől viszont egyszerre borzadok el és ijedek meg. És még én akartam erős férfi lenni… Hogy ott állhassak Hyungwon mellet, segítséget nyújtsak neki és támaszt jelentsek a számára. Ennyit erről. Talán anyámnak tényleg igaza volt, és olyan vagyok, mint az apám: nem jó semmire, és csak púpként hord hátán a Föld. Inkább figyelmen kívül hagyva saját magamat, állok neki reggelit készíteni, miután Joker elé is leteszem az ő ételét.

Míg ő jóízűen eszik, addig összeütök valami ehetőt, bár eléggé elhagytam magam ahhoz, hogy káosz legyen a konyhában, így előbb a kupival kell kezdenem valamit. Szerencsére elég korán van ahhoz, hogy Hyungwon jó eséllyel aludjon még tovább, így a lehető leghalkabban kezdek bele a mosogatásba, és miután azzal negyedóra alatt végzek, végre a reggelinek is nekiláthatok.

Végül egész fenségesen kinéző ételt hozok össze, ami mellé egy kakaót készítve, ráteszem őket egy tálcára, és beviszem Hyungwonhoz. Este, vagy hajnalban, megkaptam azt a színtiszta utasítást, miszerint nekem kell odafigyelnem arra, hogy hízzon egy kicsit, bár eddig is én gondoskodtam róla. Leguggolva az ágy mellé fürkészem az arcát, mert időközben átfordult a másik oldalára és látszólag még mindig ugyanolyan mélyen aludt, amit csupán az cáfolt meg, hogy pár másodperc elteltével egyenletes szuszogását felváltotta az étel illatának kapkodása. Lassan nyitogatva szemeit, még mindig laposakat pislogva nézett rám, én pedig mosolyogva követtem minden mozdulatát.

- Jó reggelt, Életem. - Soha nem szerettem a beceneveket, sem adni, sem kapni, de ez a férfi olyan fontos számomra, hogy ezt hozza ki belőlem, és csak remélni tudom, hogy idővel képes leszek szavakba önteni, hogy mennyire szeretem.

- Miért nem alszol? - morcogja, félig a párnába beszélve.

- Nem tudtam. De csináltam reggelit.

- Nem vagyok éhes - sóhajt nagyot lehunyt pillákkal.

- De. Ha kell, én etetlek.

Hyungwon

- Ez kihívás, vagy lehetőség? - dünnyögöm még igencsak fáradtan, s bár jó ideje nem ettem rendesen, ettől fáj is a gyomrom, mi miatt nehezen mennének le a falatok.

- Is-is. Kelj fel szépen, muszáj enni - simít vállamra, mire én komótosan összekaparva magamat felülök, hogy az ölembe tehesse a tálcát.

- Te most komolyan azt gondolod, hogy én ezt képes vagyok mind eltüntetni egymagam? - pislogok hol rá, hol a reggelimre.

- Kénytelen leszel - ereszt meg egy halvány mosolyt, felülve a lábamhoz.

- És te ettél már?

- Az nem fontos - legyint könnyelműen, szokásosan inkább engem helyezve előtérbe, mintsem magát. Ezzel annyira ki tud készíteni…

- Akkor mégsem leszek olyan kénytelen - könnyebbülök meg kissé.

- De igen.

- Hoseok…

- Hyungwon… - utánozza hangnemem, játékos mimikákkal tarkítva.

- Fogd be és egyél - nyújtok felé egy falatot, mit csak tétlenül néz.

- Most fogjam be, vagy egyek?

- Fuhh.

Hosszú-hosszú időbe telik, mire kettőnknek sikerül elfogyasztania azt az egy tál ételt, de végülis az eredmény a lényeg. Hoseok végtelenül gyerekes, ugyanakkor furcsa viselkedése kicsit kiborító, de biztos van valami mögöttes szándéka vele, amit előbb, vagy utóbb ki fogok találni, csak értsem meg őt…

- Kiengedem Jokert, hogy elintézze a dolgait - áll fel, elvéve tőlem az üres tálcát, hogy kifelé menet letehesse a konyhába.

- De te ne menj ki! - szólok még utána, elvégre, a betegsége nem múlt el, tehát inkább csak feküdnie kéne, bár az számára lehetetlen.

Abban a tíz percben, míg az ajtó apró ablakából figyeli a kutyát, én visszafekszem pihenni, s ugyan az alvás nem volt a terveim közt, sajnos nem befolyásolhatom az ilyesfajta dolgokat, mégis könnyedén megébredek érkezésére.

- Pihenj csak - fekszik be mellém, kifejezetten lehűlt felkarjaid dörzsölgetve.

- Hyung - fordulok felé, minden komolyabb mondandó nélkül.

- Tessék? - pillant rám, várva a válaszom, de fogalmam sincs hogyan önthetném szavakba, amit szeretnék, így csupán felhajolok hozzá és gyengéd csókba invitálom.

Először kissé megilletődik, majd némi bátorítás után viszonozza, egyik karját betúrva alám, a másikkal meg felülről átölelve. A teste szép lassan átmelegszik, de én közben megfagyok, így magunkra húzva a paplant követelek belőle egyre többet és többet, mit ő egyáltalán nem rest megadni nekem. Meg szeretném neki köszönni az estit, a reggelit, mindent, amit tett, de főleg, hogy elvisel és szeret engem, csakhogy ez közel sem olyan könnyű, mint amilyennek eleinte hittem, ráadásul, ahogy hirtelen fölém magasodva támaszkodik meg mellettem, még gondolkodni is elfelejtek. Talán ma most először mosolyog tényleg boldogan…

Ugyan némileg hezitálva, de szétnyitom a lábaim, melyből ő értve a célzást térdel közéjük és tartva azért a távolságot hajol le hozzám újabb és újabb csókokat adva, ezzel elérve, hogy még jobban akarjam őt.

Hoseok

Örülök neki, hogy ennyire kedvesen viselkedik velem, de valahol félek is, hiszen nem áll szándékomban rögtön azután elrontani a kapcsolatunkat, ahogy visszaért, azzal, hogy valami olyat teszek, aminek talán még nincs itt az ideje. Ettől függetlenül az, amilyen melegséggel és szeretettel, talán hálával néz rám, olyan szinten melengeti meg a szívemet és ejt rabul, hogy képtelen vagyok nem tenni lépést az irányába. Az pedig, hogy enged, egyértelműen utál rá, miszerint nincs ellenére egy cselekedetem sem. Viszonozni szeretném neki, amit kaptam tőle, de mindentől függetlenül félek.

- Hyungwon - lehelem párom ajkaira, ahogy elválok tőle. - Nagyon szeretlek, remélem tudod?! - mosolygok rá. Végre, ma először, felhőtlen örömöt érzek, és ha nem lennék ennyire fáradt, talán most azonnal viszonoznám is Hyungwon tetteit, amiket értem tett. Szavaim hallatán a világ legédesebb arckifejezésével ajándékoz meg, amitől elolvadni támad kedvem. Most, hogy tudom, milyen elveszíteni őt, sokkal többet jelent, hogy mellettem van. Fura, nem?! Ha elveszítünk valamit, vagy valakit, akkor mennyivel jobban kirajzolódik számunkra, mennyire is fontos a számunkra. És mennyivel inkább tudjuk utána értékelni, és vigyázni rá. Ilyenkor jövök csak rá, hogy túlságosan hasonlítok másokra, pedig mennyire nem szeretnék, főleg meg ilyen tekintetben.

- Én is, nagyon szeretlek - karolja át a nyakamat, cicásan hozzám bújva, miközben újabb csókkal ajándékot.

- És nagyon sajnálom - nyögöm ki, mikor ismét elválunk egymástól, de látszólag nem érti, mire is célzok. Itt az ideje, hogy még több oldalamat ismerje meg, amit nem akartam neki megmutatni, mert eleve nem szeretem megmutatni a gyengébbik énem, de ő már úgyis ismeri egy részét, így talán mindegy is.

- Mit sajnálsz? - vonja össze szemöldökeit, amiktől elég vicces arckifejezése lesz, amin még nevetnék is, ha nem gyötörne éppen lelkiismeret furdalás.

- Azt, hogy olyan voltam, amilyen - kezdek bele egy mély sóhaj után. - Sikerült téged is elzavarni magam mellől, pedig küzdöttem ellene. Nem tudom, hogy érdemeltem ki, hogy visszagyere, bár talán túl jó a testem - vigyorodom el, ismét a poénjaimmal próbálva elvenni a komoly mondandóm élén, mire csak egy válloncsapást kapok.

- Ya, ne viccelődj ilyennel!

- Jó, jó. Köszönöm, hogy visszajöttél, és tényleg sajnálom. Azt is, hogy elhagytam magam, míg nem voltál itt. - Jól láthatóan eláll minden szava őszinte mondandóm hallatán, amit nem csodálok. - De mindegy, már megint játszom az idióta szerelmes tinit, ne is figyelj rám - rázom meg a fejemet, és már éppen felkelnék Hyungwontól, hogy mellé feküdhessek, mikor ismét szorít ölelésén, lehúzva egy érzéki, szenvedélyes csókba.

- Te idióta - suttogja ajkaimra, majd ismét utánuk kapva kezdi el masszírozni őket. Puha párnái mámorító hatással vannak rám, melyek nemcsak, hogy puhák, de mézédesek is. Finoman harapva meg alsó ajkát kezdem szenvedéyesebben tépni, miközben halk nyögését kihasználva vezetem át nyelvemet szájába, hogy megkeresve az övét kezdjek vele vad csatába, ezzel nem csak a szívverésemen gyorsítva, de elérve, hogy véletlenül se fázzon egyikünk sem. Továbbra is balomon támaszkodva simítom jobb kezemet a nyakára, onnan mellkasára vezetve azt, ott megállapodva, hogy szokhassa az érzést. Tudom, hogy nem szereti, ha hozzáérek, de egyszer úgyis meg kell szoknia, mert nem fogom tudni mindig visszafogni magam. Így lassan, de biztosan kezdem feszegetni a határokat, egyre többet és többet követelve tőle.