30. Fejezet

Hyungwon

Megébredve a mocorgásra tekintek körbe a sötétben, mellé kezeimmel is tapogatózva, bármi nyomát keresve Hoseok ittlétének. Amint megbizonyosodom róla, hogy nincs az ágyban, nehézkesen felkelek, s gondolkodás nélkül indulok meg a résnyire nyitott ajtó irányába, min kiérve életem eddigi legfájdalmasabb hangjával találom szembe magam. A nappali felé fordulva rohanok oda, ám a küszöbön kénytelen vagyok megtorpanni, ahogy meglátom a tőlem nem messze, nekem háttal térdelő férfit zokogni. Láttam már sírni, láttam már szomorúan, de ilyen állapotban még nem és soha nem is akartam volna.

Félve közelítem meg a minden bizonnyal ittlétemről sem tudó Hoseokot, s mellé guggolva ölelem át, fejét a mellkasomra húzva, mitől visszatartott lélegzettel merevedik meg karjaim közt.

- Hyung, ne sírj - simogatom meg a haját, mitől még hangosabb zokogásba kezd, mint az előbb, pluszban erősen pólómba markolva, hogy még véletlen se tudjak elhúzódni.

- Hyuhngh… whonh… - pillant fel rám könnyes szemekkel, majd homlokát erőszakosan szegycsontomnak tolva dönt fel a szőnyegen.

- Mi a baj? - tartom továbbra is szorosan, már nagyon a sírás határán tengődve. Nem bírom így látni őt…

- Itth… ihtth hagyh...thál… - próbálja elmondani nagy hüppögések közepette, mi miatt bele telik egy kis időbe, hogy megértsem.

Nem hittem volna, hogy ez ennyire meg fogja viselni. Mármint persze, jó, azt tudtam, hogy nem feltétlen örül majd neki, de ez az állapot szörnyen rémisztő és fájdalmas. Úgy zokog itt, akár egy elveszett kisfiú…

- Sajnálom. Soha többet nem fog előfordulni - temetem arcomat a hajába, nyugtatólag simogatva őt.

- Itth hagythálh…

- Tudom, tényleg sajnálom - próbálom vigasztalni, ami sosem volt az erősségem, tehát nem mondanám túl fényesnek a helyzetet.

Ahogy telnek a percek, szép lassan elcsendesedik, ám szorítása semmit sem lazul és bár kezd megnyugodni, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a gond megoldódott volna. Szemét módon, rá nem is gondolva leléptem napokra, így természetes, hogy ki van bukva. Egészen eddig meg sem értettem mit jelentek neki.

Ahogy a kedélyek csillapodnak, Joker közelebb merészkedik, lapos kúszásba megtelepedve tőlünk alig másfél méterre, hogy onnan figyelje tovább az eseményeket.

- Hyung, elmegyek letusolni, aztán feküdjünk vissza, jó? Ha nem tudsz, nem muszáj aludni, majd nézünk valami filmet - vetem fel az ötletet, mert ha jól számolok, szombat hajnal van, de lehet még csak péntek, reggel úgysem engedném dolgozni.

- Nem - karolja át a derekamat, olyan erősen szorítva, hogy egy pillanatra nem kapok levegőt.

- Akkor gyere velem, de már nagyon koszos és büdös vagyok - feszegetem le kissé a karjait, hogy legalább engedjen levegőhöz jutni.

- Jó… - nyomja arcát újfent a mellkasomba, semmi jelét nem mutatva, miszerint tényleg hajlandó lenne megmozdulni.

- Irány kifelé - feszegetem le magamról, ám engedve, hogy továbbra is fogja a kezem, indulunk ki a fürdőbe egy közös, kínos, de annál életmentőbb fürdés gyanánt.

Hoseok

Nem akarom elengedni. Végre visszakaptam, és még  mindig alig hiszem el, hogy tényleg itt van, kizárt, hogy ismét eltűnjön a szemem elől. Visszajött, és most az én házamban van, velem, ergo, csak nem utálhat annyira, vagy Kihyun mondta el neki, hogy mennyire szarul vagyok és ezért jött el. Bár úgy érzem, ébren vagyok, még mindig félek attól, hogy igazából most is álmodom, mint ahogy az előbb; félek attól, hogy csak annyira hiányzik Hyungwon, hogy elképzelem.

- H-Hyungwon - dadogom a sírástól rekedtes hangon, reszkető kezekkel, karikás, kisírt szemekkel felnézve rá, mikor kiérünk a fürdőbe.

- Mondd - fordul felém kedvesen, amitől kissé magabiztosabbá válok, bár még mindig úgy érzem, egy részem megint elveszett. Holnapra jobb lesz.

- Pofozz fel - nézek rá határozottan, ezzel kifejezve, hogy nem őrültem meg; legalábbis a saját magam szemében semmi ilyesmi nem történt.

- Mi? Nem.

- Akkor csak csípj meg - tartom neki oda a másik, szabad kezemet.

- Minek? - Még mindig hezitál, gondolom így is elég szarul nézek ki, nem akar még ilyenekkel is “bántani”, amit értékelek ugyan, most mégis szeretnék megbizonyosodni, nem-e álmodok.

- Én… Te… - keresem a szavakat, de még mindig annyira össze vagyok zavarodva az elmúlt napok miatt, hogy azt is alig bírom feldolgozni, hogy beszélnem kell. - Ugye ez most a valóság? - Hyungwon teljesen értetlenül mér végig, aggódó csillogással a szemeiben. Biztosan azt hiszi, hogy megőrültem. Tény, valahogy így történt.

- Persze - mondja, mint a világ legtermészetesebb dolgát.

- A múltkor is ezt mondtad - remeg meg a hangom, ezzel együtt újabb könnyfátyol kerül a szemeimre, hiába próbálom tartani magam. Nem akartam gyengének látszani előtte eddig sem, ahogy most sem, de képtelen vagyok megemberelni magam. Túl erősek és szélsőségesek az érzéseim ahhoz, hogy vissza tudjam fogni őket.

- Itt vagyok - ölel ismét magához. Néha elgondolkodom, hogy mennyire szerencsétlen vagyok. Erősnek akarok látszani, mégis gyengébb vagyok nála. Utálom magamat, amiért nem állok mellette teljes értékű férfiként.

- S-sajnálom, csak a rémálom miatt - húzódom el szipogva, ruhám ujjával megtörölgetve a szemeimet, amibe legalább kétszer beleférnék. - Kint megvárlak - gondolom meg végül magamat az együtt fürdést illetően. Eddig sem akarta, hogy hozzáérjek, még el is menekült, most is csak azért jöhetett vissza, mert túlságosan ráakaszkodtam.

- Hyung…

- Siess - mosolygok rá vérszegényen, majd kilépve az ajtón, közvetlen amellett, a fel elé leülve várom. Nem megy ettől távolabb mennem tőle, még akkor sem, ha sejtem, mennyire undorodhat tőlem, főleg azok után, hogy ő kielégített engem, én meg hagytam az egészet a francba. Ráadásul még a legrosszabb énemet is látszani engedtem, mikor találkoztunk Jonginnal. A helyében én is elmenekültem volna, de én vissza se tértem volna. Térdeimet átkarolva hajtom rájuk a fejemet és a semmibe révedek, végig azon gondolkodva, hogyan tehetném jóvá?! Egyáltalán jóvá tehetem? Megint egy sírógörcs kerülget, mint oly’ sokszor a napokban; már éppen előtörne belőlem, mikor Hyungwon kilép, én meg ködös tekintettel nézek fel rá. Még mindig alig hiszem el, hogy itt van. De… megint el fog menni…

Hyungwon

- Ezt remélem te sem gondoltad komolyan - ragadom meg a csuklóját és húzom fel, akár egy rossz kisgyereket, már nem is remélve, hogy a szavak bárminemű segítségemre lennének. - Ha velem akarsz lenni, legyél tényleg mellettem! - rángatom be a fürdőbe, félig nyitva hagyva az ajtót, hátha Joker a keresésünkre indulna, bár sok esélyt nem fűznék a dologhoz.

- Hyungwon, én nem szeretnék többet ártani neked - áll meg a helyiség közepén, hangjában mérhetetlen szomorúsággal.

- Mondtam én valaha, hogy ártottál volna?! - rivallok rá, annak reményében, miszerint ha elég határozott vagyok, végre megért engem. - Eddig te voltál a legnagyobb segítség számomra, tehát kérlek, ne viselkedj így, mert ez nekem is fáj - lépek elé, hogy némi bátorítás gyanánt átöleljem. A hirtelen közénk állt csendet egyedül a zubogó víz tölti ki, állandó biztosítást adva a ránk váró lehetőségről.

- Annyira nagyon szeretlek és pont ezért nem akarlak elüldözni a hülyeségeimmel - temeti könnyes arcát a nyakhajlatomba, mélyen búgva lágy szavait.

- Én is téged, hyung…

Ahogy kissé enyhülnek a kedélyek, Hoseok eltávolodik tőlem és nekikezd a vetkőzésnek. Pólóját lekapva tárja elém széles vállait, izmos mellkasát, kockákkal tarkított hasfalát, egyszerre elbűvölve és emlékeztetve rá, hogy mennyire alul vagyok erőben. Ezután hezitálás nélkül kapja le alsóját, ugyan némi pírral orcáin, mégis magabiztosan, hogy aztán anyaszült meztelenül álljon elém és nézzen rajtam végig célzási szándékkal. Szörnyen zavarba hoz a helyzet… Ám sajnos emlékeztet is sok mindenre, ami miatt legszívesebben kimennék, mégsem teszem.

- Kell segítség? - ereszt meg egy pimasz félmosolyt, szigorúan szemeimen tartva tekintetét, semmi jelét nem mutatva, miszerint alig pár perce még sírt. Kissé bizonytalanul ugyan, de bólintok, mire ábrázatára kiül a teljes döbbenet, elárulva, hogy valójában nem gondolta komolyan iménti kérdését.

Nagyot nyelve nyúl pólóm aljához, és őrjítően lassan lehúzza rólam, saját cuccaira száműzve, egyszerűen csak a mosógép elé dobva. Ezután megerősítésként utoljára íriszeit enyémekbe fúrja, s bár fogalmam sincs mit lát, lepillantva világos szürke bokszeremre akasztja finoman korcába ujjait, hogy leguggolva szabadítson meg tőle, túlontúl közel kerülve nemességemhez. Azon kívül, hogy ő maga is paradicsom vörös, mélyen tisztelem, amiért nem kezd el megbámulni, sőt, egyáltalán nem néz a kényes részre, maximum az anyagot nézi, melyből éppen kilépek, vagy az arcomat.

- Hyungwon - szólít meg, mikor már mindketten fedetlenül pironkodunk egymás előtt, mint holmi szerelmes, szűz tinik.

- Tessék?

- Megölelhetlek?

- Ahh - sóhajtok fel, rosszallóan megcsóválva a fejem. - Ne kérdezgess, hanem csináld - lépem át azt a csekély távolságot és fonom karjaim mellkasa köré.

- Köszönöm - puszil meg gyöngéden, alkarját hátul a csípőmre nyomva, majd egy váratlan pillanatba alsórészemet is az övéhez húzza. Tagadhatatlanul felhúz a sok inger, a légkör, a szituáció, ez mégsem az a pillanat, mikor bárminemű figyelmet kéne szentelnünk ennek. - És, amúgy, nem hoztunk be semmi váltó ruhát - ereszt el vigyorogva, hogy aztán a kádhoz húzva először belépjen, s maga elé húzva üljön le velem együtt, hogy miután elzárja a csapot, hátam a mellkasára vonva ölelje át a hasamat.

Nincs mit mondanom, nincs mit tennem, egyszerűen csak kiélvezem Hoseok közelségét, bízva benne, hogy örökké tart…

Hoseok

Olyan szorosan és olyan szenvedéllyel ölelem magamhoz, mintha bármelyik pillanatban újra elveszíthetném. Nem ismerem régóta, mégis fontosabb számomra, mint bárki más, így nem akarom ismét átélni azt a fájdalmat, azt a mértékű elkeseredettséget, melyet a napokban tapasztaltam. Soha nem hittem volna, hogy én valaha lehetek attól lejjebb, mint mikor az anyám úgymond, kiselejtezett. Akkor képes voltam erősnek mutatni magam, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna, most nem. Nem sajnáltatni akartam magam, egyszerűen csak ennyire tellett tőlem.

- Annyira nagyon szeretlek, Hyungwon - fúrom arcomat a nyakába, közben még mindig azon gondolkodva, vajon álmodom-e. Azon kapom magam, hogy minden alkalommal, mikor csak lehetőségemből adódik, azt próbálom bizonygatni, hogy ez a valóság. És, ha az, soha nem akarom, hogy véget érjen.

- Én is téged, hyung.

Nem tudom, hogy az elkövetkezendő napokban hányszor fogom elmondani neki, de egyszerűen attól félek, ha nem mondom ki, nem érzi, nem tudja, pedig kötelességem tudatni vele. Legszívesebben most nem csak szavaimmal nyilvánítanám ki érzéseimet, hanem tettekkel is, viszont mind a ketten fáradtak vagyunk, ráadásul én körülbelül fél órája sírtam ki a lelkem, így ilyennek itt most semmi helye.

Az idő múlását észre sem veszem; magát az idő fogalmát is elfelejtem, elvégre csak és kizárólag Hyungwonra koncentrálok, akit végre visszakaptam. Csak remélni merem, hogy nem megy el megint, ha mégis, nem úgy, mint a legutóbb. Tudni akarom, hogy biztonságban van, nem esik semmi baja; még azt is, ha miattam megy el, hogy aztán okolhassam magamat, bár ez enélkül is megy. De nem akarok túl sokat agyalni, egyelőre az számít, hogy most itt van, és úgy néz ki, nem utál, amiért nem lehetek elég hálás. Az ujjaim már kiáztak a víztől, így kicsit összeszedve magam nyúlok a tusfürdőért, átadva a tubust Hyungwonnak.

- Remélem nem gond, ha az enyémet kell használnod - mosolygok rá, minden keserűségem ellenére, hátha képes volnék elűzni őket.

- Nem - feleli bágyadt hangon. Gondolom fáradt, éppen annyira, mint én magam. Elengedem, hogy előrébb tudjon hajolni, tekintetem pedig megakad a hófehér hátán, mely szinte hívogat. Lágy csókot hintek a hibátlan bőrére, mibe beleremeg, már csak a váratlansága miatt is.

- Bocsánat - dőlök ismét hátra, szinte azonnal megbánva a tettemet, bár látszólag nem volt ellenére, de akkor sem áll szándékomban olyan mozdulatokat tenni irányában, melyek nemtetszést váltanának ki belőle. Lassan feltápászkodok, hogy felsegíthessem Hyungnwont is, felé nyújtva a kezemet, amit el is fogad. Pimasz mosolyomat képtelen vagyok elrejteni, főleg ha ilyen vörösen áll előttem. Annak ellenére, hogy fáradt vagyok, ahhoz még van erőm, hogy a régi formámat hozzam, hátha ezzel kevésbé volna kínos a helyzet. - Csináld csak, nem nézek oda - vigyorgok még mindig pimasz módon, szemeimet eltakarva kezemmel, kis rést hagyva ujjaim között. A helyzet, bár számomra is kínos, ezzel talán el tudom venni az élét. Ez az egy, amihez értek: komolytalanságommal kikerülni a kínos helyzetekből.

- Ya! - kiált rám, miközben feltartja a kezét, hogy móresre taníthasson, de nekem sokkal jobb ötletem van. Megragadom a csuklóit és egy lágy csókkal elhallgattatom, ezzel még azt is kiverve a fejéből, hogy meg akarjon ütni.

- Annyira hiányoztál - nyomok még egy puszit ajkaira, miközben kíváncsian csillogó szemekkel fürkész. - De tényleg nem nézek oda… Csak siess, mert már álmos vagyok.

29. Fejezet

Hyungwon

A kora reggeli Nap erős sugarai a sebtében elhaladó magas fák törzsei közt olykor utat törve sértik a még sötéthez szokott szemeimet, minden pillanatban életben létemet bizonygatva, melyet most kifejezetten nem tudok értékelni. Rég volt utoljára halálvágyam, most mégsem az vezérel menekvésre, csupán a magánynak szentelt néhány nap, mi idő alatt lesz alkalmam átgondolni és feldolgozni mindazt, ami a többiek mellett nem menne.

Szörnyen fáradt vagyok, kimerült és megviselt, az alvást mégis kizártnak tartottam abban a pár órában, míg a vonaton zötykölődtem, egyre távolabb kerülve az otthonomtól. Kétségtelenül a legostobább módját választottam - megint - a problémák megoldására, elvégre leülhettem volna megbeszélni Hoseokkal, de őt tényleg érdekelné? És tudna mit kezdeni a helyzettel? Nem kell a sajnálata… Feleslegesen meg minek terheljem? Nem az ő baja és jobb, ha ez így is marad.

Kihyun már egy egészen más téma. Mindent megtenne, hogy engem nyugtasson, amivel csak még több aggódásra sarkall, hiszen a legjobb barátom, mégis miattam van olyan állapotban, amilyenbe. Szóval jobb, ha nem nyaggatom őket feleslegesen.

Leszállva a vonatról, tudatosan indulok meg a keskeny földúton, mélyen magamba szívva a falusi friss levegőt, nyelve mellé némi füstöt az elhaladó járműtől. Régen, mielőtt egyedül maradtam volna, itt élt a nagyi és a háza azóta üresen áll.

Bent a lakórészen egy kis utca egyik végén helyezkedik el, körbevéve idős szomszédokkal, akiket részben ismerek még kicsi koromról. A kerítésen csak egyszerűen átmászom, míg a bejárati és a rács kulcsát megtalálom az ablakban lévő cserepek egyikében. Odabent áll a por, minden dohos, így első körben kinyitom az ablakokat, útban a régi szobám felé, ahol nyaranta, vagy szünetekben voltam. Semmi másra nem vágyom, mint jól kisírni a lelkemet is, de előbb új ágyneműt kell hozzá húznom, mert nem szeretnék a koszos ágyon fetrengeni. Mázlimra váltó ruhám is akad, de többnyire mind kicsik, így csupán a nadrágom cserélem át és beburkolózva a fekhelyemre didergek egyedül. Természetesen, ha éhes leszek, majd elmegyek a boltba, de ennek egyelőre sok esélyét nem látom.

Nem értem miért én, és miért pont most? Nekem nem adatott meg a boldogság, hogy rögtön utána felbukkan a múltam? Jongin nem olyan ember, akivel akár köszönőviszonyt tudnék tartani, mert ahányszor meglátom, újra emlékszem mindenre, amit vele éreztem. Fájdalom, végtelen ragaszkodás, viszonzatlan szeretet. Ez persze nem azt jelenti, hogy most is szeretem, sőt, a világon nem utálok senkit annyira, mint őt, de mégsem akarom többé.

Az lenne a sorsom, hogy örökre féljek tőle? Mindenkitől? Már kezdtem azt hinni, hogy lassan kigyógyulok ebből a nyavalyából, de persze, hogy akkor kell tönkretennie mindent. Ez lesz tíz éve múlva is? Örökre lelki nyomorék maradok? Így meddig kellenék Hoseoknak? Bár örökre eltűnhetnék…

Hoseok

- Én megpróbálom felhívni, te menj dolgozni - utasítom Kihyunt.

- De-

- Kihyun. Nyugalom. Valószínűleg oka volt annak, hogy elment. Tud vigyázni magára. - Ezekkel a szavaknak még saját magamnak is ellent mondok, elvégre mindenre gondolok, csak arra nem, hogy semmi baja nem lesz egyedül. - Elmegyek hozzájuk, megnézem, hogy nincs-e otthon. Ha bármit tudok, hívlak, de valakinek be is kell mennie - noszogatom tovább barátomat, könyörgőre fogva nézésemet, hátha a két szép szememmel többet érek el nála, mint észérvekkel.

- Jó, rendben, legyen - sóhajt hatalmasat, én meg attól félek, hogy elfújja a házat. - De tényleg hívj!

- Ne parázz már, megoldom. Ismersz.

- Igen, ismerlek, de Hyungwont is. Az a gyerek képes bármilyen hülyeségre.

- Nem gyerek.

- De sokszor viselkedik gyerekesen.

- Tény, és való, de akkor sem az - erősködök tovább. Tudom, milyen rossz az, amikor valakit kevesebbre néznek, mint valójában; sokszor volt ilyenben már részem, és sejtem, hogy Hyungwonnak is legalább olyan rossz, mint nekem volt. - De menj, mert elkésel - kísérem az ajtóhoz, hogy még utoljára bizonygathassam a saját igazamat.

- Jól van már, megyek! - hadonászik kikelve magából. Megértem, hogy aggódik, de akkor én mit mondjak?! Számomra többet jelent, még akkor is, ha nem ismerem olyan régóta. Ahogy én őt, úgy ő is megérthetne engem, és megtehetne annyit, hogy nem ragasztja át rám az idegességét. - Várom a hívásod.

- Ne várd, dolgozz.

- Kibírhatatlan vagy.

- Tudom, szia! - hadarom bezárva orra előtt az ajtót, hogy esélye se legyen újabb dolgokon fennakadni. Ahogy visszaérek, azonnal a telefonomat kezdem keresni, és amint megtalálom, már hívom is Hyungwont, csak abban reménykedve, hogy fel is veszi. Idegesen mászkálok fel alá, míg éveknek tűnő percekig kicsöng, de válasz nem érkezik. Vagy le van némítva, vagy nem akar velem beszélni, vagy nincs nála, vagy utál, és nem akar velem beszélni… vagy nem kíváncsi rám… Megint elcsesztem egy kapcsolatot, ami életem eddig legszebb, és még ha nem is felhőtlen, de számomra a legboldogabb összetartozást jelentette.

Most legszívesebben csak összerogynék a konyha közepén és törökülésben görnyedve sírnék, talán zokognék a legszívesebben, de nem engedhetem meg ezt a fajta luxust, ugyanis mindennél jobban féltem Hyungwont, így muszáj megtalálnom, ha mást nem, csak tudomást szereznem arról, hogy jól van, ezért inkább összekapva magamat és Jokert indulok el meglátogatni a nagyiját, miután bevettem a gyógyszereimet. Ha nem akar többé  látni, megértem, és nem is fog, csak azt akarom tudni, hogy jól van-e. Gyorsan szedném lábaimat, de Jokerre is figyelemmel kell lennem, így lassítva tempómon, nagyobb gondot fordítva a kutyára lépkedek Hyungwonék felé.

- Gyere, segíts megtalálni anyádat - sóhajtok nagyot Jokerre vezetve a tekintetem az ajtó előtt, hogy egy kis erőt gyűjtve vonszolhassam át rajta, minden tiltakozása ellenére.

Hyungwon mamájával beszélgetve, az összes reményem tovaszáll, miszerint Hyungwon mégsem utált meg. Eltűnt, nincs itt, elege van belőlem. Erőtlenül rogyok a székre, pedig nem terveztem itt maradni, de a lábaim nem csak, hogy nem mozdulnak, de még nehézzé is válnak, ezzel lehetetlenné téve a sétálást számomra.

- Néhány nap múlva visszajön - próbál nyugtatni, igen csekély sikerrel. Szinte biztos vagyok benne, hogy alig fogok tudni kigyógyulni a betegségből, arról nem is beszélve, hogy az alvásról is lemondhatok, és bárminemű nyugalomról, amíg vissza nem jön. Elcsesztem… Én tehetek az egészről és még önző módon arra vágyok, hogy újra láthassam…

Hyungwon

Estig semminemű indítékot nem érzek afelé, hogy megmozduljak, ám a szervezetem erősebb, így kénytelen vagyok felkeresni a mosdót, ráadásul víz sincs a házba, lévén, hogy minden ki lett köttetve. A hőmérséklet csökken, a sötét ellen egyedül a telefonom segít, melyen már közel negyven nemfogadott hívás éktelenkedik, meg néhány üzenet, ám eszem ágában nincs megnézni őket, mielőtt túl korán vissza mennék.

A faluban későn nincsen nyitva bolt, úgyhogy kénytelen vagyok reggelig kihúzni, azonban a séta fájdalmas és megerőltető, semmi kedvem hozzá. Természetesen bánt a tudat, miszerint leléptem, Hoseokra hárítva a kutyával járó felelősséget, ráadásul betegen hagytam magára, de csak remélni tudom, hogy Kihyun gondját viseli.

A következő estére a telefonom lemerül, szóval teljes sötétségre vagyok ítélve, a rosszabbnál rosszabb gondolataimmal, miknek középpontjában Jongin áll. Magabiztosságom kezd meginogni afelől, hogy erre egyedül tényleg képes lennék, de kitartóan küzdve tovább a múltam emésztésével fekszem az ágyban, egy üveg víz kíséretében, mely kifejezetten lassan fogy a hidegnek köszönhetően.

Szép lassan kezdem belátni, hogy ostobaság volt szó nélkül lelépni, mert ha Kihyun nem is kap tőle frászt, Hoseok biztosan. Arról nem is beszélve, hogy rettentően hiányzik… Fázom, éhes vagyok, amitől állandóan kimerült és rossz hatással van rám a csend ennyi zajos nap után. Ennek ellenére legközelebb harmadnap este esz ki a fene, de akkor már végleg, ugyanis hiába töröm a fejem, sehova nem jutok, a helyzet pedig csak egyre rosszabb, s legyen bármi, nekem a páromra van szükségem.

A legutolsó vonatra felszállva adok fel végül minden ellenállást, bele sem gondolva inkább tettem következményeibe, mert, hogy lesznek, az egészen biztos. Tudom, szörnyen gyerekes a megoldásom - már ha ez nevezhető annak -, de hogy nyíljak meg ennél jobban egy olyan embernek, aki rólam majdnem mindent tud, én meg róla szinte semmit. Kihyun megszokott monológjaitól meg már a falra mászok, hisz hiába jó szándékkal dorgál és okít, nem kifejezetten segít vele. Mégsem várhatom másoktól a megváltást, nem? Ez az én saját, egyedüli problémamegoldó készségem, ami sokadjára is csődöt mondott, de jelenleg legalább nem olyan idegesen térek haza, mint anno.

Hajnali egy óra magasságában ér be a vonat az állomásra, honnan elég kockázatos lenne ilyen állapotba elvonszolni magam Hoseokhoz - merthogy nem otthonra indultam, ugyanis nekem most szükségem van rá -, így hívok egy taxit, mely biztonságosan és gyorsan eljuttat a célomig.

Kifizetve a fuvart, előkeresem a kulcsokat és a tőlem telhető leghalkabban megyek be a házba, egy kisebb frász keretében, mikor váratlanul a sötétbe egy még sötétebb kutyába botlok. Szerencsére Joker se nem ugat, se nem morog, így a tervem továbbra is biztos lábakon áll… velem ellentétben.

Lerúgom a cipőimet, felakasztom a kabátomat, megszabadulok a koszos farmeromtól, valamint pulóveremtől, s bár tisztában vagyok vele, hogy most nagyon nem ártana egy fürdés, az plusz zaj, illetve idő, tehát ezen állapotomba tántorgok Hoseok szobájába. Ő már mélyen alszik, azonban ahogy feltérdelek a matracra, ezt meghazudtolni látszik ideges mocorgása. Amint a szemem megszokja a sötétet, közelebb kúszok, felemelem az egyik karját és bebújva mellé ölelem olyan erősen, amennyire jelen állapotomban kitelik egyébként is gyenge valómból.

Hoseok

Sötétség vesz körül, nincs más a közelemben, csak a töménytelen semmi és üresség. Éreztem már ezt, pontosan tudom, mi ez: a magány és a kitaszítottság. Egyetlen fénypont van pontosan felettem elhelyezve, ami egy árván lelógó villanykörte, melynek pislákoló bizonytalansága félelemmel önt el. Rettegés izzadtságcseppjei gördülnek le arcomon, hogy nyakamon tovább folytatva útjukat a mellkasomon is végigfolyva itassa fel őket a testemet borító egyetlen ruhadarab. Légzésem szabálytalan, nem tudom, hol vagyok, mit keresek itt, és miért van sötét, legfőbbképp azt nem értem, miért vagyok egyedül. Reszketek, és ha meg kellene mozdulnom, félő, még a semmit is tönkretenném. Kétségbeesetten fordulok körbe, először csak a fejemet kapkodva bármi jel után kutatva, melybe kapaszkodhatnék, majd egyre hevesebben dübörgő szívvel kezdek el hangosan zihálni és szédülni.

A talaj egy pillanat alatt tűnik el lábaim alól, amit, ha nem rettegnék, nem értenék, hogy lehetséges. Valami a bokámat ragadja meg, hogy annál fogva húzzon a hideg, nyirkos padlón. Ordítanék, de hiába nyitom ki számat, egy árva hang sem jön ki belőle. Kezeimmel ijedten kapkodom a levegőben, hátha megkapaszkodhatnék valamiben, hogy megállíthassam ezt a valamit, ami a sötétségbe húz, hatalmas kínok közepette. Ellenkezés helyett, csak a könnyeim folynak, ahogy úrrá lesz rajtam a félelem, magány és elhagyatottság érzése, elvégre nem segít senki. Erősen szorítom össze szemeimet, hátha vége lenne ennek a rossz álomnak, de csak annyi történik, hogy a bokámon lévő szorítás megszűnik, és egy helyben fekszem.

Karjaimmal fejemet takarva, magzatpózba gömbölyödve igyekszem védeni magamat a… minden rossz elől, ami érhet, azonban, ahogy nem történik semmi, lassan elkezdek körbe tekinteni. A szobámban vagyok, az ágyamban úgy feküdve ott, mintha mi sem történt volna. Még mindig hevesen süllyedő és emelkedő mellkassal, izzadtan ülök fel, hogy idegesen a hajamba túrva nézhessek körbe. Minden a hétköznapi. Biztos, csak rémálom volt. Egy reszketeg sóhaj után nyitódik az ajtó, ami ismét belém szorítja a levegőt; ereimben megfagy a vér. A szobában már sötét van, így bárminemű fény csak kintről szűrődik be, ahogy egy alak, a kilincset fogva lép be. Egyértelműen nő az, de mit keresne egy nő a házamban? Felkapcsolva a villanyt alkalmam van megnézni az arcát, amitől szívem csak egyre hevesebben kezd verni. Nem… csak álmodom, ez nem lehet a valóság…

- Nem kellesz senkinek - neveti kárörvendő és utálattól csöpögő hangon az anyám. Jobb kezemet a szívemhez kapom, hogy pólómat markolva próbáljam lenyugtatni azt, de semmi esély rá, mivel anyám vészesen közeleg felém, pszichopata vigyorral az ajkain.

- Ne… - remegnek meg ajkaim, ahogy erőtlenül hagyja el őket ez a szó. Anyám fogait kivillantva húzza szélesebbre a vigyorát, a kezében lévő kést feltartva lépked egyre csak felém. Remegek, menekülnék, de nincs kiút. A falhoz lapulok, mintha az segítene, bár tudom, semmi értelme. Ezt követően anyám egy pillanat alatt előttem terem, szinte emberfeletti gyorsasággal, és kését a mellkasomba szúrva forgatja azt, végig a szemembe nevetve, miközben a vérem szakadatlanul folyik a seben keresztül, átáztatva a felsőmet, majd az ágyneműt is. Nem kapok levegőt, szédülök és fáj. A késre vezetem a tekintetem, majd ismét anyámra… aki… H-Hyungwon? Hirtelen megint minden sötét lesz körülöttem.

Ijedten nyitom ki a szemeimet erős légszomjjal küzdve, izzadtan és bár fekszem, szédülök. Fel akarok ülni, de ekkor megérzem, hogy valaki magához ölel, és a kezemen fekszik. A sötétben nehezen veszem ki, hogy ki az, de pár perc után rájövök, hogy Hyungwon. Haza… hazajött. Eddig is könnyeztem, de most már vízesésként szakadnak ki belőlem a könnycseppek, ahogy szabad kezemet a szám elé kapom, hogy véletlenül se zokogjak fel hangosan, ezzel felkeltve őt. Alsó ajkamba harapva fogom vissza még jobban hangomat, fejemet visszaejtve a párnára, Hyungwon mellkasába bújva, de hangtalan zokogásom továbbra sem akar megállni. Félő, hogy felkeltem, így minden erőmet összeszedve kimászok mellőle, hogy a nappaliba kivánszorogva, még mielőtt elérhetném a kanapét, a szőnyegen térdre rogyva sírhassak kedvemre. A napok óta tartó nem alvás, az emiatt kialakult kialvatlanságom és a fájdalom, melyet Hyungwon hiánya okozott végleg kikészített, és most azt sem tudom, mit érzek, hogy visszajött. Nem akarom, hogy így lásson; ez az egyetlen dolog, amiben most biztos vagyok.