Hyungwon
A kora reggeli Nap erős
sugarai a sebtében elhaladó magas fák törzsei közt olykor utat törve sértik a
még sötéthez szokott szemeimet, minden pillanatban életben létemet bizonygatva,
melyet most kifejezetten nem tudok értékelni. Rég volt utoljára halálvágyam,
most mégsem az vezérel menekvésre, csupán a magánynak szentelt néhány nap, mi
idő alatt lesz alkalmam átgondolni és feldolgozni mindazt, ami a többiek
mellett nem menne.
Szörnyen fáradt vagyok,
kimerült és megviselt, az alvást mégis kizártnak tartottam abban a pár órában,
míg a vonaton zötykölődtem, egyre távolabb kerülve az otthonomtól.
Kétségtelenül a legostobább módját választottam - megint - a problémák
megoldására, elvégre leülhettem volna megbeszélni Hoseokkal, de őt tényleg
érdekelné? És tudna mit kezdeni a helyzettel? Nem kell a sajnálata…
Feleslegesen meg minek terheljem? Nem az ő baja és jobb, ha ez így is marad.
Kihyun már egy egészen
más téma. Mindent megtenne, hogy engem nyugtasson, amivel csak még több
aggódásra sarkall, hiszen a legjobb barátom, mégis miattam van olyan
állapotban, amilyenbe. Szóval jobb, ha nem nyaggatom őket feleslegesen.
Leszállva a vonatról,
tudatosan indulok meg a keskeny földúton, mélyen magamba szívva a falusi friss
levegőt, nyelve mellé némi füstöt az elhaladó járműtől. Régen, mielőtt egyedül
maradtam volna, itt élt a nagyi és a háza azóta üresen áll.
Bent a lakórészen egy
kis utca egyik végén helyezkedik el, körbevéve idős szomszédokkal, akiket
részben ismerek még kicsi koromról. A kerítésen csak egyszerűen átmászom, míg a
bejárati és a rács kulcsát megtalálom az ablakban lévő cserepek egyikében.
Odabent áll a por, minden dohos, így első körben kinyitom az ablakokat, útban a
régi szobám felé, ahol nyaranta, vagy szünetekben voltam. Semmi másra nem
vágyom, mint jól kisírni a lelkemet is, de előbb új ágyneműt kell hozzá húznom,
mert nem szeretnék a koszos ágyon fetrengeni. Mázlimra váltó ruhám is akad, de
többnyire mind kicsik, így csupán a nadrágom cserélem át és beburkolózva a
fekhelyemre didergek egyedül. Természetesen, ha éhes leszek, majd elmegyek a
boltba, de ennek egyelőre sok esélyét nem látom.
Nem értem miért én, és
miért pont most? Nekem nem adatott meg a boldogság, hogy rögtön utána felbukkan
a múltam? Jongin nem olyan ember, akivel akár köszönőviszonyt tudnék tartani,
mert ahányszor meglátom, újra emlékszem mindenre, amit vele éreztem. Fájdalom,
végtelen ragaszkodás, viszonzatlan szeretet. Ez persze nem azt jelenti, hogy
most is szeretem, sőt, a világon nem utálok senkit annyira, mint őt, de mégsem
akarom többé.
Az lenne a sorsom, hogy
örökre féljek tőle? Mindenkitől? Már kezdtem azt hinni, hogy lassan kigyógyulok
ebből a nyavalyából, de persze, hogy akkor kell tönkretennie mindent. Ez lesz
tíz éve múlva is? Örökre lelki nyomorék maradok? Így meddig kellenék Hoseoknak?
Bár örökre eltűnhetnék…
Hoseok
- Én megpróbálom
felhívni, te menj dolgozni - utasítom Kihyunt.
- De-
- Kihyun. Nyugalom.
Valószínűleg oka volt annak, hogy elment. Tud vigyázni magára. - Ezekkel a
szavaknak még saját magamnak is ellent mondok, elvégre mindenre gondolok, csak
arra nem, hogy semmi baja nem lesz egyedül. - Elmegyek hozzájuk, megnézem, hogy
nincs-e otthon. Ha bármit tudok, hívlak, de valakinek be is kell mennie -
noszogatom tovább barátomat, könyörgőre fogva nézésemet, hátha a két szép
szememmel többet érek el nála, mint észérvekkel.
- Jó, rendben, legyen -
sóhajt hatalmasat, én meg attól félek, hogy elfújja a házat. - De tényleg hívj!
- Ne parázz már,
megoldom. Ismersz.
- Igen, ismerlek, de
Hyungwont is. Az a gyerek képes bármilyen hülyeségre.
- Nem gyerek.
- De sokszor viselkedik
gyerekesen.
- Tény, és való, de
akkor sem az - erősködök tovább. Tudom, milyen rossz az, amikor valakit
kevesebbre néznek, mint valójában; sokszor volt ilyenben már részem, és sejtem,
hogy Hyungwonnak is legalább olyan rossz, mint nekem volt. - De menj, mert
elkésel - kísérem az ajtóhoz, hogy még utoljára bizonygathassam a saját
igazamat.
- Jól van már, megyek! -
hadonászik kikelve magából. Megértem, hogy aggódik, de akkor én mit mondjak?!
Számomra többet jelent, még akkor is, ha nem ismerem olyan régóta. Ahogy én őt,
úgy ő is megérthetne engem, és megtehetne annyit, hogy nem ragasztja át rám az
idegességét. - Várom a hívásod.
- Ne várd, dolgozz.
- Kibírhatatlan vagy.
- Tudom, szia! - hadarom
bezárva orra előtt az ajtót, hogy esélye se legyen újabb dolgokon fennakadni.
Ahogy visszaérek, azonnal a telefonomat kezdem keresni, és amint megtalálom,
már hívom is Hyungwont, csak abban reménykedve, hogy fel is veszi. Idegesen mászkálok
fel alá, míg éveknek tűnő percekig kicsöng, de válasz nem érkezik. Vagy le van
némítva, vagy nem akar velem beszélni, vagy nincs nála, vagy utál, és nem akar
velem beszélni… vagy nem kíváncsi rám… Megint elcsesztem egy kapcsolatot, ami
életem eddig legszebb, és még ha nem is felhőtlen, de számomra a legboldogabb
összetartozást jelentette.
Most legszívesebben csak
összerogynék a konyha közepén és törökülésben görnyedve sírnék, talán zokognék
a legszívesebben, de nem engedhetem meg ezt a fajta luxust, ugyanis mindennél
jobban féltem Hyungwont, így muszáj megtalálnom, ha mást nem, csak tudomást
szereznem arról, hogy jól van, ezért inkább összekapva magamat és Jokert
indulok el meglátogatni a nagyiját, miután bevettem a gyógyszereimet. Ha nem
akar többé látni, megértem, és nem is fog, csak azt akarom tudni, hogy
jól van-e. Gyorsan szedném lábaimat, de Jokerre is figyelemmel kell lennem, így
lassítva tempómon, nagyobb gondot fordítva a kutyára lépkedek Hyungwonék felé.
- Gyere, segíts
megtalálni anyádat - sóhajtok nagyot Jokerre vezetve a tekintetem az ajtó
előtt, hogy egy kis erőt gyűjtve vonszolhassam át rajta, minden tiltakozása
ellenére.
Hyungwon mamájával
beszélgetve, az összes reményem tovaszáll, miszerint Hyungwon mégsem utált meg.
Eltűnt, nincs itt, elege van belőlem. Erőtlenül rogyok a székre, pedig nem
terveztem itt maradni, de a lábaim nem csak, hogy nem mozdulnak, de még nehézzé
is válnak, ezzel lehetetlenné téve a sétálást számomra.
- Néhány nap múlva
visszajön - próbál nyugtatni, igen csekély sikerrel. Szinte biztos vagyok
benne, hogy alig fogok tudni kigyógyulni a betegségből, arról nem is beszélve,
hogy az alvásról is lemondhatok, és bárminemű nyugalomról, amíg vissza nem jön.
Elcsesztem… Én tehetek az egészről és még önző módon arra vágyok, hogy újra
láthassam…
Hyungwon
Estig semminemű
indítékot nem érzek afelé, hogy megmozduljak, ám a szervezetem erősebb, így
kénytelen vagyok felkeresni a mosdót, ráadásul víz sincs a házba, lévén, hogy
minden ki lett köttetve. A hőmérséklet csökken, a sötét ellen egyedül a
telefonom segít, melyen már közel negyven nemfogadott hívás éktelenkedik, meg
néhány üzenet, ám eszem ágában nincs megnézni őket, mielőtt túl korán vissza
mennék.
A faluban későn nincsen
nyitva bolt, úgyhogy kénytelen vagyok reggelig kihúzni, azonban a séta
fájdalmas és megerőltető, semmi kedvem hozzá. Természetesen bánt a tudat,
miszerint leléptem, Hoseokra hárítva a kutyával járó felelősséget, ráadásul
betegen hagytam magára, de csak remélni tudom, hogy Kihyun gondját viseli.
A következő estére a
telefonom lemerül, szóval teljes sötétségre vagyok ítélve, a rosszabbnál
rosszabb gondolataimmal, miknek középpontjában Jongin áll. Magabiztosságom kezd
meginogni afelől, hogy erre egyedül tényleg képes lennék, de kitartóan küzdve
tovább a múltam emésztésével fekszem az ágyban, egy üveg víz kíséretében, mely
kifejezetten lassan fogy a hidegnek köszönhetően.
Szép lassan kezdem
belátni, hogy ostobaság volt szó nélkül lelépni, mert ha Kihyun nem is kap tőle
frászt, Hoseok biztosan. Arról nem is beszélve, hogy rettentően hiányzik…
Fázom, éhes vagyok, amitől állandóan kimerült és rossz hatással van rám a csend
ennyi zajos nap után. Ennek ellenére legközelebb harmadnap este esz ki a fene,
de akkor már végleg, ugyanis hiába töröm a fejem, sehova nem jutok, a helyzet
pedig csak egyre rosszabb, s legyen bármi, nekem a páromra van szükségem.
A legutolsó vonatra
felszállva adok fel végül minden ellenállást, bele sem gondolva inkább tettem
következményeibe, mert, hogy lesznek, az egészen biztos. Tudom, szörnyen
gyerekes a megoldásom - már ha ez nevezhető annak -, de hogy nyíljak meg ennél
jobban egy olyan embernek, aki rólam majdnem mindent tud, én meg róla szinte
semmit. Kihyun megszokott monológjaitól meg már a falra mászok, hisz hiába jó
szándékkal dorgál és okít, nem kifejezetten segít vele. Mégsem várhatom
másoktól a megváltást, nem? Ez az én saját, egyedüli problémamegoldó készségem,
ami sokadjára is csődöt mondott, de jelenleg legalább nem olyan idegesen térek
haza, mint anno.
Hajnali egy óra magasságában
ér be a vonat az állomásra, honnan elég kockázatos lenne ilyen állapotba
elvonszolni magam Hoseokhoz - merthogy nem otthonra indultam, ugyanis nekem
most szükségem van rá -, így hívok egy taxit, mely biztonságosan és gyorsan
eljuttat a célomig.
Kifizetve a fuvart,
előkeresem a kulcsokat és a tőlem telhető leghalkabban megyek be a házba, egy
kisebb frász keretében, mikor váratlanul a sötétbe egy még sötétebb kutyába
botlok. Szerencsére Joker se nem ugat, se nem morog, így a tervem továbbra is
biztos lábakon áll… velem ellentétben.
Lerúgom a cipőimet,
felakasztom a kabátomat, megszabadulok a koszos farmeromtól, valamint
pulóveremtől, s bár tisztában vagyok vele, hogy most nagyon nem ártana egy
fürdés, az plusz zaj, illetve idő, tehát ezen állapotomba tántorgok Hoseok
szobájába. Ő már mélyen alszik, azonban ahogy feltérdelek a matracra, ezt
meghazudtolni látszik ideges mocorgása. Amint a szemem megszokja a sötétet,
közelebb kúszok, felemelem az egyik karját és bebújva mellé ölelem olyan
erősen, amennyire jelen állapotomban kitelik egyébként is gyenge valómból.
Hoseok
Sötétség vesz körül,
nincs más a közelemben, csak a töménytelen semmi és üresség. Éreztem már ezt,
pontosan tudom, mi ez: a magány és a kitaszítottság. Egyetlen fénypont van
pontosan felettem elhelyezve, ami egy árván lelógó villanykörte, melynek
pislákoló bizonytalansága félelemmel önt el. Rettegés izzadtságcseppjei
gördülnek le arcomon, hogy nyakamon tovább folytatva útjukat a mellkasomon is
végigfolyva itassa fel őket a testemet borító egyetlen ruhadarab. Légzésem
szabálytalan, nem tudom, hol vagyok, mit keresek itt, és miért van sötét,
legfőbbképp azt nem értem, miért vagyok egyedül. Reszketek, és ha meg kellene
mozdulnom, félő, még a semmit is tönkretenném. Kétségbeesetten fordulok körbe,
először csak a fejemet kapkodva bármi jel után kutatva, melybe kapaszkodhatnék,
majd egyre hevesebben dübörgő szívvel kezdek el hangosan zihálni és szédülni.
A talaj egy pillanat
alatt tűnik el lábaim alól, amit, ha nem rettegnék, nem értenék, hogy lehetséges.
Valami a bokámat ragadja meg, hogy annál fogva húzzon a hideg, nyirkos padlón.
Ordítanék, de hiába nyitom ki számat, egy árva hang sem jön ki belőle.
Kezeimmel ijedten kapkodom a levegőben, hátha megkapaszkodhatnék valamiben,
hogy megállíthassam ezt a valamit, ami a sötétségbe húz, hatalmas kínok
közepette. Ellenkezés helyett, csak a könnyeim folynak, ahogy úrrá lesz rajtam
a félelem, magány és elhagyatottság érzése, elvégre nem segít senki. Erősen
szorítom össze szemeimet, hátha vége lenne ennek a rossz álomnak, de csak annyi
történik, hogy a bokámon lévő szorítás megszűnik, és egy helyben fekszem.
Karjaimmal fejemet
takarva, magzatpózba gömbölyödve igyekszem védeni magamat a… minden rossz elől,
ami érhet, azonban, ahogy nem történik semmi, lassan elkezdek körbe tekinteni.
A szobámban vagyok, az ágyamban úgy feküdve ott, mintha mi sem történt volna.
Még mindig hevesen süllyedő és emelkedő mellkassal, izzadtan ülök fel, hogy
idegesen a hajamba túrva nézhessek körbe. Minden a hétköznapi. Biztos, csak
rémálom volt. Egy reszketeg sóhaj után nyitódik az ajtó, ami ismét belém
szorítja a levegőt; ereimben megfagy a vér. A szobában már sötét van, így
bárminemű fény csak kintről szűrődik be, ahogy egy alak, a kilincset fogva lép
be. Egyértelműen nő az, de mit keresne egy nő a házamban? Felkapcsolva a
villanyt alkalmam van megnézni az arcát, amitől szívem csak egyre hevesebben
kezd verni. Nem… csak álmodom, ez nem lehet a valóság…
- Nem kellesz senkinek -
neveti kárörvendő és utálattól csöpögő hangon az anyám. Jobb kezemet a
szívemhez kapom, hogy pólómat markolva próbáljam lenyugtatni azt, de semmi
esély rá, mivel anyám vészesen közeleg felém, pszichopata vigyorral az ajkain.
- Ne… - remegnek meg
ajkaim, ahogy erőtlenül hagyja el őket ez a szó. Anyám fogait kivillantva húzza
szélesebbre a vigyorát, a kezében lévő kést feltartva lépked egyre csak felém.
Remegek, menekülnék, de nincs kiút. A falhoz lapulok, mintha az segítene, bár
tudom, semmi értelme. Ezt követően anyám egy pillanat alatt előttem terem,
szinte emberfeletti gyorsasággal, és kését a mellkasomba szúrva forgatja azt,
végig a szemembe nevetve, miközben a vérem szakadatlanul folyik a seben
keresztül, átáztatva a felsőmet, majd az ágyneműt is. Nem kapok levegőt,
szédülök és fáj. A késre vezetem a tekintetem, majd ismét anyámra… aki…
H-Hyungwon? Hirtelen megint minden sötét lesz körülöttem.
Ijedten nyitom ki a
szemeimet erős légszomjjal küzdve, izzadtan és bár fekszem, szédülök. Fel
akarok ülni, de ekkor megérzem, hogy valaki magához ölel, és a kezemen fekszik.
A sötétben nehezen veszem ki, hogy ki az, de pár perc után rájövök, hogy
Hyungwon. Haza… hazajött. Eddig is könnyeztem, de most már vízesésként
szakadnak ki belőlem a könnycseppek, ahogy szabad kezemet a szám elé kapom,
hogy véletlenül se zokogjak fel hangosan, ezzel felkeltve őt. Alsó ajkamba
harapva fogom vissza még jobban hangomat, fejemet visszaejtve a párnára,
Hyungwon mellkasába bújva, de hangtalan zokogásom továbbra sem akar megállni.
Félő, hogy felkeltem, így minden erőmet összeszedve kimászok mellőle, hogy a
nappaliba kivánszorogva, még mielőtt elérhetném a kanapét, a szőnyegen térdre
rogyva sírhassak kedvemre. A napok óta tartó nem alvás, az emiatt kialakult
kialvatlanságom és a fájdalom, melyet Hyungwon hiánya okozott végleg
kikészített, és most azt sem tudom, mit érzek, hogy visszajött. Nem akarom,
hogy így lásson; ez az egyetlen dolog, amiben most biztos vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése