Hyungwon
Hoseok, bár sokadik elmondás után, de tiszteletben tartja a kérésemet,
ráadásul látszólag néha ő sokkal inkább zavarban van, mint én, amit be kell,
hogy valljak, piszkodul élvezek. Tán megerősítés szavai tisztaságára, vagy
csupán eleve ennyire szégyenlős, de azt érzem, hogy ezt minél inkább fokozom,
annál szórakoztatóbb számomra.
Vacsora közben megszokottan válaszolgat a nagyinak, ahogy mindig szokta,
azonban ehhez még társul végig vöröslő arca és időnként összeakadó nyelve,
plusz néhány tüsszentés, mely közelgő betegségét hivatott jelezni irányomba.
Ahányszor megköszörüli a torkát, én annyiszor leszek újfent egyre idegesebb,
elvégre nem elhanyagolható tény, hogy a butasága miatt megfázott, s én ez ellen
semmit nem tehettem, ahogyan továbbra sem fogok tudni, ha nem hallgat rám. És
bizony Hoseok nem olyan ember, aki csak úgy hallgat bárkire is…
- Haza kísérlek - jelentem ki az evés végezte után, teljes elszántsággal
döntésem mellé állva.
- Nem szükséges, köszönöm - ereszt meg egy szívdöglesztő mosolyt, beleszipogva
az egyébként nálam pont nem olyan hatást keltő akciójába, mint amit elvárna.
Beismerem, eszméletlen helyes, mihez társul a példátlan személyisége, de éppen
azzal csinál ki engem, tehát ezt most bukta.
- De, szükséges, szívesen. Mindjárt jövök - vonulok be a szobámba,
otthagyva őt a cipője felvételének kellős közepén, s a szekrényemet feltúrva,
gyorsan előkeresem a régebbi sapkáimat, valamint a kékhez illő sálat is. Van
két ugyanolyan szettem, amit még a mama vett nekem, csak két külön évben, s úgyis
akadékoskodna, ha ráerőszakolnám, miközben én nem veszek fel semmit, így
kizárólag emiatt, míg el nem érünk hozzá, hajlandó vagyok téli sapkát húzni,
ami szerencsére fekete, tehát nem üt el a kabátomtól. - Vedd fel - nyújtom át
őket, és még mielőtt megszólalhatna, én is magamra húzom a sajátomat.
- Hyungwon, igazán-
- De - veszem elő legridegebb nézésemet, ezzel beléfojtva további
tiltakozását. Imádom ezt az embert, de akkor sem mentség felelőtlensége alól. -
Hozom én - veszem át a pórázt, elvégre ezért megyek vele.
- És téged ki fog hazakísérni? Akkor már aludj nálam - ajánlja fel,
elindulva kifelé.
- Senki és ideje itthon is töltenem egy kis időt...
Már meglehetősen késő van, sötét, ráadásul kifejezetten hideg, így
szerencsére kevés ember jár az utcán, akik elől nekem, vagy épp Jokernek el
kellene húzódnunk. Kint eddig sosem lépett fel agresszíven senkivel szemben,
mellesleg szájkosár van rajta, de még mindig jobb félni, mint megijedni.
Útközben egy szó sem esik köztünk. Talán Hoseok megértette, hogy ilyenkor
jobb engem nem pesztrálni, én meg teljes mértékig arra koncentrálok, hogy
megtartsam a hatalmas kutyát. Hozzá kell szoknom, hiszen valamikor az enyém
lesz, de egyáltalán nem értek az állatokhoz, így gondolom, erre még sokára
kerül sor. Igazából semmi baj a magatartásával, csupán nem szabad hozzá érni,
és nehéz átkönyörögni az ajtókon, vagy éppen nem szorulhat közém és egy másik
ember közé.
Elhagyva a többemeletesek részét, a kertes házak körül egyedül az idegen
kutyák ugatása visszhangzik, kik Jokerre reagálnak ennyire hevesen, felverve
vele a már alvó embereket. Ő semmit nem reagál rá, maximum közelebb lépked
hozzám, de mondhatni, hidegen hagyják a külső ingerek.
- Hé, szia - fog valaki váratlanul a vállamra, mire egész testemben
megmerevedek egy röpke pillanatra, melyből Joker ugrása ránt ki, s hirtelen
felfogva a helyzetet húzom vissza, mielőtt az illetőhöz érhetne. - Uhh, ez
rohadt para - ugrik hátrébb a srác, ám bennem megáll az ütő.
- Segíthetek? - fordulok felé, azonban bár ne tettem volna…
- Oh, Hyungwon, tényleg te vagy! - mosolyodik el barátságosan, és ha nem
ismerném, még el is hinném… - Jézusom de megnőttél! Még mindig ugyanott laksz?
Múltkor voltam nálatok, de senki nem nyitott ajtót. Más a számod…
- Hyungwon, ki ő? - áll mellém Hoseok, hogy jobban szemügyre vehesse az
alakot.
- Senki… - mondom sokkosan, visszanyelve a feltörő könnyeimet.
- Hát azért nem senki - nevet fel jókedvűen. - Egy régi, közeli
barát.
Hoseok
Az idegen, aki legfeljebb pár centivel magasabb nálam, undorító nevetésétől
kiráz a hideg. Arról nem is beszélve, hogy az arckifejezése öntelt, és azt
hiszi, mindenkitől feljebb való, pedig mi sem áll távolabb a valóságtól. Abból
következtetve, hogyan viselkedik, hogyan néz, és hogyan viszonyul Hyungwonhoz,
szinte biztos vagyok benne, hogy utálom. Sőt, nem is csak szinte.
Látva, hogy párom ajkai remegnek, szemei könnyekkel telnek meg, a szívem
megszakad. Akkor… Ez az idegen, vagy csak egy barát a múltból - amit kétlek,
hogy csak az volna -, vagy pedig az a személy, akinek már akkor szívesen
kitekertem volna a nyakát, amikor Hyungwon mesélt róla.
- Na, Hyungwon, most miért vagy ilyen? - nevet tovább az emberbőrbe bújt
ördög, közelebb lépve Hyungwonhoz, kezét kinyújtva irányába, hogy
hozzáérhessen, amit én azonnal megakadályozok, megragadva a férfi karját, olyan
erősen szorítva, hogy egy szisszenés után, azonnal rám kapja a tekintetét.
Életemben nem éreztem még ekkora gyűlöletet, senki iránt, pedig még biztos sem
vagyok abban, hogy tényleg ő az.
- Hozzá ne merj érni! - Hangomat nem emelem fel; szinte csak sziszegem,
ezzel még inkább kimutatva, mennyire undorodom tőle.
- Hyung, ne - hallom meg magam mögött Hyungwon aggódó hangját. Féltem és
lehet, hogy megint hülyeséget cselekszem, de nem hagyhatom pont most magára;
nem dobhatom oda sem őt, sem a becsületemet.
- Nocsak, szereztél magad mellé két harci ebet is? - nevet továbbra is
gúnyosan, én pedig csak, és kizárólag a párom miatt nem kezdem el máris
agyonütni.
- Most már biztos, hogy te vagy az… - szűröm fogaim között a undortól
csöpögő szavaimat, továbbra sem engedve el ennek a nyomoréknak a csuklóját,
egyre erősebben szorítva azt. Arca torzulni kezd a fájdalomtól, amitől nekem
kezd előtűnni a pszichopata énem, de még mindig visszatartok minden egyéb
agresszív megnyilvánulásomat.
- Nem eresztenél el?! Egyáltalán ki vagy te? - kérdezi hitetlenkedő hangon,
talán egy kis félelemmel vegyítve, amit csak azért szúrok ki, mert érzékeny
vagyok az apró jelekre.
- Az, aki meg fog ölni, ha még egyszer meglátlak Hyungwon közelében -
suttogom, fenyegetően közel húzva magamhoz, őrült vigyorra húzva a számat, hogy
még őrültnek is hihessen; mindegy, csak maradjon távol Hyungwontól. - Ne hívd
őt újra, és ne keveredj a házuk környékére, még véletlenül sem. - Eleresztem
csuklóját és hátrébb lépek, mikor megérzem másik kezemen párom tenyerét, amivel
maga mellé von.
- Te nem vagy normális - nevet kínjában a férfi, de én mit sem veszítek
magabiztosságomból, amiben talán az is segít, hogy egyre hasogatóbb fejfájás
kerít hatalmába, amitől minden józan eszem eltűnik.
- Tudom. Takarodj, amíg még megteheted! - űzöm el, mire hátrébb lép egyet,
majd eltűnik előlünk.
- Hyung, mi volt ez? - kérdezi aggódva Hyungwon, még mindig könnyes
szemekkel.
- Az, aminek látszott. Gyere, menjünk - intek fejemmel a házukhoz vezető
útra, ugyanis így nem vagyok hajlandó egyedül elengedni. Ki tudja, mennyire
sikerült megfélemlítenem Jongint, még az is lehet, hogy távolról figyel, vagy
éppen Hyungwonék felé tart.
- De arra-
- Így nem engedlek sehová, te pedig otthon akarsz aludni. Rám majd vigyáz
Joker. - Rámosolygok, hogy érezze, azért mondom ezt, mert szeretem, majd
megindulva visszafelé, csendesen követ. De nem… valami nem stimmel. - Várj,
elfelejtettem valamit - állítom meg, majd kérdés nélkül megölelem. - Sajnálom,
hogy látnod kellett ezt az oldalamat is, de tényleg szeretlek, és meg akarlak
védeni. Nem hagyom, hogy bajod essen.
- Köszönöm - motyogja, szorosan ölelve magához; csupán attól félek, hogy
még ennek ellenére is haragszik azért, amit tettem. Éppen ismét a bocsánatáért
esedeznék, de egy tüsszentés már megint félbeszakít. Sikerült megfáznom…
Hyungwon szemöldökét ráncolva néz le rám, aggódó csillogással a szemében, majd
kezét a homlokomnak nyomja, amit nem tudok hova tenni.
- Lázas vagy.
Hyungwon
Tény, hogy még mindig a sírás szélén állok, és nagyonis menekülhetnékem
van, hogy egyedül legyek, hogy átgondolhassam, hogy leigyam magam, miközben
lényegében semmi nem történt, de akkor sem hagyhatom így magára Hoseokot. Még
jobban lebetegszik nekem itt az utcán. Lényegesen háttérbe szorítva a saját
gondjaimat, szabad kezemmel finoman megfogom az övét és megfordítom a háza
irányába, továbbra is vetekedve viszolygó valómmal, ami még inkább feléledt
Jongin láttán, ám ha már csak el tudom vele hitetni, hogy minden rendben, akkor
jobb lesz mindkettőnknek.
- Hyungwon? - pillog fel rám értetlenül.
- Aludhatok nálad? - erőltetek valami nem túl árulkodó kifejezést arcomra.
- Persze - mosolyodik el, látszólag kissé megkönnyebbülten.
Ujjaimat övéi közé fűzve indulok tovább, egy halovány mosolyra húzva
ajkaimat, melyek jelenleg mindent szimbolizálnak, csak jókedvet nem, ám ha
ettől Hoseoknak jobb lesz, teljes mértékig megéri.
Ahogy a házhoz érünk, rögtön elengedem Jokert, levéve róla a szájkosarat
is, hogy szabadon mehessen, amerre akar, s amint levetkőztem, a konyhába
battyogok elkészíteni a vacsoráját.
- Zuhanyozz le és feküdj az ágyba. Ellátom a kutyát, aztán viszek neked
gyógyszert.
- Segítek - állna mellém már láztól ködös tekintettel, de megfogva a
vállait megfordítom és kitessékelem a helyiségből.
A kutya ezúttal a nappali helyett itt fekszik a sarokba és éhesen lesi
minden mozdulatom, ezért igyekszem minél előbb végezni, azon morfondírozva,
hogy Hoseoknak adhatok-e enni, vagy most nem kéne? A lehető legtávolabb akarok
lenni a saját gondjaimtól, így, amíg egyedül vagyok is rajta jártatom az eszem.
Már épp forr a víz, mikor egy alakot vélek elsuhanni, úgyhogy lefedve a
lábost hagyom főni a húst, bevonulva a szobába. Hoseok félre hajítva a
törülközőt - ami egyébként nála jóval szárazabb -, nagy nehezen bemászik a
takaró alá és elvetve magát fekszik hanyatt.
- Na, nem, ilyet nem játszunk - térdelek mellé, megfogva a majdnem biztosan
használatlan textilt és felültetem. - Ha ennél is betegebb leszel, ki fog engem
pesztrálni a menhelyen? - tartom viszonylag önfeledt álarcom, minden esetleges
kételyét elkergetve afelől, hogy mélyebben érintett volna engem a nem is oly
rég megejtett akaratlan találja. Pedig belül újfent összetörtem…
- Nem szabadulsz ám meg tőlem - mered a semmibe, miközben elkezdem a haját
törölgetni.
- Nem is akarok. - Csak egy kicsit…
- Ugye velem alszol?
- Természetesen, csak előbb megetetem Jokert.
- Várok rád - simít végig a karomon, ahogy visszafekszik, immár lényegesen
szárazabb tincsekkel.
- Várhatsz is, mert hozom a gyógyszeredet - hagyom ott, hogy feltúrva a
konyhát, egy fiókba annyi gyógyszer találjak, melyhez minimum egy egész patika
kifosztására volt szükség. Átbogarászva a dobozokat választok ki egy láz-és
fájdalomcsillapító bogyót, majd töltök vizet, elzárom a gázt, beviszem neki,
megvárom, míg beszedi, kimegyek, kiszedem a kutya kajáját és megvárom, hogy
kihűljön. A lehető leggyorsabban szeretnék végezni, ami nem is tart soká, de
végső megnyugvást az ad, hogy mire Joker megkapta a vacsoráját, Hoseok már
mélyen alszik.
Bűntudat nélkül hagyom magam mögött a házat, híve benne, hogy neki ezerszer
jobb most nélkülem, nekem meg szükségem van egy kis magányra, amit ha már
otthon nem kaphatok meg, mert ott keresne először, kénytelen vagyok vonatra
szállni egy olyan helyre, hol több, mint három éve nem jártam. Mindig oda
menekültem, ha Kihyun túlságosan rám szállt, szóval még ő sem tud róla, és ha
már Kihyun…
- Szia - szólok bele a telefonba, kertelés nélkül belekezdve. - Hoseok
lebetegedett, úgyhogy reggel szinte biztos, hogy nem megy, de munka előtt be
tudnál nézni hozzá? Nekem most dolgom van, de majd találkozunk - hazudom,
nehogy elém is jönni akarjon.
- Miféle dolgod? - mellőz mindennemű köszönést, kétkedő hangnemben feltéve
kérdését.
- Majd elmondom, szia - rázom le, mielőtt gyanút fogna és a hazavezető út
helyett az állomás felé indulok.
Hoseok
Ritkán kelek ennyire rosszul; a fejem még mindig fáj, alig látok ki a
könnyes szemem mögül, levegőhöz még éppen jutok, de ahogy felülök, még el is
szédülök. Én, és az idióta fejem, hogy elfelejtem bevenni a gyógyszereim.
Hyungwon biztosan megint aggódik. Belegondolva, hogy mi lesz, ha megint
büntetést kapok, az egész fejem vörös lesz. Inkább csak megrázom a fejemet,
mielőtt perverz gondolatok lepnék el az agyamat.
Mellém tekintve kissé megijedek, mert Hyungwon nincs itt, bár lehet, hogy
csak a konyhába, vagy fürdőbe, esetleg a nappaliba ment, nem bírta a bedugult
orrom miatti horkolásomat. Óvatosan mozogva mászok ki az ágyból, miközben
tekintetem az órára siklik, amitől a pulzusom az egekbe ugrik. Már rég úton
kellene lennem a menhelyre, ehelyett itt tespedek, mint egy lusta disznó. Ha a
nyíló ajtó nem akadályozna meg benne, máris felpattannék, hogy fél perc alatt
összekaparva magamat rohanhassak dolgozni. Először azt hiszem, hogy Hyungwon
az, de ahogy a kint álló alak belép, fény derül tévedésemre, miszerint Kihyun
az.
- Mit keresel te itt? - kérdezem kicsit sem kedvesen, rekedt hangon, amire
a betegség csak rárak egy, de lehet, hogy több lapáttal.
- Neked is jó reggelt… - morcogja Kihyun. Most, hogy belegondolok… Lehet,
hogy máshová kellene raknom a kulcsot, mert lassan már mindenkinek szabad
bejárása lesz ide. - Joker hisztizik, hogy ki kell mennie. Megengedem, hogy
kividd, ha rajtad már úgyis van harapás, neked mindegy.
- Kössz.
- Nincs mit. Amúgy jobban vagy? - Értetlen szemekkel nézek fel rá, mintha a
válasz nem volna egyértelmű, de hogy szegény szerencsétlen, egyszerű agyának is
világossá váljon, megerősítésként még meg is ráztam a fejem.
- Nem. Inkább menj dolgozni, útban vagy - tolom el az ajtóból, hogy
kiférjek a kutyához, kicsit sem elhallgatva nemtetszésemet, amiért most itt
sertepertél körülöttem.
- Neked meg mi bajod? - teszi szóvá zsémbességem, amire, ha akarnék, se
tudnék normálisan válaszolni.
- Semmi. - A konyhába kiérve, ami azonnal szembetűnik az, hogy valami, pontosabban
valaki hiányzik. Szemöldökömet ráncolva fordulok Kihyun felé, és orrhangon,
megfeledkezve a kutyáról és a bajaimról kérdezem meg: - Hol van Hyungwon?
- Azt hittem, te majd megmondod. - Kihyun hangsúlya inkább számonkérő,
mintsem bármi más, ami csak még nagyobb aggódást kelt bennem. Ha Hyungwon nincs
itt, és Kihyun, sem pedig én nem tudjuk, hogy hova lett, valószínűleg nem
jelent jót. Idegesen markolom fel Joker pórázát a szájkosarával együtt, hogy
azokat rárakva vihessem ki, Kihyunnal együtt.
- Lehet, hogy hazament - mondom végül, talán inkább csak magamat nyugtatva,
bárminemű eredmény nélkül, ugyanis mindent érzek, csak nyugalmat nem. Aggódok.
Tegnap látta Jongint, előlem tutira titkolta, hogyan is érintette valójában a
helyzet, de biztos vagyok benne, hogy nagyon felkavarta. Az pedig csak még
rosszabb, ha Kihyun sem tudja, hogy hol van. Hiába próbálok másra gondolni, nem
sikerül. Általában pozitív vagyok, de az egyetlen, ami most beugrik, az csak
anyám mondása, miszerint ne gondoljak egyből a legrosszabbra… lehet, hogy csak
meghalt. - Szerinted hova mehetett? - vetek ideges pillantásokat Kihyun felé,
aki látva aggódásomat, talán még meg is sajnál.
- Van ötletem, de nem vagyok biztos…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése