Hyungwon
Hatalmasat nyelve meredek Hoseok íriszeibe, próbálva felfogni iménti
szavait, majd amint ez eljut a tudatomig, aprón, de határozottan bólintok és
átölelve, arcomat a nyakába temetem, mire hallom, hogy megkönnyebbülten kifújja
a levegőt és kezeit óvatosan testem köré fonja. Talán még sosem voltam ilyen
boldog…
Percekig állunk így, mikoris egy puszit nyomva az arcomra távolodik el, s
levakarhatatlan vigyorával közli, hogy dolgozni is kéne, amiben sajnos egyet
kell értenem, ám annyira vidám és gyönyörű, hogy félő, róla több kép készül ma
- is -, mint a kutyáról.
A nap szokatlan gyorsasággal telik, ami részben jó, meg rossz, elvégre
kezdem élvezni a bentlétet, de szívesebben lennék vele otthon, tartva lusta
énemet, akit egyáltalán nem mozgatnak meg olyan szinten a kutyák, mint őt.
Délig végzünk a hétvége miatt felgyülemlett állatokkal, s Hoseok úgy dönt,
hogy előbb megy ebédre, hogy mihamarabb lerendezze a Kihyunnal való
beszélgetést, majd utána leülhessen velem is rendesen enni, amit csak azért nem
értek, mert ebbe mi a jó neki? Nagyfiú vagyok már, nem kell felügyelni, azonban
inkább ráhagyom, és ha már így megüresedett egy fél órám, átlátogatok a
specialistákhoz, megalapozni a délutáni melót.
- Sziasztok - köszönök halkan, amint megtalálom a két fiút az állatorvosi
vizsgálatokon már nagyjából túllévő, de még nem letesztelt kutyák kennelsorán.
- Oh, hyung - virul fel Jooheon, éppen csak egy pillanatra rám nézve,
miközben kiengedve egy méretes ebet, a nyakába akasztja a hurkot. - Minek
köszönhetjük a megjelenésedet? - jön felém, igyekezve megtartani az állatot,
aki teljes erejéből húzza őt, így elállok az útból.
- Akadt egy kis szabadidőm.
- Nem hittem volna, hogy önszántadból eljössz - mosolyog rám Changkyun és
vele együtt megindulunk a piros hajú nyomába a vizsgáló terembe.
- Én sem…
- Kyunnie, mit tudunk? - tartja meg az ajtót, szorosan a lába mellé húzva
az ebet, minek feje a medencééig is felér, melyhez társul fekete színe, ezzel
egészen hátborzongató külsőt kölcsönözve neki.
- Két éves, német juhász jellegű, kan kutya, akit a gazdája adott le. Okot
nem mondott, azonban az állatnak nincs törzskönyve, tehát szaporított, ami
által nem tudnánk visszaszolgáltatni a tenyésztőnek, hiába van meg minden a
fajtájára utaló jegye - darálja el egyszuszra, amiből én nagyjából annyit
jegyeztem meg, hogy kan…
- Látod ezt, hyung? - mutat Jooheon az állat varára, amit ugyan hiába
nézek, semmi furcsát nem vélek felfedezni. - Fél - tájékoztat, de mikor látja,
hogy még mindig nem értem, folytatja. - Be van húzva a farka, hátracsapta a
füleit, minden hangra feszülten figyel és nagyon merev. Ilyenkor egy
kivizsgálás teljesen más, főleg ha egy ötven kilós jószágról van szó…
Oldalra állva figyelem, ahogy Jooheon a kutya orra elé tartja a kezét, aki
rá ügyet sem vetve húzza lejjebb a nyakát, majd mikor fejéhez nyúl, odakap, mit
a srác az utolsó pillanatban pont elkerül. Ezután biztonsági okokból kikötik a
szemközti falon lévő gyűrűre és az etetésnél használt műkezet megragadva simít
végig a gerincét, de a kutya ezúttal is támad, ráadásul sikerül elkapnia. Nem
tartogatja, sőt, azonnal el is engedi, de a fiúk ábrázatából ítélve nem sok
jóra lehet számítani. Az idősebb még párszor bepróbálkozik nála, de a kutya a
végére annyira ideges már, hogy csupán a jelenlétünktől is morogva acsarkodik,
teljesen a falhoz lapulva.
- Diagnózis? - kérdi Changkyuntól, miközben egy másik hurkos pórázt vesz
magához.
- Félelem agresszív, emberre közveszélyes, tehát altatandó - mondja ki
nyersen, a kezében lévő lapra jegyzetelve, miközben Jooheon a műkéz
segítségével a nyakába akasztja a hurkot és kihúzza addig, míg teljesen meg nem
feszül a másik madzag.
- Mi? - hűlök el, figyelve, ahogy Changkyun odamegy és leakasztva a másik
pórázt, maguk közé kényszerítik a még mindig feszült kutyát.
- Nincs kapacitásunk huzamosabb lelki rehabilitációra, így minden kutya,
ami veszélyes az emberre, sajnos el lesz altatva - tájékoztat Jooheon, s közben
elkezdik kifelé vinni. - Kinyitnád az ajtót?
- De ivarod, nem? - teszek eleget kérdésének, felidézve egy olyan beszélgetést
Hoseokkal, mikor a kan kutyák agressziójáról mesélt.
- Igen, azonban ivartalanítás után legalább két hét, mire távozik belőle a
tesztoszteron, ráadásul akkor sem kockáztathatjuk meg, hogy örökbeadás után
ártson bárkinek.
- Mikor altatják? - kérdek rá gondolkodás nélkül, de én sem tudom miért.
- Minden kedden, délelőtt tizenegykor van altatás - vezeti vissza a
helyére, hova miután beeresztik, valamit felír a rácson lógó táblára.
Komolyan meg akarnak ölni egy olyan kutyát, ami csak védené magát, mert fél
az emberektől...?
Hoseok
- Figyelek - Kihyun azonnal felém fordul, ahogy az ajtót gondosan bezárta.
Követelőző arcvonásaihoz társuló előismeretemmel, attól az egytől félek, hogy
miután elmondok neki mindent, képes lesz megverni. Bár Hyungwont is majdnem
bántotta, pedig volt már így is baja; alig bírtam visszafogni a kis puffancsot.
- Szó~val - nyújtom a szót, ezzel együtt az időt is, bár a fene se tudja,
hogy miért; innen már nincs menekvés.
- Bökd már ki! Látom, hogy van valami, sejtem is, de a te szádból akarom
hallani. Vagy a Hyungwonéból, és ha nem szólalsz meg, megyek is hozzá.
- Nyugi már - sóhajtok egy hatalmasat, hogy folytatni tudjam. - Hyungwon…
és én, egy pár vagyunk.
Másodpercekig, sőt, talán percekig is közénk dermed a csend, tovább
srófolva az idegeimet, végig annak a rettegésnek a fogságában tartva, hogy most
alapos verésben lesz részem. Ám agresszió helyett csak ledöbbenést kapok. Még.
- Hogy… Mi?
- Ahogy mondom. Egy pár.
- De…
- Igen, egy hete ismerjük egymást, ő haptofóbiás, én kutyaőrült és rámenős.
A hétvégén… összemelegedtünk, és már megbeszéltük, hogy tényleg együtt vagyunk.
- Mondandóm végére kicsit szédülni kezdek, ugyanis elég kevés levegőt vettem.
- Ugye nem fektetted le? - tér kicsit magához, azonnal féltve barátját,
természetesen biztonságban akarja tudni, amit nagyra becsülök benne.
- Este lefektettem az ágyba, a szó hétköznapi jelentésével, azonban úgy,
ahogy te érted, nem történt semmi.
- Azt a… - indul meg felém rossz “viccem” hallatán, ami tényleg nem
sikerült a legjobbra, viszont én így kezelem a feszültséget, míg más
alkohollal, csak abban sok más is oldódik. Mint a gátlások.
- Nyugi már. Egyébként meg ő mászott rám, és csóktól sokkal több, nem
történt.
- Sokkal? - akad fenn azonnal az aprócska nyelvbotlásomon. Mondjuk így is,
úgy is el kellett volna mondanom mindent, ha törik, ha szakad, így ismét
gyilkos szándékkal felém tartó barátomat, feltartott kezemmel állítom meg.
- Nyugodj már meg, az isten szerelmére! Semmi olyat nem tettem, amit ő nem
akart. Különben is, egy hete ismerjük egymást. Honnan szeded, hogy képes lennék
lefektetni?
- Láttam én már sok csodát. Például azt, ahogy Hyungwon úgy kapaszkodik
beléd, mint majom a fába.
- Ebből még nem követ- - tiltakoznék azonnal, de ő most buzgómócsing,
szóval nem fogom tudni leállítani.
- De, ha együtt vagy vele, akkor szereted, ergo tetszik, akkor meg aka-
- Kihyun! - rivallok rá. - Nem fogok csinálni semmit, ahogy eddig sem.
Vigyázok rá, ígérem. - Még a kezemet is a szívemre helyezem, hogy érezze
mondandóm súlyát.
- Jó, jó - forgatja szemeit. - Köszönöm, hogy elmondtad.
- Úgyis kitapostad volna.
- Ez igaz.
- De most már visszamegyek. - Az első adandó alkalommal lelépek, hogy
közöljem Hyungwonnal is, végre megnyugodhat, mindent elintéztem. Azonban
egyáltalán nem arra számítok, mint amit kapok. Szomorúan, kissé kétségbeesett
pillantásokkal jutalmaz, mire félrehúzom.
- Mi a baj?
- El akarják altatni az egyik kutyát - mondja döbbent, értetlen és riadt
hangsúllyal.
Hyungwon
Hoseok mimikája a szavak hallatán nem sokat változik, látszólag őt meg sem
lepi az ilyesmi, bár az igazat megvallva engem, csupán az indok az, ami igazán
zavar.
- Miért? - kérdez rá tapintatosan.
- Mert… - gondolkodok el, hogy mit is mondtak okául. - … félelem agresszív?
- Akkor jogosan - néz a szemeimbe szánakozóan, mintha csupán az ő
szakértelme érdekelt volna.
- De nem! - csattanok fel tőlem szokatlan hangnemben. - Hyung, ez a kutya
nem csinált semmit!
- Ha ezt mondták rá, akkor mégis. Bent voltál?
- Bent…
- Nem véletlen viselkedés specialisták a fiúk. Ők tudják és látják a kutya
testbeszédéből, a félelem agresszív kutya meg támad is, tehát egyértelműnek
kell lennie számodra is.
- De benne van, hogy félelem. Fél az a kutya! - makacskodok, eme csodálatos
hétfő reggelt, bár már inkább délutánt elrontva. - Csak hozzá értek… Én is
félek, ha hozzám érnek, akkor most engem is elaltatnak?
- Jaj, dehogy is, ne beszélj hülyeségeket - lép egyet felém, már nyújtva a
kezét, de én idegesen elhátrálok, s ő véve az adást, inkább marad a helyén. -
Viszont az a kutya veszélyes lehet a leendő gazdáira, amekkora kockázatot mi
nem vállalhatunk, ezért az ilyen állatokat, ha fáj, ha nem, jobb elaltatni.
Neki is ez a leghumánusabb, elvégre most retteg - mondja tovább a magáét,
mégcsak meg sem próbálva megérteni az én álláspontomat.
- Hoseok… - vonom össze a szemöldököm, erősen törve a fejemet, hogy mit
mondjak még.
- Gyere, inkább mutasd meg kiről van szó - lágyulnak el a vonásait, minden
bizonnyal csak a vita elkerülésének érdekében, pedig bizony már nyakig benne vagyunk,
és én nem tágítok, míg nem segíthetünk valahogy azon az állaton. Sosem érdekelt
még ennyire egy kutya sem, de rajta teljesen magamra ismertem és úgy vélem, jár
neki az esély, amiért én harcolni fogok. Az elágazásoknál kicsit megakadva
keresem a kellő sort, mire megtalálom azt a folyosót és bár még kicsit
szívbajosan közlekedek az ugató kutyák közt, hamar megtalálom.
- Ez - állok meg előtte, mire Hoseok mellém lépve néz be a sarokba kuporgó
jószágra.
- Oh, Joker - szólal meg némi gondolkodás után. - Hyungwon, ez a kutya
majdnem olyan nehéz, mint te. Tudod, mekkora veszélyt jelenthet gyerekre, nőre,
idős emberre?
- És ez azt jelenti, hogy mindenképp be fog következni a baj?
- Nem, de jobb elkerülni.
- De… - Nem. Erre már nem tudok mit mondani. Csak itt állunk és veszekszünk
egy olyan kutya felett, ami holnap ilyenkkorra már nem fog élni. Csupán hagynom
kéne és mennem, végezni a dolgomat, viszont mikor ránézek az ebre, látom a
fiatalabb, mindentől rettegő énemet, mely még most sincs túl mélyen bennem.
- Hyungwon, nem menthetünk meg minden kutyát. Inkább gyere, foglalkozzunk
olyanokkal, akiknek nagy szükségük van rá, hogy aztán szerető családra leljenek
- fog finoman a vállamra, hogy elhúzzon, de én lerázom magamról a kezét.
- Menj egyedül, engem nem érdekel - hagyom ott és vonulok vissza sebes
léptekkel az irodába, azonban mikor ott Kihyun meglepett tekintetével találom
magam szembe, mielőtt megszólalhatna, sietek tovább, ki az épületből.
A kerítés széléhez sétálva ölelem át magam, ezzel is védekezve a hideg
ellen, s leülve az alacsony betonfalra, nagyon sóhajtva figyelem a hulló, fehér
pelyheket.
Természetesen megértem, hogy nem lehet minden agresszív kutyán segíteni,
sőt, a harcikutyákat, azaz a harcra nevelteket én is jobbnak látom elaltatni,
de ennek az állatnak nem ismerjük a múltját, bár túl szép állapotban van hozzá,
hogy azt lehessen rá mondani, miszerint valaha viadaloztatták. Lehet egész
életében vert a gazdája, vagy ki tudja, ám még szinte kölyök. Neki is szüksége
van szeretetre…
Hoseok
Nagyokat pislogva meredek utána, közben próbálom felfogni, hogy most
sikerült összevesznünk. Vagy… mi. Még soha nem érdekelte kutya, úgy egyáltalán,
nemhogy ennyire. Visszanézek Jokerre. Ahogy ott kuporog a sarokban, kitágult
pupillákkal, mereven, mégis reszketve, attól félve, hogy bárki megközelíti,
vagy hozzáér. Azt hiszem, csak most fogom fel, miért ragaszkodott
annyira hozzá Hyungwon. Mintha ő lenne; fél, már-már görcsösen retteg, menekül
az érintés elől. Akkora hülye tudok lenni! Hogy nem vettem ezt előbb észre?
Kétségtelenül veszélyes lehet, de talán tudnék egy kis időt könyörögni, hogy
foglalkozhassak vele. Hyungwonért.
Ahogy megfogalmazódik bennem a terv, rohanok, hogy megkeressem a többieket,
azonban útközben Kihyunba tudok, aki körül fekete, fizikailag is érezhető,
gyilkos aura lebeg, ezzel halálra rémítve.
- Mit csináltál? - ragadja meg a felsőmet a nyakánál, fenyegetően nézve a
szemeimbe.
- Én… semmit? - pislogok rá értetlenül, hiszen azt sem tudom, hogy miről
van szó. Hacsak nem találkozott Hyungwonnal, aki minden bizonnyal teljesen
kiakadt rajtam. Ez van, megint elcsesztem, de nem fogom hagyni. Ha kell, térden
állva könyörgök a bocsánatáért, bár terveim szerint, máshogy fognak alakulni a
dolgok.
- De, nagyon is tettél valamit. Hyungwon mitől lett olyan, amilyen?
- M-majd elmondom, de most dolgom van - próbálom lefejteni magamról az
ujjait.
- Nincs semmilyen dolgod.
- De, van! - állok a sarkamra, minden erőmet bevetve a Kihyuntól való
szabadulás érdekében. - Meg kell mentenem egy kutyát Hyungwonnak. - Sikerül
elszakadnom tőle, és figyelmen kívül hagyva, hogy fogyatékos módjára ordibál
utánam - az összes kutyát ugatásra késztetve -, rohanok egyenesen Jooheonék
felé.
- Jooheon! - fékezek le előtte, mielőtt bármerre elszökhetne. - Jokert
muszáj holnap altatni? - térek azonnal a lényegre. Szegény gyerek se köpni, se
nyelni nem tud, válaszolni meg aztán végképp.
- Igen, nem tudjuk itt tartani - felel helyette Changkyun. - Tudod, hogy
így is tele vagyunk, hyung.
- Még egy plusz hely sincs?
- Nincs - mondja Jooheon, együttérző tekintettel. Akkor nincs más
választásom. Joker “meg fog szökni”, viszont ez nem fog egyedül menni. Hyungwon
segítségére van szükségem, ha egyáltalán még hajlandó szóba állni velem.
Mintha nem futottam volna így is eleget, ismét futni kezdjek, hogy
megtaláljam a keresett személyt, de miután majdnem az egész épületet
átkutattam, arra a következtetésre jutok, hogy még távolabb kellett lennie
tőlem. A kabátomat megragadva szaladok ki az udvarra, ahol a kerítés betonperemén
meglátom Hyungwont ücsörögni, egy szál pólóban. Itt az ideje, hogy
visszanyerjem a pillanaton elvesztett bizalmát…
Halkan mellélépek, ráterítve a kabátomat, mire riadtan néz felém. Nem nézek
a szemébe, csak leülök mellé, a kezeimre összpontosítva.
- Sajnálom - mondok ennyit, várva a kivégzésemre, amit nem mellesleg,
jogosan kapnék. Mikor nem szólal meg, úgy döntök, tovább folytatom. Ha szóba
nem is áll velem, attól még hallja, amit mondok neki. - Nem vettem észre, pedig
elvileg értek a kutyákhoz. - Lopva rápillantok, és megkönnyebbülök, ahogy
kíváncsi, bár megbántott tekintetét egyenesen rám szegezi. - Segítesz kihozni
innen? Lakhat nálam, és foglalkozok vele. Viszont egyedül nem fog menni, te is
kellesz. - Hatalmas baromságot tervezek, amibe éppen azt az embert keverem
bele, akit megvédeni akarok, de úgy érzem, erre szüksége van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése