15. Fejezet

Hyungwon

Néma bámészkodásomból Hoseok visszatérte ránt ki, majd tekintetem ráemelve képedek el majdhogynem fedetlen teste láttán, melyet csupán egy törülköző takar. Tudom, hogy férfi és én is, tehát elméletileg nem kellene zavarnia, sőt, nem is zavar, de így nekem sok, túl nyomós ingerek ezek. Ő is feszeng kissé, amit teljesen megértek, elvégre már biztosan tudja nemi érdekeltségemet, tehát elég kínos lehet egy állítólagos meleg előtt így lenni.

- Kint megvárlak - emberelem meg magam és gyorsan elhagyom a szobát, hogy nyugodtan tudjon öltözködni. Míg ő elkészül, a falnak vetve hátamat meredek a sötétbe, bármi épeszű magyarázatot keresve Hoseok kedvességére. Alig ismerjük egymást, úgyhogy akár Minhyuknál, vagy Changkyunnál is kiköthettem volna, de nem, én pont vele gabalyodok össze minden egyes alkalommal.

- Hyungwon - dugja ki a fejét engem keresve.

- Hm?

- Jesszus, a frászt hozod rám - kap a szívére, amint meghall alig egy méterre tőle. - Gyere aludni - invitál be kedvesen, én meg nyakamat behúzva kullogok vissza a szobájába, hol külön az ágyra készített még egy takarót, hogy véletlen se kelljen érintkeznünk. - Melyik oldalt szeretnél?

- Nekem mindegy - vonok vállalt, tétlenül nézve az egyébként méretes fekhelyet.

- Akkor tied a jobb, enyém a bal - mászik fel és a matrac legszélére kihúzódva figyel engem mosolyogva. - Leoltanád a villanyt? Ott van mögötted - bök a hátam mögé, s odapillantva megtalálom a villanykapcsolót, így azt lenyomva bukdácsolok el az ágyig, hogy szégyenlősen ugyan, de lefeküdjek rá. - Jó éjszakát.

- Jó éjt - húzom ki magam alól a paplant és felgyűrve, átölelem.

Ugyan nincs túl hideg, mert megy is a fűtés, ilyen lenge ruhában kissé fázok, ám nincs az az isten, ami a kezeim közül kiimádkozza a takarót. Ezért alszok hárommal. Egyel takarózok, egyet ölelgetek és az utolsó vagy alattam, vagy az ágy végében, vagy a földön van. Bár Jongin ritkán aludt velem és még ritkábban engedte, hogy hozzá bújjak, ez nálam valamiféle megszokás lett, amit nem tudtam elhagyni, sőt, csak fokozódott az évek alatt, így ha választanom kell, hogy megfagyok, de békésen pihenek, vagy nem fázok, de nincs az a támaszpont, amit ölelhetek, akkor inkább az előbbi.

Hoseokot hamar elnyomja az álom, neki feltűnően nincs baj az alvókájával, de én várhatóan reggelig csak szenvedni fogok. Remélem nem túl későn kelő típus, mert meg fog enni az unalom. Otthon, ha tehetem akkor főleg este élek, gépezek, iszok, lefoglalom magam, ilyen felcserélten működök, de erre még rátesz a kórház, ahol kellően kialudtam magam.

Talán egy óra is eltelik, mikor Hoseok mocorogni kezd, megfordul, közelebb kúszik, nyújtózkodik, nyammog párat, de ennél többre nem futja, szerencsére nem ébredt fel. A szuszogás hallgatva gondolkodok, gondolkodok és csak gondolkodok, ezzel teljesen lehúzva a kedvemet. Ha este kérdeznek meg valamiről, sokkal nagyobb eséllyel lesz “nem” a válaszom, mintha reggel. Ilyenkor amúgy is könnyen letargiába esek, de emellé még ott a tény is, hogy tizenötödike van. A szülinapom. Életem legrosszabb ajándékát kaptam meg hét éve Jongintól, ami igen hamar rendszer lett köztünk. Nem volt kedves, nem volt finom, csak jött és elvett, amit minden alkalommal nehezen, többnyire sírással viseltem. Az emlékek azóta is fájnak…

Felülve gyűröm gombócba a paplanomat, hogy az ölembe tuszkolva rejthessem belé az arcom, eleinte még küzdve a feltörő könnyek ellen, de hamar átveszik felettem az uralmat. Fáj, cseszettül fáj, akkor is, ha nem engedik a magam módján feldolgozni ezt.

- Hyungwon? - mozdul a matrac, én meg levegőmet visszatartva remélem, hogy nem hallott meg. - Hyungwon… - talál Hoseok tenyere a hátamra, így az eddiginél is hangosabban felzokogva kuporodom össze. - Jézusom, mi történt, mit tettem? - ereszt el és feltérdelve mászik közvetlen mellém. - Miért sírsz? - egyensúlyozik mellettem, minden erejével azon léve, hogy ne érjen hozzám.

- Jhonghin - szipogok fel, mire érezhetően is megenyhül.

- Ajj Wonnie - ölel át hirtelen, amitől megijedek, mégis jobban bújok hozzá. - Ne rágódj a múlton - duruzsolja álmatag hangon. - Gyere, inkább próbálj meg aludni egy kicsit - dől el velem, még mindig szorosan tartva.

- Deh nhem megyh - hüppögöm kétségbeesetten.

- Menni fog az. Itt vagyok neked, vigyázok rád - puszil homlokon. - Ezt meg vegyük ki innen, mert nyom - húzza ki kettőnk közül a takarót és közelebb von magához. - Ölelgess engem, de hideg van - teríti kettőnkre a paplant, s én hezitálás nélkül engedelmeskedve fonom köré mindkét karom és lábaimat, arcomat mellkasába fúrva.

Hoseok

Amikor este Hyungwon felébredt, ösztönösen cselekedtem. Nem tudom, miért zaklatta fel magát, mármint az okot tudom, de annak is megvan a maga külön oka, hogy miért pont most.

Úgy ölelt magához, mintha az élete múlna rajta, bár valószínűleg ő így is élte meg. Nem érdekelt, hogy majd’ megfulladok, csak az, hogy neki ettől jobb lesz.

Hosszú percek, talán órák óta ölelem, simogatom a hátát, próbálva ezekkel megnyugtatni, mikor végre alább hagy a zokogása. A szívem szakad meg, hogy így kell látnom. Egy idő után egyenletesen kezd szuszogni; elaludt. Kicsit távolabb húzódom tőle, éppen csak annyira, hogy rálássak könnyáztatta arcára. Szabad kezemmel letörlöm a cseppeket, amiket a felsőm nem tudott felitatni, majd finoman cirógatni kezdem arcát. Meg se rebben, mert vagy nem érdekli, vagy ennyire mélyen sikerült elaludnia, bár inkább az utóbbira gyanakszom, amit nem is csodálnék, egy ilyen nap után.

Hiába érzem fáradtnak magam, túllendültem azon a ponton, hogy aludni tudnék, így beletörődve sorsomba ölelem ismét magamhoz Hyungwont. Megérezve mozgolódásomat, ő is mocorogni kezd, szorosabban vonja körém karjait, és az ágyra ejtett lába ismét rajtam köt ki. Elmosolyodva révedek a semmibe. Jót tesz, amikor Hyungwon mellettem van; ilyenkor nem gondolok semmire, csak akkor, ha tudom, valami baja van.

Hosszú noszogatás után, és mikor már végre Hyungwon hajába fúrom az arcom, sikerül elaludnom.

- Hyung? - hallom meg magam mellől Hyungwon halk hangját, ami még mindig rekedt a fáradtságtól; biztosan most kelt. Éppen csak félálomban vagyok, ami csak annyihoz elég, hogy a már így is eléggé hozzám préselődött Hyungwont, még inkább magamhoz vonjam. - Hyung, pisilni kell.

- Nekem ugyan nem - motyogom, arcomat hajkoronájába temetve.

- Nem is neked, hanem nekem. - Próbál eltolni magától, mindhiába, én erősebb vagyok.

- Ha kibírsz még öt percet, kapsz reggelit.

- Ez nekem nem éri meg.

- Az nem baj - szusszantok egy nagyot, ezzel lezártnak tekintve a témát, legalább öt percig. Még alig keltem fel, és alig aludtam, fogadja el, hogy tökéletesen hullának érzem magam. Mármint tökéletes hullának. Na, annak jó vagyok. Hyungwon lassan beletörődik a sorsába, így a mocorgást is abbahagyja. Ha nem szólna rám ismét, ha jól számolok, nagyjából öt perc múlva, akkor visszaaludnék.

- Most már elengedhetnél, tényleg pisilnem kell. - Hiába ejti ki szavait, még csak feszegetni sem próbálja magát, és még a fejét sem húzza el a mellkasomtól.

Olyan ez, mint egy megvalósult álom. Attól félek, fel fogok ébredni, de nem akarok. Egyre többet és többet akarok belőle, bár soha nem voltam önző, vagy mohó, most az egyszer, meg ezt szeretném. Elvenni másoktól Hyungwont, hogy senki másé ne lehessen, csak az enyém. Ettől jobban, már csak akkor örülnék, ha ő is így gondolkozna rólam.

De mit is várok?! Hiszen még el sem mondtam neki, mit érzek. A másik félelem, mely a szívemben lappang, pontosan ez. Ha színt vallok, megutál, azt hiszi majd, ki akarom használni, pedig egyáltalán nem volna igaza.

- Hoseok, ébren vagy? - Fejét hátraejti, hogy szemembe nézhessen, amit csak annyira vannak nyitva, hogy még éppen lássam, mit csinál Hyungwon.

- Nem, hagyj - csúszok lejjebb az ágyon, be a takaró alá, elengedve Hyungwon vállát, áttérve inkább a derekára, hogy most én bújhassak hozzá. A fáradtságtól folyton ölelgetős leszek, a fene se tudja, miért. Még azt is elfelejtem, hogy nem kellene hozzáérnem a fekete hajú, szomorú félistenhez, bár látszólag nincs nagyon ellenére a bújós kedvem. Gondolom jót tett neki az a kis alvás, amit ő addig élvezett, amíg az én agyam kattogott.

Hyungwon

Az egy dolog, hogy mindjárt bepisilek, de az meg egy teljesen másabb, hogy Hoseok kezei egyre lejjebb vándorolnak rajtam és lassan olyan helyre érnek, hogy ha akarnék, se tudnék rendesen vécézni. Azaz de, csak nem lenne valami kellemes.

Nagyon óvatosan megpróbálom leemelni magamról a karját, hátha ezzel zöld utat nyerek, de amint megérzi az ellenállást, erősebben szorítja medencémet a sajátjához, mitől csípőcsontja a hasamba fúródik és más… a… oda. Röhej, hogy férfiak vagyunk, na meg ez tök természetes kora reggel, de engem ilyen szinten zavarba hoz.

- Hyungwonnie, aludj már - dörmögi, miközben tenyere a fenekemre siklik, mitől teljesen megmerevedek - minden téren. Iszonyat ciki lesz, ha magához tér ilyen állapotban, számomra meg egyre kinzóbb a dolog, így végül megemberelem magam és kivergődök a karjai közül.

- Visszajövök, csak egy perc - helyezem kezét az ágyra.

- Számolom - motyogja alig érthetően, s én biztos vagyok benne, hogy egy perc múlva már ébren sem lesz, tehát teljesen mindegy.

Mivel lecsillapodni sokkal több idő lesz, mint megejteni egy kényes pisilést, ezt választom elsőnek. Ám hiába a hidegvíz, a járkálás, a várakozás, a vágyam nem lankad, s félő, ha visszamennék, ugyanez lenne az eredmény. Szeretnék Hoseokkal lenni, de még mennyire, hogy szeretnék! De nem lehet… Ott vergődünk az ágyban, benne semmi több nincs, mint baráti gesztus, nekem meg sok ez az egész, és fogalmam sincs, mit csináljak. Mi van, ha valahol vár rá egy csinos barátnő? Ha miattam hanyagolja? Eleve, minden barátjával ilyen közvetlen? A srácokkal is a menhelyről? Süllyedhetek még ennél lejjebb? Csak nem…

Ugyan nincs szándékomban kutakodni nála, mielőtt kiakadna, de kiosonok a konyhába és a sötétbe kitapogatva egy széket, leülök rá. Várok. Nem tudom mire, nem tudom meddig, de várok. Félig elnyúlva az asztalon, mély magányomban csak arra tudok gondolni, hogy nekem ez az, ami jutott, erre van szükségem. Egyedüllétre. Miért tegyem tönkre más életét a saját nyomorommal? Valószínűleg sosem lehet normális párkapcsolatom egy ilyen múlttal a hátam mögött.

Iszonyatosan kívánom őt… Lehetek szex mániás úgy, hogy valójában utálom magát a szexet? Nálunk valahogy már megszokottá vált, hogy közben sírok, így Jongin már nem is nagyon erőlködött ennek változtatásán. Általában belevágtunk a közepébe, én a lehető leghalkabban szenvedtem, ő elvégezte a dolgát, aztán többnyire mindenki ment az útjára. Tudtam, hogy ez nincs rendben, hogy lépnem kell, de szerettem őt, s ezért bármit hajlandó voltam elviselni. A legnagyobb hibám, hogy még mindig szeretem, ám ha könyörögve kérne, sem mennék ebbe bele még egyszer. Rengeteget gondolok rá, a szexre meg még többet, de amiben így semmi logika, de félek mindentől.

- Hyungwon? - lepi el hirtelen fény a konyhát, mire hunyorogni kezdek a hang irányába. - Te mit csinálsz itt egyedül?

- Öhm… - pislogok nagyokat, bármi épkézláb magyarázatot keresve erre. - Ülök?

- Jó, de miért? Vártalak… - tér beljebb lebiggyesztett ajkakkal.

- Azt hittem alszol és nem akartalak zavarni - próbálom menteni a menthetetlent.

- Te sosem zavarsz - mondja irracionálisan nyálas lejtéssel, miközben a csaphoz menve tölt egy pohár vizet, megfordul, a pultnak veti a derekát és onnan figyel engem ivás közben. - Mit ennél reggelire? Csináljak tojást, vagy szendvicset?

- Szendvicset - választom az egyszerűbbet, bár nem vagyok éhes.

Alig tíz perc alatt elkészül egy halom szendviccsel, egy kávéval és egy kakaóval, miket újfent bent tervez elfogyasztani a tévé előtt, így csendben kullogok utána, még mindig eléggé szégyenlősen, elvégre a ruhában, na meg úgy az egész este után furán érzem magam. Rengeteget tesz értem, mi miatt már bőven kijárna egy alapos magyarázat, de félek, hogy akkor elveszítem, pedig talán az lenne az okosabb döntés. Tudja, ki vagyok és hagyjam menni…

Hoseok

Bár erősen nem reggel van már, a reggelinket az asztalra téve ülök le a kanapéra. Valamiért jobban feszeng, mint eddig bármikor; kicsit mintha titkolni próbálna előlem valamit. Én is kényelmetlenül érzem magam, mert még mindig nem döntöttem el, hogy vallanom kellene, vagy sem. Viszont akárhogy mérlegelek, mindig arra jutok, hogy muszáj lesz elmondanom neki, hiszen nem élhetek örökké hazugságban. Szeretem Hyungwont, és ha ezt bizonyítani akarom neki, akkor nem lehetnek előtte titkaim. Kezdve az őszinte érzéseim megvallásával, mindent meg kell tennem azért, hogy a bizalmasa lehessek; nem akarom, hogy egyedül kelljen szenvednie. Ha pedig azt akarom, hogy ő is elmondom nekem mindent, előbb nekem kell lépnem, ami persze iszonyatosan nehéz lesz, ráadásul azt sem tudom, hogy hogyan kéne kezdenem.

- Jó étvágyat - mondom, a közénk beállt csendet megszakítva, amire láthatóan összerezzen.

- Köszi, neked is - motyogja a szokásos, halk hangerejével. Azt hiszem, csak akkor beszél hangosabban, ha Kihyunról, vagy Jonginról van szó. Velem is beszélgethetne, vagy éppen mást is csinálhatna velem hangosan.

- Köszi. - Ezzel ismét csendben maradunk, amíg minden el nem fogyik, amiben nagyobbrészt én vállaltam szerepet.

Megragadva a koszossá vált tányérokat, kiviszem őket a konyhába, hogy elmosogassak. Hyungwon hűséges marad a kanapéhoz, ami talán egy kicsit fáj, mégis megértem. Sok vagyok neki. Egy olyan kapcsolat után, amilyennek részese volt; ami az egyetlen kapcsolata volt, mely megadta számára az etalont, tulajdonképpen tönkretette, fóbiája lett tőle. És jövök én, belépek a jól megszokott életébe, összemocskolok és kiborítok mindent, főleg a poharat, ami kicsúszott a kezem közül, és darabjaira hullva hever a padlócsempén. Soha nem volt szokásom annyira a gondolataimba merülni, hogy az elesés szélére kerüljek, most mégis sikerül, és a héten nem ez az első szerencsétlen megnyilvánulásom.

-  Hyung, jól vagy? - rohan hirtelen a konyhába Hyungwon, mire ijedten pördülök meg a sarkamon, kezemet előre tartva, hogy maradjon ott, ahol van.

- Ne gyere ide! Egy pillanat és feltakarítok. - Mikor lettem én ilyen szerencsétlen?

- Ne segítsek? - Meglep Hyungwon hirtelen jött hevessége, nem tudom hová tenni az aggódását.

- Nem, megoldom. Még a végén megint miattam lenne bajod - motyogom orrom alatt, teljes mértékben magamnak szánva e szavakat.

- Tessék? - Figyelmeztetésem ellenére is tesz felém egy lépést, ahogy hátat fordítok neki, minden figyelmem a törött szilánkokra fordítva.

- Semmi - rázom a fejem hevesen. Nem akarom, hogy megint olyan sebezhetőnek és törékenynek lásson, amilyen voltam. Mellé egy erős férfi kell, aki megvédi és segít neki, így azzá kell válnom, a saját érdekemben is. Még közelebb jön, már egészen mögöttem áll, mikor összevont szemöldökkel megfordulok, továbbra is guggolva.

- Megmondtam, hogy ne gyere ide! - tettetek haragot, bár nem kell nagyon erőlködnöm, mert tényleg haragszom rá, amiért soha nem hallgat rám. Én tényleg csak meg akarom védeni, erre ő mindig keresztbetesz nekem. Bár mást tenne, máshogy, máshová. - Hyungwon, csak azt szeretném, hogy ne sérülj meg, szóval kimennél, kérlek?

- Miért?

- Mit miért?

- Kedves vagy velem, és aggódsz… Miért? - pillant rám, bizonytalan szemeivel, bennem meg kezd elszakadni a cérna. Az arca, az érzéseim, a helyzet, amit vele tettem.

- Mert szeretlek, te ostoba, hát nem veszed észre? - pattanok fel azonnal, de még így sem érzem magam elég magasnak, és erősnek. A könnyeimmel sem tudok mit kezdeni. Csak kibuggyannak és végigfolynak az arcomon, míg én egyenesen Hyungwon szemeibe nézek, várva a reakcióját. Meg fog utálni… Még jobban.