Hyungwon
Egy mély sóhajt megengedve szorítok rá a pórázra, s még mielőtt bármi egyéb
hozzáfűznivaló csúszna ki a száján, megindulok kifelé, hogy még véletlen se
találjam leütni őt. Nem mintha sok esélyem lenne vele szemben, ráadásul az
idegbetegség Kihyun reszortja, ám ha így folytatja, ki fogja érdemelni, hogy
hozzáérjek, csak nem épp kellemesen.
Hazáig egy kósza szót nem tervezek rászánni, ugyanis mérges vagyok, amiért
soha nem hallgat rám, tehát feleslegesnek látom a vele való kommunikációt, amit
ő kifejezetten hamar megelégel.
- Hyungwon, tényleg sajnálom - tartja mellettem az erőltetett tempót. - Na,
ne némulj meg~. Hyungwonnie~ - nyekereg, akár egy kisgyerek, aki meglátott
valamit a kirakatban. - Tényleg nem beszélgetsz velem? - Mivel semmi reakciót
nem adok rá, egy idő után felfogja a helyzet súlyát, s némán követ, egészen a
kapuig, ahol már fogna rá Joker pórázára, ha nem húznám el.
- Gyere fel - nyitom ki a kaput, még véletlen se nézve rá.
- Most bünti lesz, ugye? - követ továbbra is, immár vigyorogva.
- Az - bólintok rá halál komolyan. Míg felérünk, én igyekszem lenyugtatni
magam, messzire űzni a feszültséget és csak a szépre gondolni, de attól meg…
máshogy leszek feszült. Tehát semmi sehogy sem jó. - Megjöttünk! - nyitok be
továbbra is indulatosan. - Kutyával vagyunk, ami egyébként az enyém, de ne
aggódj, nem marad még itt - kiabálom, amit valószínűleg a szomszédok is
hallanak.
- Wonnie, te vagy az? - csoszog ki a nagyi a szobájából. Nem basszus, a
Télapó.
- Mmm… Tehát, ő Joker, ő pedig Hoseok, a munkatársam - mutatok először a
kutyára, majd a férfira, aki erre csak egy értetlen pillantással reagál. -
Köszönj el tőle, mert a percei meg vannak számlálva - dobom le a kabátomat,
majd kibújva a cipőmből, bevonulok a szobámba, természetesen még mindig a kutyával.
- Legyél, kérlek jófiú, rendben? - oldom el a pórázról, közvetlen, miután
becsuktam a bejáratit. Mivel egy kis időre egyedül maradtam, előkotrok valami
itthoni ruhát, s először a pulcsimat, aztán a pólómat és végül a farmeromat
ledobva emelem fel a kitett felsőt, mikor Hoseok is megérkezik.
- Tényleg ki fogsz csinálni, mi? - néz végig rajtam egy nagy nyelés
kíséretében, nekem meg máris jobb ötletem támadt, mint megfojtani két liter
forró teában.
- Ülj le - dobom el a felsőmet.
- Mi?
- Hyung, ülj le! - bökök az ágyra, ő meg némi hezitálást követően teljesíti
a parancsomat.
- Mit tervezel? - mereszt rám kiskutya szemeket, amiktől tuti meghatódnék,
ha nem lennék ideges.
- Mint a múltkor, most is megkérnélek, hogy ne érj hozzám. Csupán kíváncsi
vagyok - jelentem ki közömbösen, ám ezzel ellentétben belül reszketek. Az
indulat miatt szerencsére könnyebben túlteszem magam az érzéseken, a fóbián és
az engem gátoló tényezőkön, de még így sem vagyok biztos magamban.
Hoseok combjaira ülve fogok rögtön pulóverének cipzárjára, s míg ő
érdeklődve követi minden mozdulatomat, én kihámozom belőle, mint aztán
rohamtempóban követ a pólója is. A látványa kissé elbizonytalanít, de ahogy
mosolya pimaszodik, kénytelen vagyok folytatni, hogy letörölhessem azt onnan.
Kezeimet övéihez hasonlóan csak lazán lógatom magam mellett, és előrehajolva
egy lágy, könnyed csókba invitálom, mely fokozatosan vált át hevessé és
követelőzővé. Ugyan nem érünk egymáshoz, bőre melege majdhogynem perzseli az
enyémet, mi egyre többet és többet kíván, így elválva tőle mászom fel az ágyra
és mutatok a párnákra, némán kérve, hogy feküdjön oda. Amint teste a matracra
nehezedik, egyik lábam átvetve a derekán ülök az ölére, s ezúttal nem
megtagadva az érintkezést fekszem félig rá, újabb vad csókcsatába kezdve vele.
Orrán keresztül kapkodja a levegőt, a szíve olyan hevesen ver, akár az
enyém, mitől már én sem szeretnék megállni, vagy meghátrálni, de természetesen
jelenleg is csupán a határokat keresem, kiélvezve, ahogy ő a paplant
szorongatva szenved, amiért megtiltottam, hogy hozzám érjen. Igen szűkös
helyzetben vagyunk mindketten, csak ez számomra sokkal cikibb lesz, így még ez
is közrejátszik, hogy nem hagyom egyelőre felkelni. Tény, nem gondoltam át ezt
a dolgot.
- Hoseokh - nyögök a szájába, amint megérzem merevedését magam alatt,
egyáltalán nem próbálva visszafogni a hangom, melynek meg is lesz az ára. Két
tenyere a fenekemre siklik és szétnyitva a lábait nyom be közéjük, ajkaival
továbbra is az enyémeket ostromolva, miközben erővel nyom az ölére, néha-néha
feltolva csípőjét mellé.
Hoseok
Én megpróbáltam… De tényleg! Egészen addig megy a nem hozzáérős dolog, amíg
nem nyögi a nevemet. Ahogy ez megtörténik, az agyamat ellepi a köd, amit eddig
sikerült távol tartanom, legalábbis valamilyen szinten, és magamtól cselekszem.
Meg akarok állni, de nem megy. A látványa, az érzés, ahogy itt van fölöttem,
nem hagy se nyugodni, se megállni. Annak ellenére, hogy azt kérte, ne érjek
hozzá, nem csapja le a kezemet, amikbe olyan jól beleillik a feneke, amit valahogy
mindig is sejtettem.
Önmagamból kifordulva lököm fel a csípőmet, ezzel merevedéseinket egymáshoz
nyomva, amitől újabb és újabb nyögések szakadnak fel belőlünk. Hyungwon ismét
az ajkaimra mar, és már csak azt nem tudom, hogyan várja el, hogy én ezek után,
képes legyek leállni. Ha most pofán vágna, akkor még sikerülne is. Talán.
- Hyunghwonh. - Nyöszörögve nyögök fel, ahogy ismét elválunk egymástól,
hogy levegőhöz is jussunk, miközben ködös tekintettel mérem végig páromat, aki
hasonló szemekkel pillant le rám. Nem akarok tovább menni, de egy kicsit mégis
kedvezhetek magamnak, nem?! Látszólag neki sincs ellenére a fennálló helyzet,
így valamivel bátrabban teszek bármit.
Kezemet a hátára vezetem, amitől kissé megborzong, de még mindig nem jelzi,
hogy le kellene állnom. Lehet, hogy önzőség, sőt, biztos, de addig megyek el,
ameddig csak engedi. Akarom őt, és már nem bírom ki, hogy ne adjam meg számára
ennek jeleit.
Óvatosan, mégis akaratosan fordítok helyzetünkön, miközben végig vad
csókkal ostromlom ajkait, kicsit sem távolítva el testünket. Feje mellett
megtámaszkodva igyekszem nem összenyomni, és nem tenni semmi olyat, amit később
én, vagy akár ő megbánnánk. Ő azonban kiadja a nekem járó szenvedést, ami
osztályrészemül jutott, a mai gyerekes viselkedésem miatt, amikor lábát
felhúzva izgatja a már így is kellően merev tagomat. Egy elfojtani próbált
nyögés szalad ki benne, ahogy egész testemen heves remegés fut végig, ezzel még
a légzésemet is leállítva, ahogy ajkaimat elveszem övéiről, és fejemet az övé
mellett a párnába temetem, görcsösen szorítva annak huzatát, hogy tényleg ne
tegyek semmi olyat, amit nem szabad. Hangosan zihálva próbálom lenyugtatni
magamat, igen kevés eséllyel, evégre már maga a tény is elég izgató, hogy
Hyungwon itt fekszik alattam, szinte teljesen kiszolgáltatottan, és nemhogy
ellenkezne, de még ő izgat, még akkor is, ha csak “büntetés” végett. Hangos
zihálásom közepette, alig bírok magamhoz térni, amin csak az “segít”, mikor
Hyungwon keze a hátamra csúszik.
Mindig is érzékeny voltam, de pusztán az, hogy ő érint meg, és úgy, ahogy,
már önmagában is újabb elnyújtott sóhajt csikar ki belőlem. Óvatosan
felemelkedem, hogy szemeibe nézve mérhessem aztán végig.
- Imádlak. Akkor is, ha ezt teszed velem - csókolok ajkaira, ismét
elmélyítve és szenvedélyessé téve azt, miközben azon igyekszem, hogy a kezemmel
ne tegyek semmit a huzat markolásán kívül. A lábát ugyanott tartja, és csak
akkor mozdítja meg, mikor a csípőjével lök egy kisebbet, ettől azonban egy
morgásszerű nyögés szakad ki ajkaim közül. - Hyunghwonh, neh - pihegek ajkai
felett, egyenesen a ködös tekintetébe meredve.
Tudom, hogy le kellene szállnom róla, de nem bírok megmozdulni; egyszerűen
csak arcát vizslatom, melynek hibátlan bőre enyhén kipirult. Minden bizonnyal
az enyém sem nézhet ki másként, annyi különbséggel, hogy a szenvedés minden
jelét magamon hordozom. Még egy ilyen alkalom, és nem tudom, mennyire fogok
tudni megállni. Nem, mintha most sikerült volna…
Hyungwon
Elképesztően gyönyörű látvány, ahogy Hoseok fölém magasodva pillog rám,
látszólag nagyon küzdve magával, amit egyenesen élvezet figyelni, ám ugyanakkor
félek is, mert ha ő úgy dönt, hogy itt lesz valami, akkor nekem esélyem sincs
leállítani őt, elvégre elég komoly erőkülönbségben vagyunk. Gyakorlatilag a
párom, de mivel eddig összesen egy volt, az sem éppen normális, nem igazán tudom,
mit kell, vagy szabad csinálni. Ha már eddig sem a túl átgondolt döntéseimről
voltam híres, miért egy ilyen helyzetbe visszakozzak? Ha én félek is, őt nem
akarom sehogyan sem bántani, ráadásul ez régen köztünk megszokott volt,
mondhatni napi szinten, sőt, ennél csak rosszabb, ám most a szerelmemről van
szó, akiben megbízok, tehát miért ne…?
Karjaimmal gyengéden átkarolva a nyakát húzom le egy újabb heves csókra,
melyben már érzek némi ellenállást, de közel sem eleget ahhoz, hogy
abbahagyjam. Lábaimmal átkulcsolva a derekát szorítom lent is magamhoz, mire
egy nagyobb nyögés szakad fel belőle, igazolva vele tettem biztosságát.
Néha-néha, ahogy pozícióm engedi, fellököm a csípőm, ezzel őt is mozgásra
ösztökélve, majd mikor már magától megy, eleresztem, hogy kényelmesebben hozzám
férjen.
- Hyungwonh, nem khéne - hajol el hirtelen, szavaival ellentétben nagyonis
vágyakozóan révedve tekintetembe.
- Miért nem?
- Nem akarlak bántani - mondja rekedtes hangon, mélyeket szuszogva a még
iménti levegőmegvonás végett.
- Eddig semmi olyat nem tettél, amit ne akartam volna…
- Eddig…
- Bízz bennem.
- Én bízom benned, csak magamban nem - erősködik tovább, s már szállna le
rólam, ha nem szorítanám erősebben.
- Én bízom benned helyetted is - húzom le egy újabb csókra, mit pár
pillanat hezitálás után viszonozni kezd. Mikor már biztos, hogy nem hajol el,
karjaimat visszahúzva nyúlok be közénk jobbommal, hogy tenyeremet a hasára
tapaszthassam. Eleinte csak finoman simogatom, újabb és újabb morranásokat
kiváltva belőle, majd egyre lejjebb vezetem, ezzel elérve, hogy feljebb emelje
a csípőjét rólam, némi hozzáférést biztosítva. Mivel farmer van rajta, be kell
vetnem a másik kezemet is, mihez már kissé feljebb emelkedek a matracról, hogy
rendesen leérjek odáig, de neki újfent akadékoskodni támad kedve.
- Hyungwo- - ajkába harapva hallgattatom el, ezzel megadva számomra a
lehetőséget, hogy leküzdve a gátat folytassam tervemet. Nagyon lassan
kibújtatom a gombot a helyéről, mit követ a cipzár, ezzel egy fokkal közelebb
kerülve kőkeményen duzzadó merevedéséhez, ám még mielőtt lehetőségem lenne
visszafordulni, egyik ujjamat bokszere korcába akasztom, s lejjebb húzva azt
nyúlok be másik kezemmel, azonnal rátalálva nemességére, mire ő egy nagyobb
nyögést ereszt a számba.
- Feküdj mellém - suttogom, ugyanis így elég kényelmetlen mindkettőnknek.
Egy szó nélkül teljesíti kérésemet, én meg átmászva felette a másik oldalára
helyezkedem, hogy a jobb kezem legyen felül, s félig fölé hajolva invitálom
újabb csókba, immár ujjaimmal könnyebben rátalálva férfiasságára. Forró és
teljesen kemény, míg egyedül a benne húzódó külső erek engednek kissé
szorításomnak. Miközben felfedezem Hoseok legféltettebb kincsét, ő elválva
tőlem szuszog, olykor belenyögve az érzésbe, mit én igyekszek fokozni, elvégre
a nagyi olyan hangosan hallgatja a tévét, hogy még mi is halljuk, tehát ebből
nem lesz gond.
Éppen csak egy másodpercre pillantok le, hogy csillapítsam kíváncsiságom,
ám ha eddig nem tudtam, hogy elég nagy, most teljesen belepirulva temetem arcomat
párom vállába, ki jobbját alám túrva ölel át szorosan. Hogy ne csak húzzam az
agyát, hanem valami hasznom is legyen, egy lassú tempót felvéve kezdem mozgatni
rajta a kezem, felül minden alkalommal összeszorítva, hogy előnedvét végigkenve
rajta síkosítsam a könnyebb élvezetért. Hoseok nyögései fokozatosan
hangosodnak, időnként a nevemmel tarkítva, ám feszüléséből könnyen rájönni,
hogy neki bizony egy perc is bőven elég lenne, így még mielőtt bármi baj
történne, megállok, s körbepillantva pásztázom az ágyat zsebkendőért, mit amint
megtalálok, folytatom is tovább a munkálatokat, közben újfent rátalálva
ajkaira. Ezúttal ő csókol követelőzően, minden gátlását levetkőzve kérve egyre
többet és többet, mi engem mérhetetlen boldogsággal tölt el, hiszen egy olyan
oldalát engedi megmutatni, amihez reményeim szerint eddig nem túl sok embernek
volt szerencséje.
- Hyungwonh… elh fogokh mennih - nyöszörög, mellé kissé erőszakosan
markolászva az oldalamat, mire kénytelen vagyok elválni tőle, hogy felülve,
másik kezemet is bevetve szorítsam a zsebkendőt makkjához, a végletekig fokozva
a tempót. - Hyhunghwhonh~ - engedi forró nedvét a vékony anyagba, s az utolsó
cseppeket is kitornázva törlöm le róla az esetleges maradékot, hogy aztán
finoman visszaigazíthassam alsójába az egyébként semmit nem lankadt nemességét.
- Annyirah szeretlek - ránt le maga mellé, még mielőtt begombolhatnám a
nadrágját, s egy lágyabb, szenvedélyes csókot nyomva ajkaimra ölelget meg
szorosan.
- Én is téged - bújok a mellkasába, próbálva felfogni az imént történteket,
még mindig a zsebkendőt szorongatva.
Hoseok
Jó pár percig csak fekszem és próbálom feldolgozni, hogy mi történt, elég
kevéske sikerrel. Még mindig erősen zihálok, ahogy Hyungwont magamhoz ölelem,
miközben lehunyt szemmel realizálódik benne, hogy mit tett a párom. Most… akkor
nekem is…?
- Hyungwon? - kérdezem, mikor már képes vagyok az érthető beszédre.
- Hm? - kérdez vissza, ezzel kifejezve, hogy figyel, csak még ő is legalább
annyira delériumban van, mint én.
- Most nekem is… - kezdek bele, de ahogy rájön miről is zagyválok
össze-vissza, eltávolodik tőlem, hogy szemembe nézve válaszolhasson.
- Ne.
- De… Biztos vagy benne? Én szívesen-
- Biztos - válaszolja, szavamba vágva, ezzel késztetve arra, hogy ne
kérdezzek tovább.
- Köszönöm. - Még a gondolatba is belevörösödök, hogy miért mondok
köszönetet. Soha nem reméltem, hogy valaha ilyen kapcsolatom lesz valakivel,
pláne meg nem egy ilyen nagyszerű és csodálatos emberrel. Talán nyálas vagyok,
de ha egyszer imádom, nem tudok másképpen reagálni rá.
- Máris jövök - kel ki mellőlem pár perc elteltével, a zsebkendőre utalva.
Szemem végig a fehér anyagot vizslatja, mitől még a fülem is vörös színben kezd
pompázni, nem beszélve arról, hogy mennyire szeretném ezt Hyungwonnak
visszafizetni, akár most rögtön is, de ő nem kér belőle. Talán csak fél, hogy
mit tennék vele, pedig ismerhetne már annyira, hogy nem áll szándékomban
kihasználni, viszont nem akarok olyat sem tenni, amit ő nem szeretne, így
eleget téve kérésének nyugton maradok, csupán egy újabb biztosítékot kérek,
hogy megbizonyosodjak döntése valóban szilárd lábakon áll.
- Tényleg biztos?
- Igen, Hyung. - Ajkain aprócska mosoly villan fel, amitől kedvem támad
elolvadni, de mielőtt bármit érkezésem lenne tenni, ő kidobja a zsepit, és
visszaülve mellém kezd bele további mondandójába: - Maradj vacsorára. -
Felülök, hogy kényelmesebben nézhessek a szemébe, még akkor is, ha kicsit
kínosan érzem magam. Egek! Mit fog Kihyun gondolni? Úgyis azonnal rájön,
képtelenség előle ilyet titkolni…
- Biztos? - kérdezek vissza reflexből.
- Hyung! - Hyungwon képes volna a szemeivel gyilkolni.
- Jó, jó, bocsánat. Még nem szoktam hozzá - rázom a fejemet, hátha segítene
egy kicsit észhez térni.
- Elugrok a mosdóba. - Most Hyungwonon a sor, hogy zavarba jöjjön, amit
csak egy pimasz mosollyal jutalmazok, egy bólintás kíséretében.
- Kint megvárlak. - Ő megtette velem, viszont nem hagyta, hogy visszaadjam,
így tiszteletben tartva a döntését, hagyom zavartalanul végezni a dolgát.
- Köszönöm, hyung - áll fel az ágyról, miközben testsúlyát egyik lábáról a
másikra helyezi, én meg igyekezve gyorsan összekaparni magam kilépek a
szobából, mellettem Jokerrel. A konyhába vezet az utam, ahol Hyungwon nagyija
éppen tesz-vesz, miközben ugyanolyan hangosan üvölt a tévé, mint mikor… Khm…
- Szia, kedveském, jó újra látni - köszön kedvesen, ahogy meglátja közeledő
alakomat.
- Jó estét - hajolok meg illedelmesen. Kicsit olyan, mintha Hyungwon és a
nagymamája a családom lenne, pedig még nem is voltam itt annyit. Jól érzem
magam velük, és ha tehetném, itt maradnék velük. Még pár percig elbeszélgetünk,
míg én az ajtófélfának dőlve helyezem magam kényelembe, addig az idős néni,
továbbra is fel-alá szaladgál, miközben magyaráz.
- Ugye maradsz vacsorára? - kérdezi, mikor már terítésre készül.
- Ha nem zavarok…? - mosolyodom el, de azonnal az arcomra is fagy, ahogy
Hyungwon megérkezik, és seggemre csapva halad el mellettem.
- Te soha nem zavarsz. - Elkerekedett szemekkel bámulok utána, és biztos
vagyok benne, ha most meg kellene szólalnom, olyan hangom lenne, mintha
héliumot szívtam volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése