12. Fejezet

Hyungwon

Nem tudok kiigazodni rajta, ráadásul étvágyam sincs. Mindig, mikor nagyobb trauma ért, koplalással ellenkeztem mindennel szemben, így ez nálam már-már berögzült lett. Zavar, hogy így reagálok rá, hogy ez neki is feltűnik, de leginkább a holnap, ameddig még túl kell élnem ezt a napot. Ezúttal nem fogok senkit belerángatni a hülyeségeimbe, s bár nehéz lesz, valahogy akkor is lerázom Kihyunt, aki a legtöbb próbálkozásom úgyis hárítja, de ha elég kitartó vagyok, megun és elmegy.

- Hyungwon - szólít meg Hoseok, kirángatva ezzel csendes mélázásomból.

- Hm?

- Nem eszel?

- Kicsit fáj a hasam, majd bent megeszem - füllentek kicsit, még némi időt nyerve magamnak.

- Miért, mi a baj? - vált aggódóba, mintha kötelessége lenne még ez ellen is tenni valamit.

- Semmi - vonok vállat annak halvány reményében, hogy nem sejti a tegnapom, de ha mégis - ami valószínűbb -, az sem baj. Felnőtt ember vagyok, azt teszek, amit akarok és erről senkinek nem kötelességem elszámolni.

Pont hétre esünk be, bár igazából a munkatársainkon kívül senki nem ellenőrzi ezt és fél nyolcig mindig csak punnyadás van, így nem különösebben izgat az enyhe késésünk.

- Menj csak - enged előre Hoseok átöltözni, amit csak azért sem értek, mert már látott úgy, ráadásul mindketten férfiak vagyunk, de nem filózok rajta, inkább csak gyorsan átvedlek munkásba.

Éppen teljes lelki békével - haha - ülnék le a helyemre, mikoris valami megmozdul az asztal alatt, én meg ijedtemben sikkantva ugrok hátra.

- Uhh, bocsi, hyung - siet hozzám a piros hajú srác, hogy kirángasson onnan egy nem túl nagy, fehér, furafejű ebet. - Ő a kutyám, Rocky. Nem bánt, csak elég rémisztő néha, ahogy liheg - húzza el tőlem a nyakörvénél fogva, majd elereszti a másik irányba.

A kisebb sokkon túltéve magam dugom a fiókba a reggelimet, hogy azt mondhassam megettem, s amint vége a pihenő időszaknak, indulunk is fotózni.

Kihyunra azért voltam és talán még vagyok kicsit mérges, mert tudja jól milyen érzékeny pont ez számomra. Régen azért fényképeztem, mert fontos volt, az emlékeimet jelentette, hobbiszinten űztem minden egyes nap, mit azóta próbálok feledni. Nos, ez ebben nem éppen segít. Ma meg főleg, mikor legszívesebben kimenekülnék a világból… Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ebédidőben kilógok valahogyan és hazaugrok némi nyugtatóért, mert már most szörnyen rosszul viselem és el fogom sírni magam, ha nem kapok legalább fél óra egyedüllétet. És bizony ez lehetetlen, merthogy Hoseok végig velem van…

Fotózás közben rábízok mindent, nem igazgatok, nem szólok bele, nagyon nem is érdekel, csak végzem a munkámat. A két kutya csupán másfél órát vett így igénybe, mi után következhet a belső pályás kiképzés, mihez elkérem Kihyun laptopját, hogy miközben Hoseok tanít, csinálhassam a képeket, hátha az tereli a gondolataimat.

- Mit csinálsz? - huppan le mellém hirtelen, olyannyira szorosan, hogy alig centiméterek választanak el. Bódító illata az orromba kúszik, közelebb kívánom, mégis messzebb akarom tudni magamtól.

- Retusálok - közlöm, tekintetemet nem elszakítva a monitorról, hol valami hosszabb szőrű tacskó keverék képei sorakoznak. Volt negyed óra, amit net bújásával töltöttem, különböző dolgokat keresve, úgyhogy különös mázli, amiért csak most jutottam eszébe.

- Nem akarsz beszállni? - húzza le rólam a félig ölembe mászott huskyhoz hasonlító jószágot. 

- Nem.

Csupán egy sóhaj a válasza, és ötletem sincs mit akart elérni, de ezt a hátramard, fél órát igazán kibírja az én pesztrálásom nélkül is. Semmihez nincs kedvem…

Hoseok

Elcseszem, elcseszem, elcseszem! Teljesen elcseszem, nem csak a Hyungwonnal való kapcsolatomat, hanem lassan az egész életemet. Hazudik nekem, bezárkózik előttem, én meg kezdek egyre jobban megőrülni ettől az egésztől. Hagynom kellene, hadd szigetelődjön el egy kicsit? Túl sok vagyok neki egyszerre? Vagy tovább kellene erőltetnem?

Ahogy visszamegyek a pályára a kutyával, idegesen kócolom össze a hajamat, abban élve ki minden indulatomat. Még szegény kutya is úgy néz rám, mint aki teljesen begolyózott. Bár ez nyílt tény, mégis felháborodom rajta.

- Mi van, mit nézel? - faggatom szerencsétlen párát, aki csak továbbra is mellettem sétál békében, de úgy vizslatva, mint aki ész híján van. - Figyu! - guggolok le elé, pofiját, ami medveméretekkel rendelkezik, kezembe véve, úgy kényszerítve, hogy rám nézzen, nem mintha ezzel gond lett volna. - Tudom, hogy őrültnek látszom, de az is vagyok. Te sem tudod, hogy miért akarom ennyire megvédeni ezt a nyeszlett teknőst? - kérdezek rá, tovább bizonygatva eszem hiányosságait. - Annyira hülye vagyok - hajtom fejemet a kutya fejének, mélyeket lélegezve. Ezúttal valóban felülmúlom magamat.

A maradék fél órát, amiből valójában csak negyed van hátra, teljesen a kutyára szentelem, igyekezve kizárni az idegesítő énem aggodalmas nyafogását, amitől általában kedvem támad lecsapni saját magamat.

- Tudtad, hogy nem rendeltetésszerűen használod a kutyát? - vonja fel szemöldökét Hyungwon, és nem tudom, mi okoz nagyobb megdöbbenést; maga a tény, hogy hozzám szólt, vagy az, hogy ennyire érdeklik a kutyák.

- Nem használni szoktam a kutyát - mondom durcásan, mert maximum csak kihasználni szoktam őket, hogyha beszélni akarok valakihez, de nincs ott senki, akkor se nézzenek hülyének; bár így azért tűnök elmeroggyantnak, mert egy kutyával társalgok, de még mindig jobb ez, mint az előző eshetőség. - Amúgy meg olyan, mint te. Meghallgat, de nem válaszol - vigyorgok rá, és csak remélni tudom, hogy ezzel a poénnal nem szúrom el még jobban az egyébként semmilyen kapcsolatunkat.

- Kössz.

- De igazam van - fújtatok, karba tett kezekkel, mire Hyungwon csak fejcsóválva teszi el a laptopját, és indul meg az ebédszünet kiélvezésére.

- Nekem haza kell mennem, a nagyimnak megígértem, hogy segítek - ellenkezik azonnal, ahogy felvetem az ötletet, miszerint megint elmehetnénk együtt ebédelni. Számomra nyilvánvaló, hogy nem beszélt meg semmit a nagymamájával; este minden bizonnyal holt részeg volt, abból ítélve, hogy a szobájáig sem ért el, reggel meg én is ott voltam, így akkor sem beszélhetett vele. Azonnal felfogom, hogy tényleg nagyon elcsesztem valamit. Magányra van szüksége, amit lehetőleg tőlem a legtávolabb szeretne élvezni. Ha ennyire ezt akarja, hát hagyom.

- Szeretnéd, hogy elkísérjelek? - teszek még egy utolsó próbát, de egy újabb nemleges válasz begyűjtése után végleg feladom. Ha mennie kell, hát menjen.

Az egész ebédszünetem olyan szomorúan telik, hogy áldom az eget, amiért nem kívülről látom magamat. Szerintem már attól megsavanyodnék, ha csak magamra néznék. Nem eszek semmit, csak céltalanul forgok a székemben, kezemben az üres bögrémmel, aminek párja Hyungwon asztalán van. Párja… Vajon milyen lehet Hyungwon szeretőként? És miért gondolkodok ilyenen, mikor még a barátságunk is épp most pereg ki a kezem közül. A sírás határán állok, és ahogy forog velem a világ, még hányingerem is lesz.

Ácsi! - állítom meg magam, hogy a falon ketyegő órára tekintsek. Már régen lejárt az ebédidő, és Hyungwon meg sehol.

- Azt hittem már, soha nem hagyod abba! - sóhajt hatalmasat Kihyun, a forgásomra utalva.

- Szólhattál volna, hogy zavar.

- Szóltam.

- He? - kapom tekintetem hirtelen felé. - Mindegy. Neked megvan Hyungwon száma ugye? - Egy bólintást kapok, és már nyújtaná nekem a telefont, de én lecsapok rá, mint gyöngytyúk a langyos takonyra, és gőzerővel kezdem keresni a szemem előtt lebegő személy nevét. Kicsöng. Egyszer. Kétszer, háromszor… egyre többször, de válasz nem érkezik.

- Francba is, hogy lehetek ekkora idióta?

- Mi van?

- Egyedül hagytam Hyungwont! Majdnem egy egész órára - ordítok vissza a folyosóról, a kabátommal mit sem törődve. Csak rohanok a fiúhoz, akihez túl hülye vagyok.

Hyungwon

Úgy baktatok haza, mint aki a kivégzésére megy. Fejemet ingatva próbálom kiűzni kétes eredetű gondolataimat, azonban, ha már eleve ki akartam lépni, minek menjek vissza? Nem leszek kevesebb, mert kirúgnak, mondjuk engem ennyitől még biztos nem fognak, ráadásul a főnökasszony és Kihyun is megértené, ha ma inkább otthon maradok. A nap felét amúgy is ledolgoztam.

Rettentő hideg van, a kabátomat hülyén bent felejtettem, az út csúszik, fáj mindenem, és ennél már csak akkor lenne nagyobb szerencsém, ha valami véletlen elütne. Esküszöm, ha nem lennék ilyen gyáva, már rég nem élnék, sőt, most még nagyobb haszna lenne némi bátorságnak, mielőtt mások életét is tönkreteszem a létezésemmel.

Amint benyitok az ajtón, minden reményem elszáll a nyugalmat illetően, hiszen a mama máris siet ki hozzám, valószínűleg előre tervezve kivallatásomat, hogy mi a kénköves isten nyilát keresek itthon a nap közepén.

- Hyungwon, hát te? - mereszt rám nagy szemeket.

- Szünetem van - vonok vállat, s lerúgom a cipőmet.

- Gyere be egy kicsit, beszélni szeretnék veled - totyog vissza a szobájába, ahova én most kénytelen vagyok követni, hogy meghallgassak egy szentbeszédet. - Csüccs, le ide - paskolja meg a helyet ágyán, maga mellett.

- De gyorsan, mert sietnem kell - hazudom, hogy minél előbb menekülhessek. Imádom a mamát, tényleg rengeteget tett értem, mióta anyáék meghaltak, de túlontúl más felfogása van ahhoz, hogy esélye legyen érteni az én gondjaimat, meg nem is szeretném velük terhelni. Egy újabb ember, aki örülne, ha nem lennék.

- Kincsem, mit szeretnél szülinapodra, amitől jobb kedved lesz? - Egy kötelet.

- Olyan csokis sütit, amit a múltkor csináltál.

- Na, az ízlett? - terül el egy hatalmas mosoly ráncos arcán, mely mindig megmelengeti a szívem. Talán sejti mi történt a múltban, de ha nem is, mindenképp tudja, hogy mely napokra szoktam neheztelni, amikből az egyik most volt, a másik a szülinapom, és még kettő van az évben.

- Igen, nagyon finom volt.

- Ma bevásárolok hozzá és este meg is csinálom - mondja boldogan, én meg csak bólogatok és gyorsan eliszkolok.

A konyhában a felső polcon egy rakat nyugtató és kedélyjavító van, melyekből csekély számban megtalálható a szobámba is, de azokat vészhelyzetre tartogatom. Most legalább három félét veszek magamhoz és nyelem le hezitálás nélkül, utánuk küldve egy kis vizet, bízva benne, hogy ez így hamar ki fogja váltani a hatását. A fejfájást ugyan csak erősíti, de eltántorgok a saját szobámba és ruhástul elvetődök az ágyamon, küzdve a szédüléssel. Feledni akarok. Feledni az elsőt, ami Jonginnal volt, mert neki nem számított fiatalkorom, az meg főleg nem, hogy én tiltakoztam. Feledni az összeset, mely mind csak fájdalmat vont maga után, és azóta is örök rettegésben tart mindennemű érintkezés felől.

A gondolataim fokozatosan csúsznak ki irányításom alól, a koncentrációm lankad, így, mivel nem tudok semmit felidézni, de még magamat megérteni sem, a kedvem mindenképp javul, míg el nem nyom az álom.

Heves, fájdalmas és borzalmas rángatásra ébredek, összefüggéstelen üvöltéssel egybekötve, mitől kénytelen vagyok magamhoz térni, már amennyire ez az én állapotomban lehetséges. Nem értek semmit, nem is nagyon érzek, csak hogy mozgok. Szemeimet nyitogatva kaparom össze maradék öntudatomat, míg Hoseok egyre jobban kezdi elveszíteni a sajátját, és zokogva marcangol engem, ami ellen, ha tudnék, se tennék semmit. Aggaszt és megijeszt, ám még mindig nem uralom eléggé a gondolataimat sem, nemhogy még a testemet ahhoz, hogy bármit tehessek. Csak tűrök, egyáltalán nem értve semmit…

Hoseok

Áldom az eget, amiért nem a teljesen lusta emberek csoportját erősítem, sőt, soha nem is tartoztam közéjük, így a rendszeres testmozgás előnyét kihasználva, olyan gyorsan futok, mint még életemben soha, és ezt páran meg is bámulják, akik vannak olyan elvetemültek és mazochisták, hogy ilyenkor kint tartózkodnak – valószínűleg ugyanúgy, mint én, az ebédszünetüket élvezik ki. Csak egy-egy kocsi előtt kell lefékeznem, hogy előbb érjek el Hyungwonhoz, minthogy elütne egy kocsi.
Idegesít az a kis idő, amíg meg kell állnom a kaputelefonnál, hogy bebocsátást nyerhessek a házba, Hyungwon nagymamája jóvoltából, és amint ezt megkapom, köszönést és formalitásokat mellőzve rohanok át a házon, és szinte betöröm Hyungwon ajtaját, olyan erővel esek be.
- A rohadt életbe is – szitkozódok inkább csak magamnak. A szívem azonnal kétszer olyan gyorsan kezd verni, a kezeim remegnek, a lábam földbe gyökerezik és könnyfátyol gyűlik a szemembe. – Mit tettem? – hebegem magam elé, de azonnal észbe is kapok. Nem temetkezhetek a gondolataimba, most nem omolhatok össze. Egy pillanat alatt az ágyához rohanok, és rázni kezdem; próbálom ébresztgetni, hátha csak elaludt, bár ezt az eshetőséget azonnal elvetem, ahogy megpillantom önkívületi állapotban feküdni.

- Édes istenem, mi történt? - kérdezi aggódva a mamája.

- Tartanak itthon valamilyen altatót, vagy nyugtatót? - térek azonnal az ésszerűbb magyarázatok felé, mert nem olyannak ismerem Hyungwont, aki drogozna, bár részben ez is annak számít.

- Igen.

- Hívja a mentőket! - A pulzusom már így is az egekben van, de ahogy tehetetlenül mocorog karjaimban, a szívemet, mintha vasmarok szorítaná össze.

- Hyungwon! Ébredj fel! Ne hagyj itt, hallod?! - ordítozom, miközben próbálom valahogy felkelteni. - Nem akarlak elveszíteni! - Már zokogásban török ki, ahogy hol ébresztgetem, hol magamhoz ölelem elgyengült testét. Mire kiérnek a mentősök, olyan mintha a fél nap eltelt volna, legszívesebben elhordanám őket minden szemétnek, amiért ilyen lassan jöttek, de minden szó a torkomra forr, ahogy összeszorult szívem erőteljesen kalapál, ezzel még a légzésemet is nehezítve.

- Melyikük jön velünk? - kérdezi a hátramardt orvos tőlem és a nagyitól.

- Menj csak te. Hívj fel, ha bármit tudsz. - Bólintok, és azonnal rohanok is, hogy az autóba szállva Hyungwon mellett lehessek.

- Tudja esetleg, hogy mit evett ma? - kérdezi az egyik mentős, meglepő higgadtsággal, bár megértem, mert ő nem is ismeri Hyungwont. Megrázom a fejem.

- Őt ismerve, még semmit sem - nyögöm ki nagy nehezen e szavakat, melyek szinte kövekként húzzák le a szívemet. Már olyan erősen szorítom a fekete hajú kezét, hogy biztos vagyok benne, ha ébren lenne, szóvá tenné, már azt is, hogy hozzáérek. Csak még jobban zokogni kezdek, ahogy elképzelem, ha nem lettem volna ilyen felelőtlen, ostoba és pocsék barát, akkor semmi baja nem lenne, legfeljebb ugyanolyan szomorú lenne, mint eddig. Az egész az én hibám, én tehetek róla. Kezét az enyémek közé fogom, és homlokomat összekulcsolt ujjainknak támasztom.

- Nyugodjon meg - simít kedvesen hátamra az egyik mentős. - Nincs kritikus állapotban, csak egy gyomormosásra van szüksége és rendben lesz.

- Biztos benne? - nézek fel rá könnyes szemekkel. Ha ez igaz. Ha bízhatok a szavaiban…

- Igen. Sokszor láttam már ilyet. Valószínűleg keveset vett be, de mivel éhgyomorra, kiütötte magát. - Szavai kedvesen csengnek ugyan, nem igazán vigasztalnak meg, pusztán annyira, hogy könnyeim kezdenek apadni.

A kórházba érve betolják a sürgősségire, hogy elvégezhessék a rutinnak számító gyomormosást, én meg addig kint várok, bár inkább mondanám egy kiadósabb adrenalin-ebédnek, mert nem bírok se nyugton ülni, de még egyhelyben állni sem. Fel-alá mászkálok, a kezemet tördelem, és akárhányszor nyílik az ajtó, odakapom a fejem, hátha meglátom Hyungwon fekete hajkoronáját, és így újra biztonságban tudhatom...