13. Fejezet

Hyungwon

Azt hittem nehezen überelhető legutóbbi kelésem, ám most igazolódni látszik ennek megcáfolása. Az erős fények és továbbra sem múló fejfájás csak a jéghegy csúcsa, azonban amint megpróbálom kinyitni a szemeimet, tényleges látás helyett csupán egy fájdalmas nyögés jut nekem.

- Hyungwon - simul valaki forró tenyere az arcomra, s illata könnyedén elárulja az illető kilétét, így beledőlve szusszanok nagyot, inkább már nem is próbálva felkelni. - Hogy vagy? - simítja el másik kezével homlokomról az izzadságtól odatapadt tincseket.

- Ne érj hozzám… - nyöszörgöm nagyon halkan és rekedtesen.

- Jézusom, Hyungwon, tudod, hogy mennyire megijedtem?! - érzem meg leheletét a bőrömhöz csapódni, ami arra enged következtetni, hogy távolodás helyett inkább csak közelebb jött. Igazából nem is akarom, hogy megszüntesse ezt köztünk, de valami mégis arra ösztökél, hogy meneküljek. Még mindig…

- Jól vagyok - pislogok nagyokat, végre látva is valamit, de az a valami történetesen Hoseok könnyes tekintete.

- Nem, egy hülye, lipisztesseggű teknős vagy - szipog fel valahol a sírás és mosolygás közt.

- Mm… - konstatálom szavait, melyeket igazán fel se fogok, de ha neki ettől jobb, legyen… - Menj vissza dolgozni - produkálok ki egy ásításhoz igen hasonló reakciót, de teljesen még nem megy.

- Felejtsd el! Nélküled sehova nem megyek. Sőt, mindjárt szólok is egy nővérnek, hogy nézzen meg, valamint felhívom Kihyunt.

- Neh… csak Kihyunt ne.

- De-de - ereszt el nagy bánatomra, s mielőtt teljesen magamhoz térhetnék, kirohan a teremből. Az egyedül töltött fogalmam sincs mennyi időmet mély gondolkodással töltöm, hogy rájöjjek, mit keresek egy kórházba és Hoseok mire van így kiakadva, mikor eszembe jutnak a gyógyszerek. Igazából én voltam a hülye, hogy nem számoltam a lehetőséggel, miszerint utánam fog jönni. Idióta ötlet volt részegen felrángatnom magamhoz, ugyanis azóta sem hagy nyugtot még otthon sem… - Figyelj, van egy jó, meg egy rossz hírem - tér vissza hozzám, immár jelentősen nyugodtabb hangulatban. - Melyikkel kezdjem?

- Csak rossz van, tehát mindegy…

- Várj, két jó is van. Még ma este kiengednek némi megfigyelés után ééés… kénytelen leszel nálam aludni. A rossz-

- Ez eddig elég rossz volt, nem kell több - vágok közbe, sokkal kevesebb gátlással csípős megjegyzéseim megfékezését illetően, mint általában szoktam. Még tuti a szer hatása…

- Hát még milyen rossz lesz neked tíz perc múlva, mikor Kihyun ide ér.

- Uhmg… nem akarnak most kiengedni? - támasztom meg kezeimet magam mellett, ám az egyikben infúzió van, így arra nem nagyon tudok nehezedni, mit Hoseok észrevéve, rögtön segít felülni. Megint hozzám ért, és én megint nem akadtam ki. Sokat küzdöttem, hogy elmúljon ez a hülyeség, de most is csak tőle nem viszolygok, tehát kérem vissza a régi énem. Bármelyiket…

- Nyolcig itt fogsz pihengetni.

- Fasza - nyögök fel őszintén.

A következő néhány perc csendes, nyugodt, már majdnem meghitt, csak sajnos Hoseok még mindig itt van, így miatta erre esély sincs. Magamat utálom, és vele vagyok ellenséges.

- Hyung-Won - nyit be egy felettébb ideges, kissé el is ázott törpeméretű zsarnok. - Te mondd, mégis mi az istent képzelsz magadról?! - fog mindkét vállamra, s mielőtt bármit is reagálhatnék, erőből rázni kezd. - Neked teljesen elmentek otthonról?! Hyungwon, mi a rákot kezdjek még veled, hogy észbe kapj végre?! - mondja, mondja és csak mondja, míg én közben olyan vagyok, akár egy magatehetetlen rongybaba.

- Kihyun, túl messzire mész! - próbálja lefeszegetni rólam ezt a harci pincsit a nagy kutyakiképző, egyelőre igencsak eredménytelenül.

- Leszarom, minden kórházban kell lennie hullaháznak! - rángat tovább, pedig szívesen helyeselnék neki. - Csak engedjenek ki, esküszöm, én juttatlak ide vissza!

- Ya, hagyd abba! - fog dzsekije gallérjára, s egy rántással eltántorítja tőlem Kihyunt, aki egyébként mindig így fenyeget, tehát nem nagyon hatott meg a dolog. Kivéve a fogdosása… - Mért én vagyok körülvéve ilyen nemnormálisakkal? - nyög fel a legidősebb panaszosan, akinek egyébként csak úgy megjegyezném, szürke, meg kék a haja. Khm, a normálisnak…

- Álmos vagyok - jelentem be, mire hirtelen azt se tudom eldönteni melyik néz rám idegesebben.

- Segítek elaludni - közeledik újfent, kezeit már majdnem a nyakamhoz nyomva, de Hoseok megint eltávolítja.

- Gyerekesek vagytok - jegyzem meg egy nagy ásítás kíséretében, s inkább a megváltó alvás mellett döntök, hátha a következő kelésem kellemesebb, illetve Kihyun, valamint Hoseok mentes lesz.

Hoseok

Ha a hercegnő aludni kíván, hát hagyjuk. Kihyunt a folyosóra vezetem, de az ajtó egyméteres körzetén belül maradok, attól távolabb az isten se visz.

- Sajnálom - kezdek bele azonnal. Kisírt szemeimet már alig bírom nyitva tartani, annyira bedagadtak, de a bűntudat, és az eddigi aggódás nem hagyott elaludni.

- Mégis mit? Hogy Hyungwon egy IQ-hiányban szenvedő kisgyerek? – teszi karba kezeit, miközben mélyen az arcomat fürkészi, ami tőle szokatlan módon ijesztő, bár lehet, hogy csak a fények és az egyre romló látásom teszi.

- Én inkább arra gondoltam, hogy ennek tudatában hagytam egyedül.

- Jó, te se vagy komplett, meg kell hagyni, de ne ostorozd magad emiatt. Csak maradj mellette, mert nekem vissza kell mennem, dolgozni. – Már éppen nyitnám a számat, hogy megkérdezzem, én maradhatok-e, de ő azonnal közbevág, a már kész válaszával. – Már szóltam a főnökségnél, hogy mi van.

- Köszönöm.

- Ne köszöngess, inkább menj vissza, ahhoz a hibbanthoz – int fejével az ajtó felé. Akaratlanul is elmosolyodok a hangulatingadozásán. – De úgy vigyázz rá, hogy még egy ilyen, és mind a kettőtöket kilöklek a tízedikről – fenyeget összevont szemöldökkel, ezzel valóban félelmetes külsőt kölcsönözve magának. Hatalmasat nyelek, majd Kihyun arcvonásai rendeződnek, intek neki és eltűnik a folyosóról, így én visszavánszorgok Tekisegg mellé.

Hyungwon arca békés és kipihent, annak ellenére, ami vele történt. Megeresztek egy halvány mosolyt, ahogy egészen az ágya mellé lépek, és odahúzom a székemet, amin eddig is ültem. Egy pár percig nézem tökéletes arcát, ami teljességgel elvarázsol. Most, hogy azt éreztem, elveszíthetem, rájöttem, mennyire szeretem, annak ellenére, hogy még egy hete sem ismerem. Soha nem hittem se a szerelemben, sem az első látásra szerelemben, de azt be kell ismernem, hogy amit Hyungwon iránt érzek, az valami nem átlagos, sokkal inkább különleges. Azt sem tudom, hogy milyen szerelemből szeretni valakit, mert soha nem szerettem még senkit. Egyetlen ember sem fogott meg annyira, hogy azt mondjam, igen, vele le tudnám élni az életem, és mivel ezt tartottam az egyetlen elfogadható hozzáállásnak, ezt kerestem, de egy idő után, mikor láttam, hogy nem fog jönni, felhagytam a kutatással, és éltem a mának. Most, hogy meg sem fordult a fejemben hasonló, itt van előttem Hyungwon, tetőtől-talpig, teljesen más, mint én, mégis egyre többet akarok belőle. Az egyetlen, ami elkeserít az az, hogy elijesztem magamtól. Én úgy érzem, tudnék élni mellette, de ő nem. Neki teljesen más az élete, mások az elvárásai, és én ebbe sehogy sem férek bele. Ha pedig szeretem őt, el kell engednem… igaz?

Kezemet a karjára rakom, olyan óvatosan, ahogy csak bírom, nehogy felébresszem. Gondolataimba révedve fürkészem arcát és mosolygok, ugyanakkor szemem könnyessé válik. Tudom, hogy el kell engednem, de nem megy. Szomorúan vezetem le arcáról tekintetem, és inkább fejemet a keze mellé helyezve próbálok pihenni, még mindig kezét szorongatva.

A sírás és a sok fájdalmas gondolat, hamar megteszi hatását, és elalszom. Még az álmaimban is csak egy ember szerepel, és még így is csak megsebezni tudom. Az álmaimban is csak bántom, pedig a képzeletnek, boldognak és szabadnak kellene lennie. Könnyeim ismét, akaratlanul is utat találnak maguknak. Arcomon végigfolyva vesznek a semmibe. Semmire sem jók, csak átlátszóvá teszik az embernek a hazugságát, mely így szól: “jól vagyok”.

- Nem akarlak elveszíteni - mondom ki ismét e szavakat, melyeket Hyungwon nem hallhatott, mikor kétségbeesésemben ordítottam. - Szeretlek, de csak ártok neked - zokogok ismét. Miért teszi ezt velem?! Vajon mindenkinek ilyen nehéz ez a szerelem nevű dolog? Csak a hideget érzem, semmi mást, egészen addig, amíg valami puha és meleg nem simul az arcomra. Vajon még mindig álmodom?

Hyungwon

Életemben nem láttam még egy ilyen erős és általában magabiztos, tán kissé egoista alakot így összetörni, s ebben a legrosszabb, hogy szinte biztosan miattam van. Igazából bármit csinálok, ő jön és segít, ergo, folyamatosan neki ártok, ami talán most jön ki rajta. Mivel minden bizonnyal Hoseok is olyan fogdosó mániás, mint Kihyun, a legjobb módja, ha nyitok felé és eldobva rettegésemet simítom tenyeremet enyhén borostás arcára, ám a könnyei csak jobban kezdenek hullani, mitől megijedve húzódnék el, azonban ő elkapja a kezem, mielőtt ez megtörténne.

- Hyungwon - emeli fel a fejét, hogy tekintetét az enyémbe fúrhassa. Sír…  Egy felnőtt férfi miattam sír, és én nem tudok mit mondani. - Annyira sajnálom - szipog fel, tenyeremet egyre erősebben nyomva arcának.

Nem értem mit sajnál, kezdek remegni, nekem is sírhatnékom támad, de ugyanakkor menekülni akarok. Összeszorul a torkom, idegen, félelmetes, mégis jó érzés a tapintása. Valószínűleg neki nem ekkora szám, viszont ha ezzel segíteni tudok bármennyit is, érte elviselem valahogy.

- Hyung - tolom fel magam szabad karommal, s egészen az ágy szélére kúszok, hogy kétoldalt lelógatva a lábaimat öleljem fejét a hasamhoz. Közelségétől helytelen gondolatok indulnak útnak elmémben, légzésem megszaporodik, pulzusom felmegy, de még mielőtt túlságosan elmenne az eszem, nekikezdek. - Tudom, hogy ezt most nagyon elrontottam, és bocsánat, ne haragudj, ígérem, többet nem csinálok ilyet, de kérlek, ne sírj - nyomom orromat tincseibe és mélyen belélegzem az illatát. Két karja körém fonódik, s akár egy kiscica, úgy bújik hozzám, mindennemű felnőttes viselkedést mellőzve.

- Ha bántod magad, azzal engem bántasz - motyogja a felsőmbe, már majdhogynem teljesen átáztatva azt.

Nem válaszolok, csupán hagyom, hogy kiélje magát rajtam, egészen, míg meg nem jön egy orvos, hogy vért vegyen tőlem ellenőrzés gyanánt. Hoseok a vonásait rendezgetve mered mindenhova, csak a karomra nem, amit éppen lecsapolnak, így megengedem magamnak egy halvány mosolyt, felfedezve egyik gyengepontját. Azaz számomra eddig egyetlent, bár ha úgy vesszük, lassan engem is oda sorolhatunk, amennyit aggódik értem. Igazán hálás lennék, ha tudnám az okát is…  

Leszednek az infúzióról, s türelemre kérnek minket, míg elvégzik a vizsgálatokat, ezért én összeszedem magam, hogy eléggé éber legyek indulásig. Sosem voltam még Hoseoknál, soha nem is terveztem oda menni, pedig így belegondolva kifejezetten érdekel milyen a lakása. Állítólag az embert tükrözi, ám ilyen alapon vagy teljesen fehér, vagy rózsaszín lesz… Bezzeg az enyém maga a káosz, szóval tényleg lehet ebben a dologban valami.

- Hyung…  - szólítom meg halkan távolba tévedt alakját.

- Ha?  - fordul felém egy kurta mosollyal. Szerintem valami érzelmi problémája van, mert túl gyorsan és gyakran változik.

- A gyógyszerek miatt be fognak utalni pszichiátriára, igaz?  

- Attól függ - mereng el a kérdésen. - Ha beismered, hogy szándékos volt, akkor valószínű, ám ha nem, kétlem.

- Mit kéne tennem? - kérek tőle tanácsot, bár nem nagy reménnyel.

- Ha eddig nem mentél, úgyse fogsz - mondja ki az egyértelműt.

Miután visszatér a doktor úr, Hoseokot megkéri  hogy menjen ki pár percre, s megejtjük azt a kínos beszélgetést, melyen természetesen hazudok, mint ahogy világ életemben csináltam. Ugyan próbál rám hatni rám, de én elég jó színész vágyom, elvégre szükségem volt rá, csak sosem akkor alkalmazom, mikor igazán nagy hasznát vehetném.

De elméletileg megmaradok, megkaptam az engedélyt a távozásra, és a lelkemre - ami amúgy sincs - kötötte, hogy nem csinálok többet ilyen butaságot, amit már eleve megígértem Hoseoknak.

És ha már Hoseok…  Minek megyek hozzá, és mit fogok ott csinálni?  Még mindig nagyon rossz alvó vagyok, ezzel csupán magának fog ártani.

- Mehetünk? - tér vissza földöntúli örömmel, ami vagy hamis, vagy belopózott a kórház gyógyszertárába, de igazán egyiket sem szeretném.

- Mehetünk - sóhajtok egy nagyot, előre félve a következőktől…

Hoseok

Kinyitom előtte az ajtót és előre engedem. Biztos valami szebb és… nem is tudom, talán otthonosabb lakásra számít, valahol a külvárosban, annak is a legszélén, de ez éppen csak egy aprócska ikerház egyik fele, fikányi kerttel, ahol csak addig szoktam tartózkodni, amíg nyáron megöntözöm a füvet, vagy lenyírom. A ház belseje sem a legotthonosabb, a hálót leszámítva, mert időm legnagyobb részét távol töltöm, a menhelyen. A Hyugwontól elkobzott táskát a kanapéra helyezem.

- Tudom, hogy nem nagy szám, de azért körbevezetlek. - Csak bólint, én pedig elindulok, amíg ő követ. – Ez értelemszerűen a nappali, ha tévézni szeretnél, vagy a gépet használni, csak nyugodtan. Az ott a konyha – vezetem át a folyosó másik felére, egy boltív alatt áthaladva. Ez sem sokkal nagyobb helység, mint a nappali. – Bármit használhatsz, de inkább szólj nekem. A jobb hátsó lángja nem működik rendesen – mutatok a tűzhelyre. Kiszolgált már, szegény öreg láng, bár éppen még működik. – Ez a fürdő. – Visszamegyünk a folyosóra, és azon továbbhaladva még nyílik három ajtó. Az egyik a fürdőnek, ami közvetlenül a bal oldalunkon van, egy másik a hálónak, ami egészen a folyosó végén nyílik, jobb oldalon, és még egy, ami előttünk van, pedig a teraszra vezet. – Háló, és ez pedig a terasz, meg a kert – mutogatok meg neki mindent – Szeretnél enni valamit? – indulok meg vissza a konyhába, Hyungwon pedig követ.

- Nem vagyok éhes.

- Bolognai jó lesz?

- De nem va-

- Máris csinálom. Csak egy kérésem van – fordulok vele szembe, és már lendítem a kezemet, hogy a vállára tegyem, mikor észbe kapok, és inkább visszaejtem magam mellé. Nem ronthatom el megint. Láthatóan észreveszi, de nem szól semmit, vagyis csak nincs ideje, mert azonnal folytatom a mondandóm: - Maradj szem előtt, jó?!

- Jó – bólint beleegyezően, és helyet foglal a konyhaasztalnál. Hosszú percekig csönd telepszik közénk, amit ezúttal kínosnak érzek, de nem tudok mit tenni, nem jut eszembe semmilyen beszédtéma.

Inkább csak igyekszem Hyunwonnak háttal lenni, így kerülve az esetleges szemkontaktust is. Egy idő után annyira belemerülök a főzésbe, - amit már meglehetősen régen műveltem, mert magamra minek főzzek, mikor vehetek is -, hogy az össze-vissza rohangálások közepette majdnem elejtem a véletlenül kezembe kerülő spatulát – amire tényleg semmi szükségem -, mikor meglátom Hyungwont a pulton ücsörögni. A földre eső tárgy koppanására kicsit összerezzen, de nem ijed meg, mert pont felém nézett.

- Jézusom, megijesztettél! – kapok szívemhez, majd mikor kissé lenyugszok, lehajolok a keverőeszközhöz, hogy felvegyem.

- Bocsánat – mondja lehajtott fejjel, mire bűntudatom támad, főleg hogy már támaszkodik is kezére, hogy leszálljon onnan. Azonnal elé ugrok, és hogy ne érjek hozzá, két oldalt a pultra rakom a kezem, így bírva maradásra.

- Ne, maradj! Csak nagyon elgondolkodtam – hadarom, teljesen zavarba jőve Hyungwon közelségétől. Elkerekedett szemekkel néz az enyémekbe, amitől azonnal összekuszálódik az EKG vonalam. Mégsem hajolok el, csak tovább bámulom arcát, mintha az lenne a hobbim, hogy adrenalint állíttassak elő a szervezetemmel. Csak bámulom a két szép szemét, melyek fájdalommal és kíváncsisággal vannak telve, ahogy engem fürkésznek. A hibátlan bőrét, a fura, ugyanakkor olyan vonzó ajkait, a gyönyörű, fekete haját, mindent, ami ő.