Hyungwon
Pihegve húzom összébb
magam és próbálom felfogni, hogy Hoseok ezt nemhogy csak hagyta, még viszonozta
is, sőt…! Ugyan rettegek, de már felnőttem, nagyobb eséllyel látom át a
helyzetet és nincs az az isten, amiért én kétszer ugyanabba a csapdába esnék.
Legalábbis milyen téren. Ha nem lennék benne biztos, miszerint Hosoek semmilyen
formában nem hasonlít Jonginra, még külön menekülnék is előle, ám ahogy
beavatott a múltjába, a fájdalma, az érzései, minden arra ösztönzött, hogy
lépjek.
Szavai kijózanítanak, s bár
a vágyam nem csillapodik, be kell látnom, hogy teljes mértékig igaza van, ennek
egyáltalán nem jött el az ideje. Talán az én állapotomban egyhamar nem is fog,
ha csak nem leszek elég részeg hozzá, ami valószínűtlen, ugyanis nem hagy inni
és állandóan ellenőriz engem.
- Aludjunk - fúrom
fejemet a nyakába, szorosan ölelve őt, meghazudtolva iménti álláspontomat.
- Segítek - szusszan egy
nagyobbat, de még mindig kapkodja a levegőt és úgy ver a szíve, hogy majd
kiszakad.
Halkan mesélni kezd a
menhelyi kutyákról, felelevenítve minden kedves emlékét onnan, miközben lágyan
simogatja a hátamat, mely ha nem is túl hamar, de meghozza az eredményét. A
végefelé már ő is sűrűn megakad, talán olykor elbóbiskol, de míg én álomba nem
merülök, kitartóan beszél hozzám.
Reggel ugyanabban a
pózban kelünk, mint amiben lefeküdtünk, s ugyan nekem eleinte egyáltalán nem
működik az agyam, szinte megrémülök, mikor eszembejut az éjszaka. Vörösödve
bontakozok ki öleléséből, mire mocorogni kezd, de szerencsére nem kel fel, így
büntetlenül megengedem magamnak, hogy alaposabban szemügyre vehessem nyugodt
arcát, kusza tincseti, és nyomjak egy lenge puszit orra hegyére. Zavar, hogy
hozzám ér, ezért távolabb húzódom, de a fejemet az övé elé hajtva figyelem őt,
azon gondolkodva, hogy most innen hogyan tovább? Természetes, hogy ennyi év
után félek, de az elsődleges jelenleg az, hogy neki hogyan lenne jobb? Egy kész
csődtömeg vagyok, idegroncs, tehát sok hasznom senki felé nincs, így nem tudom
megérteni miféle indíttatásból van velem, mely még több aggodalomra enged okot.
- Wonnie - hallom meg
nyöszörögni, ezért rögtön elhúzódom, hogy jobban láthassam. - Megint
hülyeségeken agyalsz.
- Mi? - lepődök meg.
Szép lenne, ha belelátna a fejembe.
- Mindig ezt csinálod… -
mormogja álomittas hangon. - Ne gondolkodj. Nincs min - pislog rám nagyokat.
- Akkor csinálok
reggelit - mászok ki mellőle, mielőtt bármi kellemetlen szituációba
kerülhetnénk.
- Én meg elmegyek
mosdóba - kel fel szép lassan, úgy mozogva, mint aki bármelyik pillanatban
összecsuklik és elalszik.
Nem nagyon van itthon
semmi rendes étel, ezért csupán gyorsan összedobok pár szendvicset és azokkal
együtt térek vissza a szobába, ahol Hoseok már az ágyon ül és az előbbinél
jelentősen éberebben figyeli minden léptem.
- Mihez lenne kedved? -
teszem az ölébe a tálcát.
- Semmihez…
- Akkor nézzünk filmet -
megyek az asztalhoz, hogy elvéve a gépemet, felmásszak Hoseok mellé. Eldőlök és
magam elé kinyitva a laptopot, keresgélni kezdek valami vígjátékot, hátha az
meghozza a kedvünket a mához, miközben Hoseok is letelepszik mögém, majd
hirtelen egy szendvicset nyom a szám elé. - Nem vagyok éhes.
- Kérlek - veszi
könyörgőre, igazán közel helyezkedve hozzám, mire beleharapok a kedvéért. -
Hyungwon…
- Hm? - hajtom hátra a
fejem, mely így a karján landol, ezért vissza is dőlök inkább. Álmosan mindenre
ezerszer rávehetőbb vagyok, de ilyenkor nehéz elfogadni, hogy hozzá érjek,
pedig nagyon is szeretnék.
- Megbántad?
- Nem - húzom beljebb a
nyakam, teljesen elvörösödve. - És te?
Hoseok
- Dehogyis! - tiltakozok
azonnal, minden ellenkezésemet beleadva. - Olyan boldognak érzem magam, mint
eddig soha - mosolygok rá. Még magamhoz képest is nyálasabb vagyok, amin magam
is meglepődök. Hyungwon megjutalmaz a ritka, és annál halványabb mosolyainak
egyikével, de látom rajta, hogy zavarja közelségem, így visszafordulok inkább a
filmet nézni, ami úgysem érdekel, mert már az elejéről is teljesen lemaradtam.
Látom Hyungwonon, hogy
szavai ellenére, új számára a helyzet, vagy inkább csak nem tud magával mit kezdeni,
így nem szívesen ér hozzám. Ezt figyelembe véve húzódok hozzá közelebb, de nem
annyira, hogy hozzáérjek, de még így is tudok egy-két falatot csempészni a
szájába, nagy könyörgések árán. Széles vigyorral a számon nézek hol rá, hol a
képernyőre, de Hyungwon jobban érdekel, nem csoda hát, hogy inkább rajta
koptatom a szemem, amit egy idő után szóvá is tesz.
- Miért bámulsz?
- Hahh? Nem bámullak -
tagadok azonnal, ahogy azt a bűnösök szokták tenni, mikor sarokba szorítják
őket. A süllyedő hajón lévő patkányok is próbálják menteni az életüket, holott
ez lehetetlen, és mint tudjuk, emellé a remény hal meg utoljára.
- De igen. - Még bólint
is, de szemét nem veszi le a tévéről. Legalább nem jövök ennél jobban zavarba.
- Baj? - adom be végül a
derekam, pedig nagyon nincs ínyemre.
- Igen. - Hanglejtése
egyáltalán nem valami magabiztos és határozott, de nem áll szándékomban egy
bizonyos, kimondatlan szabályt átlépni, ezért inkább én is a tévére vezetem a
tekintetem. De nem sokáig bírom, ha nem láthatom, pedig itt van mellettem, és
hozzá sem érhetek, úgy érzem, mintha valaki fojtogatna. Képtelen vagyok
visszafogni magam, kisujjammal megkeresem az övét, és összekulcsolva őket végre
megnyugszom.
A film végére teljesen
elkalandoznak a gondolataim, valahol teljesen máshol járok, és csak az ránt
vissza a jelenbe, mikor Hyungwon kisujja eltűnik az enyém mellől. Kérdőn nézek
utána, mintha a világ legnagyobb fájdalma lenne, hogy messzebb megy tőlem két
méternél, bár én ezt így is élem meg.
- Hová mégy? - kérdezem
kétségbeesetten, mintha tényleg attól félnék, bármelyik percben elveszíthetem.
Ha úgy vesszük, megkaptam őt - bár még bőven van mit tennem érte -, nem áll
szándékomban hagyni, elmenni.
- Csak a mosdóba -
pislog rám értetlenül, amit nem csodálok, hiszen úgy viselkedek, mint egy
fogyatékos gyerek, aki azonnal képes elbőgni magát, ha elveszik tőle a kedvenc
lego-készletét.
- Siess vissza - csúszok
le az ágyon, arcom elé húzva a takaró egyik csücskét.
- Hyung, csak a mosdóba
megyek…
- Tudom, de akkor is. -
Tényleg olyan vagyok lassan, mint egy rosszulnevelt gyerek. Hisztizek, bőgök,
rinyálok, mellette még az összes értelmemet elhagyom valahol, de minimum
elteszem későbbre, nem mintha nem venném jelenleg a hasznát.
- Jó - egyezik bele
lemondóan, amit nem csodálok. Szerintem ismer már annyira, hogy tudja, makacs
vagyok, és képes lennék a fürdő ajtaját verni, amíg ki nem jön. Ennek az egyik
oka az, hogy messze van tőlem, a másik pedig, hogy féltem, megint hülyeséget
tenne. Ha tehetném odaköltöztetném magamhoz, hogy teljeskörű felügyeletet
biztosítsak a számára.
Szomorúan követem a
szememmel, ahogy elhagyja a szobát; még ennyitől is képes vagyok azt érezni,
hogy hiányzik belőlem egy darab. Hasamra fordulva, fejemet a párnába temetem,
hátha meg tudnám fojtani magamat, legalább egy kicsit… Hiába.
Hyungwon
Nem tudom hogyan
viselkedjek vele, mikor ő annyira közvetlennek tűnik, hogy szinte már én
szégyellem magam az idióta viselkedésemért, amivel valószínűleg hamar el fogom
üldözni. Szeretnék és próbálok is feloldódni, csak ez nem olyan egyszerű,
ugyanis még egyszer nem vagyok képes elviselni egy ekkora mértékű csalódást.
Már így is kész lettem volna mindent feladni, hát még még ha megint…
Míg a fürdőben végzem a
dolgom, azon kattog az agyam, hogy miként cselekedjek mindkettőnknek előnyös
módon, ami segít a betegségemet is leküzdeni, elvégre örökre nem tilthatom meg,
hogy hozzám érjen. Félek, persze, hogy félek, de ez is csak egy állapot. Kihyun
például ezerszer ijesztőbb mindennél, és most, hogy így belegondolok, előre
félek a véleményétől, tehát szerintem én ma szépen le is betegszem, hátha
megúszom a holnapi melót, ezzel együtt a vele való találkozást.
Vissza érve a szobába,
már kész stratégia van a fejemben, amitől már előre ég az arcom, ráadásul olyan
vagyok, mint valami szűz kisfiú. Sőt, akkor még jobban viseltem.
- Hyung - mászok fel
hozzá lassan, és az ágyról elvéve a laptopomat, leteszem mellé a földre,
valamint a tálcát is ugyenezen sorsra száműzöm.
- Tessék? - mosolyog rám
vidáman.
- Öhm… Én ki szeretnék
valamit… nem is… csak… - Jó, fogalmam sincs hogyan vezessem fel.
- Nyugi, Wonni, nekem
bármit elmondhatsz - derül jót bénázásomon, de én végül úgy döntök, hogy szavak
helyett cselekszem.
- Feküdj le légyszíves
háttal és tedd magad mellé a kezeidet - öltöm vissza higgadt álcámat, s noha
közel sem vagyok az, próbálkozom.
- Így? - csinálja meg
töretlen vigyorral, mi tán még szélesedett is.
- Igen - nyelek egy
nagyot és feltérdelek.
- Mit szeretnél? - kérdi
pimasz hangnemben és szinte rá van írva mennyire élvezi a helyzetet.
- Hogy húzd szét a
lábaidat - sóhajtok, bele sem gondolva mennyire perverz ez így, de kivételesen
megjegyzés nélkül viszi véghez. - Kérlek ne érj hozzám - mászok közelebb, ám
még győzködnöm kell magam, hogy cselekedni merjek.
- Mert különben
kikötözöl?
- Nem - vonom össze a
szemöldököm és szinte biztos, hogy el is pirultam. Komolyan, hogy képes
ilyesmit kiváltani belőlem ez az ember? Teljesen kifordulva önmagamból teszek
lépéseket.
- Csak nyugodtan. Nem
foglak siettetni - mondja szokatlanul komolyan, mire összeszedem magam és
átlépve bal lábát, befészkelem magam a kettő közé, majd kezeimmel oldala
mellett megtartva felsőtestem, nagyon lassan ráereszkedek.
- Szólja, ha nehéz
vagyok…
- Te? Ahhoz enni is kéne
- tér vissza vigyora, de én csak megforgatom a szemeimet. Szerencsére nyugton
tűr mindent, míg nekem majd kiszakad a szívem a bordáim közül, ahogy érzem
kidolgozott, kő kemény hasát, teste melegét, melyet a vékony felső sem tud
elnyomni, valamint férfias, mégis szolid illatát.
Egymás elől kapkodjuk a
levegőt, ahogy közelebb hajolok hozzá, végig gyönyörű, sötét csokoládé barna
íriszeit figyelve. Először csak nagyon óvatosan nyomom ajakimat az övéire, s éppen
csak ízlelgetve mozgatom, ám amint nyelvét átdugva kér bebocsátást, nem tudom
visszafogni magam. Kezeit érzem, hogy az oldalamra siklanak, de én abban a
pillanatban kapom el azokat és nyomom az ágyra, elengedni viszont már eszemben
sincs, mielőtt újabb akciót kezdeményezhetne. Ahogy csókunk egyre hevesebb és
hevesebb lesz, én úgy vesztem el az eszem, ráadásul öntudatlanul lökve egyet
csípőmmel csalok ki mindkettőnkből egy kisebb nyögést, közben véletlen sem
megszakítva nyelveink játékát.
Hoseok
Már akkor gyorsabban ver
a szívem, mikor látom a reakcióit, és ahogyan viselkedik. Az apró elpirulások
és másfelé tekintések, valahogy arra engedtek következtetni, hogy nagyon nem
lesz nyugodt az elkövetkezendő néhány percem. A szívem csak még gyorsabban kezd
verni, ahogy sejtésem beigazolódni látszik, és ajkaimra hajol, én pedig
képtelen vagyok nem többért könyörögni. Még a csók elmélyítése sem elég, kérése
ellenére, kezem automatikusan az oldalára siklik, és már csak akkor eszmélek
fel, hogy olyat tettem, amit nem kellett volna, mikor határozottan és tőle
szokatlanul nagy erővel elkapja mind a két csuklómat, és a fejem mellett a
párnába nyomja őket. Levegőt is elfelejtek venni egy pillanatra, arról meg ne
is beszéljünk, hogy a szívem milyen gyorsaságot produkál. Ég az arcom, a fülem,
és pillanatok alatt merevedésem lesz, ahogy csípőjével - minden bizonnyal
önkéntelenül -, lök egyet, ezzel tökéletesen összeérintve az enyémet az övével.
Mind a kettőnkből elfojtott nyögést vált ki a tette, de nem hajlandó csókunkat
megszakítani. Attól félek, ha ezt tovább folytatja, nem fogok tudni megállni,
és nem tudom majd megtalálni azt a pontot, ahonnan már túlzás volna, de ki
tudna ellenállni egy ilyen gyönyörű férfinak?! Szeretem, igen, oda akarok rá
figyelni, de ha így fekszik félig rajtam, érzékien csókol, és újra meg újra lök
csípőjével, melyik épeszű fél lenne képes leállni?!
Legszívesebben erőt
vennék magamon, és fordítanék a helyzetünkön, hogy őt is úgy passzírozhassam a
matracba, ahogy most ő teszi velem, de eldöntöttem, hogy semmi olyat nem fogok
tenni, amit ő nem akar, így meg sem mozdulok. Legalábbis… Amit aggyal tudok
befolyásolni. És a merevedés nem egy ilyen dolog. Másodpercről másodpercre
kellemetlenebbül érzem magam. Ő volt már férfival, én még nővel sem; senkivel,
de minden bizonnyal én leszek az, aki felül van. Szeretnék rá vigyázni, de hogy
tudnék, ha azt sem tudom, hogy mit kell csinálni. Óráknak tűnő percekig faljuk
egymás ajkait, és mégis olyan kevésnek hat.
Mielőtt elfogyna minden
levegőnk, Hyungwon elválik tőlem, lihegve a homlokomnak dönti az övét, miközben
kezeimet még mindig nem engedi el. Kicsit mozgatni kezdem ujjaimat, hogy
összefonhassam az övéivel, miközben még mindig nem nyitom ki lehunyt pilláimat,
kiélvezve közelségét, amire egész délelőtt vágytam, de nem mertem lépni.
- Whonnieh - sóhajtok
egy olyan pillanatban, amikor éppen elég levegő kerül a tüdőmbe a beszédhez.
- Hyungh? - szólal meg,
mire kinyitom szemeimet, hogy hosszú szempilláival találhassam szembe magam.
- Ne csináld ezt velem,
kérlek. - Szinte nyüszögve könyörgök neki. - Szeretlek, imádlak, de túlságosan
jó vagy, hogy visszafogjam magam. - Bár szemeimet ismét lecsukom, még így is
érzem, hogy a megszokottnál vörösebb vagyok, és magamhoz képest jobban zavarban
jövök. Hallom, ahogy valamilyen hangot elkezd kiadni, minden bizonnyal mondani
akar valamit, de esélye sincs megszólalni, mert felhajolok hozzá még egy,
kicsit rövidebb csókra, mint az előző.
Imádom ezt az embert itt
felettem, és tényleg nem akarok ártani neki. Nem áll szándékomban csak egy
számnak, vagy egy ugyanolyan rossz emléknek lenni, mint amilyen Jongin volt a
számára. Én támasz akarok lenni, valaki, aki ott áll mögötte, és ehhez - tudom
jól -, vissza kell fognom magam. Ismét elválunk pár másodpercre, de ahogy levegőhöz
jutok, és éppen megszólalnék, Hyungwon megint az ajkaimon köt ki, minden
szavamat belém fojtva, egyre fokozva vágyamat, miközben elveszi minden józan
eszemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése