Hyungwon
Hoseok kedve egy pillanat alatt leromlott, s én egyáltalán nem értem mi a
baj, hiszen eddig úgy tűnt, hogy jól érzi magát. Már eleve furcsa volt, hogy
megengedte a sört, de most hiába a gyönyörű táj, szomorúnak tűnik. Túl közel
került már hozzám ahhoz, hogy ne hasson ki rám az ő érzése és látszólag most a
figyelmemre vágyik, így egyik karommal átölelve a derekát döntöm fejemet
kobakjának.
- Hyung…
- Hm?
- Nem mondod el mi a baj, igaz? - kérdem kellően csendesen, hogy ne
zavarjam meg vele a természet nyugtát.
- Nincs baj - tagad rögtön, ahogy az várható volt.
Mivel nincs jogom megkérdőjelezni, inkább csak hagyom, hadd pihenjen, ahogy
neki jól esik, és addig is ki tudom élvezni a közelségét. Sokat tett ma értem,
még az óriáskerékre is hajlandó volt feljönni, úgyhogy egy szavam sem lehet.
Természetes, ha elfárad benne.
- Nincs kedved ma neked nálam aludni? - vetem fel kissé félve, de kétség
kívül nagyon szeretném, ha még egy éjszakát vele lehetnék. Kicsit félek is,
mert azt mondta szeret, és legkevésbé sem szeretnék neki rosszat a
létezésemmel, de talán örülne neki.
- Komolyan? - pillant fel rám egy már inkább igazibb mosollyal, mint ami az
előző volt.
- Ühüm.
- De, szívesen - dönti vissza a fejét és táskájából előhalászva a sütit
dobozt, nekilátunk majszolni.
Imádom ezt az édességet, a mamánál senki nem csinálja jobban, de mint
kiderült, a legfinomabb akkor, ha Hoseok adja. Meglepően lelkis típusnak tűnik,
azonban ettől csak jobban belé szeretek.
Még fél óra ücsörgést követően megindulunk felé, hogy összeszedhessen
magának valami alvós ruhát, mert bár hiába mondom, hogy adok én, ezt jobb
ötletnek tartja. Bezzeg nálam nem állt fenn ilyen opció… Nem vagyok
megbosszulós típus, főleg, ha nincs mit, de most szívesen megnéztem volna őt,
bár neki minden jól áll.
Nála csak pár percig vagyunk, míg bedobál a táskájába pár göncöt, majd
haladunk is tovább, hogy megtapasztaljuk a tömegközlekedés csodáit, hol újfent
sokkal közelebb kerülök hozzá, mint azt bárki mástól el tudnék viselni. Nem
tudom miért, de szinte keresem a helyzeteket, amik megmagyarázzák, hogy vele
lehessek, ahelyett, hogy random cselekednék végre. Én nem ismertem be, hogy
szeretem, mondjuk utaltam rá, de nem vagyok az a fajta, aki jó lenne az ilyen
első lépéses dolgokban. Egyszer tettem…
Mikor felérünk hozzánk, a nagyi rögtön beinvitál minek vacsorázni a
konyhába, amin már csak mosolyogni tudok, mert ma már annyit ettünk, ami nekem
nagyjából egy heti adagom. Nem is eszem meg mind, helyette csupán figyelem,
ahogy szegény Hoseok próbál válaszolgatni a mama kérdéseire, melyek már
túlontúl személyesek, mégsem utasít vissza egyet sem.
Amint szabadulunk a vallatásról, bevonulunk a szobámba, s én előtúrok
valami vállalható alvós cuccot, hogy gyorsan letusolhassak, majd átadom a
terepet Hoseoknak. Gyorsan csinálok valami rend félét, mert egyébként ritka
trehány vagyok, amit Kihyun már megszokott, tehát miatta nem szoktam törni
magam, de ugye ő nem Kihyun és nem mondom, hogy jobban érdekel a véleménye,
csak… Aish, erre nincs semmi jó magyarázat, amitől ne jönnék zavarba.
- Min gondolkodsz? - jelenik meg egy még eléggé nyirkos Hoseok, ki gondosan
becsukja maga mögött az ajtót, ezzel még furcsább képzeleteket kiváltva
belőlem.
- Rajtad. - Legszívesebben most odamennék megölelgetni, annyira jól néz ki.
Hihetetlen, hogy ilyen szinten elterelte a máról a figyelmemet.
- Ez hízelgő - mosolyodik el, felmászva mellém az ágyba. - És mit?
- Köszönöm ezt a csodálatos napot. Életem legjobb szülinapja volt - nézek
rá a tőlem telhető legőszintébben, s bár még sok szó kikívánkozna, azokat
inkább megtartom magamnak.
Hoseok
Szavai boldogsággal töltenek el, pedig nincs is mit köszönnie. Kész roncs
voltam, bár kétségtelen, legalább ezzel el tudtam terelni a figyelmét, bár nem
teljesen úgy, ahogy én azt terveztem. Széles mosoly kúszik ajkaimra, és egy
jóleső sóhaj kíséretében inkább elnyúlok az ágyon, pedig szívem szerint
agyonölelgetném ezt a hülyegyereket.
- Köszönöm, hogy ezt mondod - nézek rá, felé fordítva a fejemet. - Pedig
nem vagyok a legjobb társaság. Mármint, ma nem voltam az. Bocsánat.
- Most köszöntem meg…
- Tudom - vigyorgok rá. - De én is. Inkább gyere aludni - paskolom meg
magam mellett az ágyat, hogy végre lefeküdjön, miután lekapcsolja a villanyt.
- Tényleg nem fogod elmondani, hogy miért voltál olyan szomorú? - Ő
elmondott nekem mindent, én meg képtelen vagyok, az ő problémájánál sokkal
kisebb gondomat elmondani. Egyre szörnyűbb embernek érzem magam. Hallom, ahogy
befészkeli magát a takaró alá, de látni csupán a sziluettjét látom.
- Csak félek, hogy elveszítelek amiatt, amilyen vagyok, ahogy a múltban is
történt - suttogom, szinte alig hallhatóan.
- A… múltban? - kérdez rá, miközben rám emeli a tekintetét. Tudom anélkül
is, hogy látnám.
- Igen. Apám még kiskoromban elhagyta anyámat, mert elmondása szerint, neki
nem volt szüksége egy üvöltöző szarcsomóra. - Az apám használta kifejezésen
muszáj mosolyognom; soha nem értette meg, mi is egy gyerek lényege. - Anyám
egyedül nevelt, de többet dolgozott, mint volt otthon. Egy idő után
újraházasodott, amit teljesen megértettem, csak azt nem, hogy ugyanezzel egy
időben, teljesen magamra is hagyott. Akkor még megrántottam a vállam, hogy
legyen, de egy beszélgetésünk alkalmával kiderült számomra, hogy apámra emlékeztetem,
és ő ezért nem akar engem. - Furcsa erről beszélni. Egyetlen barátom sem volt,
akinek elmondtam volna egy ilyen dolgot; sokszor még az akkori jelenemről sem
beszéltem nekik, nem hogy a múltamról. Mély sóhaj hagyta el a számat, és a
sötétben kitapogattam Hyungwon kezét. Kell az az erő, amit a közelsége és az
érintése ad, hogy folytatni tudjam. - Az után a beszélgetés után változtam meg.
Nem akartam egy olyan emberre hasonlítani, akit anyám utál. Én mindent
megpróbáltam, tényleg. - Hangom zaklatottá válik, ahogy a bukásomra
visszaemlékszem, de ő is elmondta, még ha könnyek között is tette, ennyit nekem
is tudnom kell nyújtani neki. - Mikor megkérdeztem anyámat, hogy min
változtassak még, azt mondta, hogy semmin, mert minél jobban próbálkozom, csak
apám jut az eszébe. Egy ideig még küzdöttem, de aztán feladtam, és már
egyáltalán nem tartom a kapcsolatot anyámmal. Ezért van az, hogyha elveszítek
egy barátot, magamat hibáztatom. Mert tudom, hogy nem vagyok elég jó, ahogy
anyámnak és apámnak sem voltam elég jó. - Hangom nem csuklik el, nem is leszek
zaklatottabb, de biztos vagyok benne, hogy csak azért, mert foghatom Hyungwon
kezét, aki csendben hallgat, pedig biztosan fáradt már. Mégis inkább az én
idióta fecsegésemet figyeli.
- Sajnálom - nyög ki ennyit, bár azt sem értem, hogy mire gondol, elvégre
hogyan is sajnálhatna olyat, amiről nem ő tehet. Nem láthatja ugyan, de
összeráncolt szemöldökkel meredek oda, ahol legnagyobb valószínűséggel az arca
van.
- Nincs mit. Már elmúlt, csak néha előjön. Mikor azt érzem, megint elszúrok
valamit. De inkább aludjunk, már biztosan fáradt vagy - simítom meg kézfejét,
ügyelve rá, hogy ne csússzon a kezem feljebbi részekre. Igaz, hogy aludtunk már
ölelkezve, de ez most mégis más. Nincs merszem lépni, de nem is bírom ki így. -
Szabad? - szólalok meg pár perc csönd után, még mindig a kezét cirógatva.
- Mit?
- Megölelhetlek?
Hyungwon
Kissé meglep a kérdése, ugyanakkor izgatottá is tesz, mintha csak egy
szerelmes tini lennék, melyből egyedül a… najó, talán minden igaz. Szörnyen
aranyos, ugyanakkor szívfacsaró, hogy ezt kérdezi, de hát lehet erre nemleges
választ adni?
- Persze - emelem fel bal karomat, hogy közelebb tudjon csúszni, s amint ez
megtörténik, egyszerűen csak vállára hajtom, míg ő átöleli a derekamat és úgy
bújik hozzám. - Hyung…
- Mondjad.
- Beszélgess velem - vetek fel egy ilyen egyszeri ajánlatot, bár azt nem
tudom mennyire kecsegtető, elvégre mégiscsak rólam van szó.
- Miről szeretnél? - távolodik el kicsit, de csak a fejével, hogy fel
tudjon rám nézni. A szemem egyre jobban szokja a sötétet, ami hátrányt jelent,
ugyanis félek, mire mit reagál.
- Nem tudom, mindegy, csak… nem tudok aludni.
- Nem vagy álmos?
- Olyasmi…
- Az olyasmi takar is valamit - mosolyodik el azon, hogy rajta kapott,
pedig semmi komoly mögöttes tartalma nincsen.
- Rossz alvó vagyok, de inkább csak este, mert nappal minden gond nélkül
megy.
- Furcsa, mert világosba teljesen más… Van valami oka?
- Biztos. Nem igazán tudom, hogy miért, bár az lehet, hogy kicsinek anya
folyton mesélt nekem, majd utána egyedül már nem ment, így vagy filmet nézek
ilyenkor, vagy olvasok, míg reggelig el nem nyom az álom. - Hallom, ahogy
erőltetetten veszi a levegőt és biztos kérdezne is, de inkább nem teszi. -
Sötétben sokkal inkább gondolkodok, mint azt nappal tenném, ráadásul ritka jó
érzés aggon lustálkodni, mikor mindenki más dolgozik - mosolyodok el öntelt
felfogásomon.
- Akkor ezért voltál te olyan késős.
- Na, ezt honnan tudod? - lepődök meg, hiszen az elmúlt héten nem nagyon
késtem.
- Szoktam beszélgetni Kihyunnal.
- Ahh, gondoltam - forgatom meg a szemeimet rosszallóan. Nehéz úgy
beszélni, hogy érzem a forró leheletét a nyakamnak csapódni, a férfias illatát
és enyhe szorítását.
- És akkor munka mellett mikor alszol?
- Reggel leghamarabb négy felé már elszoktam, így ha szerencsém van, akkor
akad egy-két óra, viszont most annyira sűrű, meg fárasztó volt, hogy szinte
végigaludtam az estéket.
- Azt mondod, hogy ezentúl jobban oda kell, figyeljek a lefárasztásodra? -
ereszt el férfias kacajt, de nekem ez újfent más értelmet nyert, és már kezdek
saját magamtól kiakadni, nem mintha az nehéz lenne.
- Ömm… nem. Jó nekem így, köszönöm.
- Ezer szerint ma még szaladgálnunk kellett volna.
- Igen, az hiányzott - szélesedik vigyorom.
- Szeretnél most menni? - ül fel hirtelen, de én gondolkodás nélkül
visszarántom magam mellé, amin talán jómagam jobban meglepődök, mint ő.
- Bocsánat…
- Miért? - keresi a tekintetemet mosolyogva.
- Nem akartam durva lenni…
- Hyungwon, férfi vagyok, ráadásul ez meg egy ágy - böködi meg a köztünk
lévő matracot, ezzel nyomatékosítva állítását. - Ne kérj minden miatt
bocsánatot.
- Mm - gondolkodok el, végig vidám arcát figyelve, s kezem öntudatlanul
indul, hogy tenyeremet arcára simíthassam, majd még mielőtt megfontolhatnám,
lassan, de kimérten előre hajolok, egyáltalán nem számolva a következményekkel
- ahogyan régen sem - és ajkaimat óvatosan, már-már rettegve az övéire nyomom.
Hoseok
Hosszú másodpercekig fel sem fogom, hogy mi történik éppen. Hyungwon kezét
érzem meg az arcomon, majd ajkait az enyémeken, és valahol itt áll meg az
agyműködésem. A szívem kihagy jó pár ütemet, hogy aztán kétszeres gyorsasággal
kezdjen újra dobogni, majd’ áttörve a bordáimat; még abban is biztos vagyok,
hogy Hyungwon hallja a versenylovak csatározását a mellkasomban. Ahogy kezdem
realizálni a helyzetünket, szinte reflexszerűen mozdítom a kezemet, Hyungwon
hátára simítva, így húzva őt közelebb, miközben puha párnáit ízlelgetem. Még
soha nem csináltam ilyet, vagy ehhez hasonlót, így csak remélni tudom, hogy ő
is ugyanúgy a fellegekben jár, mint én. Lehunyt pillákkal élvezem ki a percekig
tartó kényeztetését, de egész nap eltudnám viselni ezt a helyzetet. Mint minden
jónak, ennek is vége szakad, aminek a legfőbb oka én vagyok, és a váratlan
helyzet miatt adódott levegőhiányom. Homlokom az övének döntve próbálom
szabályozni a légzésem, több, bár inkább kevesebb sikerrel, amiben egyáltalán
nem segít, a még mindig az arcomat simogató keze.
- H-Hyungwonh… - lehelem halkan, miközben szabad kezemet én is az arcára
vezetem. Van egy sejtésem, hogy most mi fog következni…
- Saj- - Sejtésem beigazolódni látszik, így egy röpke pillanatra ráhajolok
szájára, hogy elhallgattassam, de vissza is húzódok, hiszen mondandóm van
számára.
- Mondtam, hogy ne kérj folyton bocsánatot - mondom mosolyogva. Most én
vagyok a földkerekség legboldogabb embere, és ezt senki sem hazudtolhatja meg.
- Már megmondtam, hogy szeretlek, szóval köszönettel tartozom. - Mielőtt bármit
is mondhatna, ismét visszahajolok ajkaira. Puha párnái olyan drog számomra,
melyből soha nem elég, minél többet kapok, még annál is többet akarok.
Kényeztetni és szeretni akarom a mellettem fekvő férfit, és boldoggá tesz
azzal, hogy most itt ölel, miközben engem csókol.
Finoman harapdáljuk egymás ajkait, kitapasztalva, mit szeret a másik.
Hyungwon keze a hátamra csúszik, ezúttal engem húzva közelebb. A lágy
becézgetés egyre szenvedélyesebb lesz, miközben minden eddigi, elfojtott
vágyamat beleadom. Óvatosan feltámaszkodom, így Hyungwon felé kerülve. Minden a
lehető leglassabban teszek, hogy megállíthasson. Egy halk sóhaj közben
megnyalom alsó ajkát, bejutásért könyörögve, amit szinte azonnal meg is ad.
Egyik kezemmel a feje mellett támaszkodom, míg a másikat arcáról először a
nyakára, majd mellkasára vezetem, hogy aztán az oldalához érintve, körkörös
mozdulatokat leírva cirógathassam. Hyungwon kezei a nyakamban kötnek ki,
miközben nyelvem átvezetve szájába, érzéki táncot kezdünk el járni. Szinte
tudjuk előre, mit fog tenni a másik; olyan, mint egy tündérmese, amiben soha
nem hittem, de most, hogy ilyen valódinak tűnik, szükségem van rá, és sokat
akarok belőle. Ha Hyungwonról van szó, telhetetlen vagyok.
A csók hevességével, érzem, hogy valami nem stimmel. Mármint velem. Tényleg
egyre többre vágyom, de nem tehetem meg, bármi történjék is. Nem akarok olyan
férfi lenni a számára, mint amilyen Jongin volt. De a testem nem tudja
letagadni az érzéseit, így bokszerem egyre szűkül. Tennem kell ellene valamit,
de nem megy; képtelen vagyok abbahagyni. A lemondásról való végleges
elfeledkezésemnek legfőbb oka azonban Hyungwon keze, amely nem marad nyugton a
nyakamban, hanem kirándul a testemen, kicsit sem segítve az állapotomon.
- H… Hyunghwonh - lihegem nevét, olyan szintű légszomj kíséretében, amit
általában futás után szoktam produkálni. - Szeretlekh - mosolygok rá, és csak
remélni tudom, hogy lát valamennyit az arcomból, hogy azzal együtt azt is
lássa, hogy őszintén így gondolom. - Viszont ez így nem lesz jó - köszörülöm
torkomat, és szavaim akármennyire is igazak, legalábbis annak érzem őket, nem
tudok hátrálni. - Nem akarlak bántani - hajtom le fejemet, nehogy a szemébe
kelljen néznem, még így sem, hogy sötét van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése