Hyungwon
- Haza kísérlek - makacskodik Kihyun, annak reményében, hogy én tényleg haza tévedek ezután a megterhelő nap után. Tény, nem ez volt a tervem, de komolyan hülyének néz?
- Minek?
- Hogy beszélhessek kicsit a nagyiddal - mond egy viszonylag hihetőnek tűnő indokot, s be is dőlnék, ha nem ismerném már eléggé.
- Miért nem költözöl már hozzánk? - vetem oda, s hátamra kapva a táskámat, elindulok kifelé.
- Jó ötlet. Alhatnék mondjuk veled - lép szorosan mellém, minden erejével a kiborulásomért küzdve, mi hamarosan be is fog következni, ha így folytatja.
- Anyáddal alhatsz - vágom rá reflexből, egyáltalán nem aggódva amiatt, miszerint ő magára venné, hiszen ez megszokott nálunk. Leginkább nálam…
- Igaz, de vele nem szeretnék.
- Hagyj - rendezem le ennyivel, mert bele fáradtam a vele való “beszélgetésbe”. Hogyan fogom túlélni az egésznapos társaságát? Vagy a többiekét?
Kihyun nem az a fajta ember, aki túl sokat beszélne, s kifejezetten pozitívnak sem mondanám, azonban néha rájön az ötperc, mikor hihetetlen bölcsnek érzi magát és próbál értelmes tanácsokkal ellátni, miket természetesen sosem fogadok meg. Én tudom mi a jó nekem, azt is, hogy mit kellene tennem, de ezek valahogy nem akarnak összepasszolni, ezen meg ő sem segíthet.
Amint felérünk a lakásba, ő balra megy, én meg jobbra, a szobámba, hogy ledobálva magamról a cuccokat, felvegyem itthoni ruhámat, majd az ágyamba telepedve húzom magam mellé a gépem, valami értelmes film megnézése érdekében. Míg Kihyun itt lébecol, esélyem sincs kimenni, nem mellesleg elég fárasztó volt hozzá a nap, hogy többször is átgondoljam ezt az ivós estet.
- Wonnie - nyit be állítólagos legjobb barátom és egyből mellém veti magát. - Megleszel, ha itthagylak?
- Pia az ágy alatt, altató a szekrényben, drog a kislámpa mögött, a késem meg a fürdőben… - morgom a filmek közt kutatva.
- Helyes. Reggel jövök érted - paskolja meg csípőcsontom, mire már épp fordulnék meg beolvasni neki, de addigra eltűnik mellőlem.
- Jó, jó, csak menjél már - hadonászok karommal a nyomatékosítás kedvéért. - Várj! Mi? Ne gyere ide!
- Sajnálom - közli minden megbánás nélkül. - A többiekkel még beszélnem kell, de kialakítunk egy rendszert, hogy könnyebb legyen neked beilleszkedni, meg úgy az egész munka.
- Ha lehet, ne beszélj rólam senkivel.
- De nem lehet… Fél hétre itt vagyok - csukja be az ajtót, mielőtt további támadásokat indíthatnék esztelen ötlete ellen.
Komolyan kedvelem Kihyunt, hiszen már a családom része, de nagyon idegörlő, mikor anyáskodni próbál felettem. Tisztában vagyok vele, hogy az én érdekemben tesz mindent, ezzel magát is megfosztva a normális élettől, ám pont ezért nem értem a mai napig, hogy akkor miért? Nem lenne könnyebb neki is hagyni engem és csinálni a maga dolgait? Fiatal, okos, helyes… keressen barátnőt. Mikor Jongin elhagyott, volt pár hetem, mikor potenciális férfijelöltként tekintettem rá, mit vele is tudattam, de szerencsére hamar elmúlt. Talán csak a “másféle” törődésére vágytam. Nem lefeküdni, isten ments, azt senkivel, de mégis jólesett volna összebújni valakivel, s akkoriban csak ő jöhetett szóba. Eme vágyam azóta is tart, de lehetetlennek tartom, mert irtózom attól, ha valaki hozzámér, nemhogy még olyan szándékkal… Egyedül akarok lenni, de mégsem. Szörnyű ez a kettős érzés.
Hoseok
Még a reggel érkeztével sem tűnnek el a gondolataim, ahogy az az együttérzés és segíteni akarás sem, amit este éreztem Hyungwon irányába, sőt, csak tovább erősödött. Pontosan tudom, hogy utálni fog, de ha az utálata kell ahhoz, hogy jobban legyen és segítsek neki, hát akkor megteszem, elvégre ezért vannak a barátok; ha nincs kit utálni, akkor kézenfekvőbb egy barát, mint egy idegen. Ahhoz sem fér kétség, hogy nem feltétlen vagyunk még barátok, de én mégis úgy érzem, hogy igenis azok leszünk, akkor meg miért ne kezdhetném már most a barátozást?!
Az óra csupán ötöt mutat, mikor hangosan csipogni kezd, s én csak ekkor jövök rá, hogy sikerült ülve elaludnom. Elgémberedett hátamat nyújtóztatva állok fel az ülőalkalmatosságról, és néhány mozdulat után megindulok, hogy még a munka előtt elmehessek futni. Akkor szoktam rá a futásra, amikor Kozmosz meghalt, én pedig nem tudtam mit kezdeni magammal, és csak ezzel voltam képes elterelni a saját figyelmem. Egy idő után olyan függővé tett, mint másokat a drog, vagy az alkohol, a különbség csak a haszon.
Két oldalról fák vesznek körbe, a napnak csupán néhány kósza sugara jut el egészen az útig, ahol apró foltokként játszik. A levegő kellemesen hűvös, talán kicsit hideg és párás a hajnali eső miatt, aminek az illata olyan mámorítóan jóleső. A futócipőm puha talpának hála semmilyen zaj nem zavarja meg annak a pár énekesmadárnak a hangját, ‘melyek még ilyenkor is kitartóan dalolnak. Minden erőlködésem azonban kárba vész, mert bár azt terveztem, legalább futás közben nem gondolok Hyungwonra, nem sikerül betartanom, így minden pislogáskor a fekete hajú arca sejlik fel előttem. Egy idő után már inkább nem is küzdök ellene, csak töröm az agyam, mivel segíthetném még elő a gyógyulását, és hiába nem jutok sokkal előrébb, pár apróság mégiscsak körvonalazódik bennem.
A lábaim ezúttal hamarabb vezetnek haza, talán azért, mert lefoglaltak a gondolataim, olyannyira, hogy már szeretném is megvalósítani a terveimet. De hiába, ha nincs meg a kellő alap, ami a munkahely. Egy gyors zuhany után össze is kapom magam, azonban még így is csak fél hét van, a munkaidőm meg hétkor kezdődik, szóval felesleges lenne elindulnom, mert tíz perc alatt ott vagyok.
- Á, megőrülök! - kócolom össze tincseimet idegesen, majd minden racionalitást félretéve hamarabb indulok dolgozni. Legfeljebb bámulom majd a plafont, ha senki sem lenne bent, bár a kutyákkal is tökéletesen el szoktam lenni.
Az épület teljesen kihalt, csak a portás és a recepciós van bent, így egy-egy gyors köszönés után a kennelek felé veszem az irányt. Nem is gondolkodom, csak megyek és meg sem állok Lucky kifutójáig. Valószínűleg meghallotta, hogy jövök, ugyanis kíváncsi farkcsóválással tekint irányomba, míg a többi kutya, vagy fel sem pillant, vagy egy halkabb morgást, esetleg vakkantást követően letojja a fejemet. Széles mosollyal, de gondterhelten ülök le az ajtajához, és a kerítés mintázatába akasztva ujjaimat hagyom, hogy szagolgassa, miközben beszélni kezdek hozzá, akár egy emberhez szoktam.
- Szia Lucky! Jól aludtál? - nézek értelmes szemeibe, ő pedig pont úgy néz rám, mint aki érti, amit mondanak neki. - Mondd csak! - minden teketóriázás nélkül kezdek bele, abba bele sem gondolva, hogy válaszolni nem fog. - Mit kezdjek Wonie-val? Úgy szeretnék segíteni neki, de sokkal könnyebb volna, ha kutya lenne. Úgy tudnám, mit kell tennem, de így?! - fejemet a kerítésnek döntöm, mire a hajamat kezdi szagolgatni. Jókedvűen nevetek fel. - Ez csikiz, te kópé - nyújtom ki rá a nyelvem, majd ismét elkomolyodom. - Kezdenem kell magammal valamit. - Hatalmas sóhaj hagyja el a számat, miközben tekintetem visszakúszik az előttem ülő kutyáról, kinek szemei ezúttal, mintha mást vizslatnának. Abba az irányba nézek, ahová ő is, de a hátulról érkező fény miatt, és a tér sötétsége miatt - mivel nem kapcsoltam fel a villanyokat, elvégre minek azt - nem látom, hogy ki áll ott, csupán egy magas, vékony alakot vélek felfedezni, bő felsőben és szűk nadrágban, kissé kócos hajjal.
Hyungwon
A szívem a torkomban dobog, miközben óvatosan hátrébb húzódom, máris megbánva, hogy elindultam Hoseokot megkeresni, kezdve egészen a születésemtől. Kihyunnak mindig is mániája volt az időben érkezés, ami nem egészen takarta az “idő előtt húsz perccel” jelzőt, sőt, engem fél hatkor felkelteni a semmi miatt is nehezen tolerálható, de egészen eddig elnéztem neki. Talán az én hibám, amiért nem mutatkoztam meg egyből Hoseok előtt, de esküszöm, csak érdekelt mi a jó eget lehet beszélgetni egy kutyával. Arra azonban egyáltalán nem számítottam, hogy én leszek a téma… Nem tudom miben akar nekem segíteni, azt meg végképp, hogy miért lenne jobb neki, ha kutyabőrben látna, ám valami sokkal hátborzongatóbbat vélek kiérezni mögüle, mint azt el tudnám most viselni. Azt hiszem mégsem szeretnék vele dolgozni…
- Hyungwon~! - zökkent ki a távolból Kihyun kiabálása, így mielőtt túlságosan közel érne, a lehető leghalkabban rohanni kezdek a sötét folyosón, csupán remélve, hogy nem fogok eltévedni. - Hyun- … Jézusom, a frászt hozod rám! - kiált fel, amint elé érek. - A fenéért rohangálsz itt vak sötétben! Mit csináltál? Elme-
- Sss, maradj már - intem le, és gyors léptekben elindulok az irodák felé, lehetőleg minél messzebb Hoseoktól.
- Hallod, mi bajod van? - ered a nyomomba alacsony termettel megáldott barátom, végig kérdezgetve engem.
Amerre ő járt, ott a villany már fel van oltva, így nem esik nehezemre visszatalálni. Kisebb koromban rettegtem a sötéttől, mint a legtöbb ember, viszont mióta kezdett kilátástalanná válni a helyzetem, úgy hagytam el eme tulajdonságomat is. Már nem érdekelt mi lapul ott, ahol én nem láthatom, elmúlt a félelemérzetem, nem érdekel a halál.
- Amúgy meg mért keresel? Még van majdnem negyed óránk - fékezek le az ajtóban, biztonságos távolba a még nem bevizsgált kutyák folyosójáról, ahol Hoseok tartózkodott.
- Ohh, tényleg - rogy előre, térdein megtámaszkodva, hogy kifújhassa magát. - Hyungwon, hatalmas baj van! - néz fel rám kétségbeesetten, miből könnyen levonom, hogy valami tényleg nagyon nincs rendben. - Gyere velem - indul meg visszafelé, én meg eldobva minden aggályomat, csak követem. Szerencsére viszonylag hamar lekanyarodunk egy másik folyosóra, ahonnan a lábadozás alatt lévő kutyák része nyílik. - Annyira aggódok - ecseteli, miközben benyit a kennelekhez, hol kétoldalt azon nyomban felkel a legtöbb jószág és elkezd - állapotához mérten - ugrálni, meg figyelemért harcolni. - Napoleonnál nagy a gond.
- Kezdve a nevével… - húzódom szorosan mögé a zajos állatokra ügyet sem vetve.
- Nem - fékez le hirtelen, mitől kecsesen nekimegyek. - Nézd! - mutat feldúltan a nem túl nagy, fekete, szálkásszőrű akármire, mit akár nézhetek fél napig is, semmi rendellenes nincs rajta.
- Jó, de mit?
- Ezt - guggol le a rács elé és ujját bedugva alatta próbál a hiányos részre simítani, miközben a bent tartózkodó kutya csaholva nyalogatja őt. - Eltört este valahogy, de nem, persze, hogy nem szólnak! Hagyják, hadd sérüljön meg szerencsétlen! Fuhh, utálom ezt… Meg kell csinálnunk - akasztja le a pórázt, s még mielőtt reagálhatnék, már nyitja is a kaput, hogy kiengedve a bestiát, a nyakába tegye és azzal a lendülettel a kezembe nyomja a madzagot.
- Mi? Nem! Ne add ide! - nyújtom felé a boldogságában rám ugráló ebet, aprókat rántva rajta, hogy leszálljon rólam.
- Keresünk neki egy üres kennelt, aztán megcsináljuk ezt. Kigletteljük, telenyomjuk púrhabbal, bánom is én, de nem hagyhatjuk így! Gyere - ered meg tovább, még csak át sem véve a pórázt.
- Basszus… - ingatom a fejem, még mindig eltartva a közelemből az ebet, miközben vezetem, s amint megvan az új helye, madzagostul engedem be. - Egyébként, egyedül nem tudunk mit kezdeni vele. Hacsak nem tanultál ilyesmit és nincs elég erőd hozzá.
- Hm… igazad van - morfondírozik, levéve a jószágról a pórázt és becsukja az ajtót. - Várj itt, hívom Hoseok hyungot! - viharzik ki a folyosóról, én meg hirtelen azt sem tudom melyik kennelbe bújjak kutyának tettetve magam.
Hoseok
Kínos, kínos, kínos, a francba is! Ettől égőbb már nem is lehetett volna a helyzet. Hisztisen nyöszörögve verem a seggem a padlóba, aminek tökéletesen semmi értelme ugyan, és még csak meg sem nyugtat, de legalább teljesen hülyének nézhet az éppen megérkező Kihyun. Immár arcomat a tenyerembe temetem; még a munkatársam szemébe sem nézek. Régen voltam ennyire kiakadva. Mit hihet Hyungwon? Tutira látni sem akar majd!
- Hoseok? - áll meg jó pár méterre tőlem, hogy legyen esélye a menekülésre.
- Arra van az altatópuska - mutatok egy random irányba, pusztán poénból.
- Veled meg mi a fene van? - Most már hajlandó közelebb lépni.
- Nem fene, csak az erő - terelem még mindig viccelődéssel a témát a komoly dolgok felől.
- Jó, látom nem akarsz beszélni róla. - Csak megrázom a fejemet, jelezve ezzel, hogy a lényegre tapintott. - Kell a segítséged - mondja, valóban hanyagolva a témát, amiről nem akarom, hogy szó essen, ezzel az ittlétének valódi okára mutatva.
- Mit csináltál már megint? - pillantok fel rá, igyekezve elfelejteni a kínjaimat, több, bár inkább kevesebb sikerrel.
- Én is szeretlek - forgatja szemeit, és egy lemondó sóhaj után, karomnál fogva állít fel. - Inkább haladjunk.
- Figyi! - állok meg egy pillanatra, ördögi vigyorra húzva ajkaimat. - Ha annyira menni akarsz… - Kihyun már a fejét fogja, hisz’ ismer. - Adok egy vödröt, és hordd el magad. - Nevetve indulok meg a folyosón, meg sem várva társamat, de reményeim szerint úgyis követ majd, csak előbb fel kell ébrednie a sokkból.
- Ez annyira te - fújtat szegény Kihyun, talán még egy kicsit én is sajnálom.
- Szóval mit nem tudsz nélkülem megoldani? - ajkaim a fülemig érnek, ahogy társaméi is, annak ellenére, hogy köcsög voltam, bár csak cuki kereteken belül.
- Eltört az egyik kennel padlóján egy csempe.
- He? Azt hogy? - pislogok nagyokat. Honnan szerezhet egy kutya légkalapácsot, hogy feltörje a csempét?
- Honnan tudjam? Eleve nem is tudtam róla, mert szólni ugye luxus.
- Ez csak természetes - forgatom meg a szemeimet. Az önkéntesek, akik takarítani szoktak, valóban elég hanyagolnivalók ilyen téren. Ha netán véletlenül valamelyik fontos információt adna át, akkor dicsérjük meg szegény szerencsétlent. Jutalomfalatot ne adjak? Ők meg arra hivatkoznak, hogy ők csak takarítani vannak itt, hát akkor minek kellene ilyen dolgokkal elfecsérelni az idejüket?!
- Ott van, nézd! - mutat a kennelre, ahogy a sérültek folyosójára érünk. Azonban figyelmemet egyáltalán nem a sérült padló köti le, sokkal inkább a kennel előtt álló Hyungwon, aki azt sem tudja hova nézzen, hogy ne engem lásson. - Hoseok, koncentrálj! - Megrázom a fejemet és szemügyre veszem a hibát.
- Ez hamar meglesz, csak el kell mennem ragasztóért a város másik végébe - nézek csúnyán Kihyunra. Ennyit igazán magától is tudna, miért kellek neki? Mindegy, legalább valamivel lekötöm magam. - Van valakinek jogsija, vagy buszozhatok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése