7. Fejezet

Hyungwon

Fejemet a tenyerembe hajtom és úgy figyelem tovább Hoseok engem vizslató mivoltját. Most vagy ölbe hányom, vagy kiverem a hisztit még több alkoholért, azonban egyik sem túl kielégítő a helyzetet tekintve.

- Éhes vagyok - fekszem immár teljes felsőtestemmel a dzsuvás pultra, magam alól kikotorva minden odanemillő tárgyat a kényelmem érdekében.

- Itt nem adnak ételt…

- Akkor hozz nekem - pillantok fel rá kérlelően, s bár csak kicsit könyörög a gyomrom táplálékért, egyáltalán nem evési célzattal akarom elküldeni.

- És veled mégis hogyan menjek el egy boltig?

- Én megleszek - intem le, mielőtt elrángatna magával.

- Na várj… - tekint körbe az egyre tömöttebb helyiségben, mire hirtelen elkapja valaki karját és maga mellé húzza. - Minhyuk, mindjárt jövök, addig figyelj rá és ne engedj több piát a közelébe, bármilyen szépen is kéri - mutat rám, beavatva a fiút, de tudom, hogy a szőkével nyert ügyem van, elvégre neki sem érdeke engem kínozni.

- Rendben, hyung - foglalja el egy nagy mosollyal a helyét, míg Hoseok eltűnik a szemem elől. Émelygek, fáj a fejem, az emlékeim folyamatosan ostromolnak, de még tartom magam. - Nem nézel ki valami jól. Minden rendben? - kérdi kedvesen, pedig erre a válasz elég egyértelmű.

- Mmm…

Ő magyaráz, kérdezget, próbál szóra bírni, de nem mutatok felé hajlandóságot, ezért viszonylag hamar megunja a dolgot és valami enyhe italt szürcsölve figyeli Kihyunt és a piros hajút, ahogy biliárdoznak. Nehezen felkaparva magam a pultról, kérek valami rövidet, kihasználva Minhyuk máshova szegeződött tekintetét, s bár időérzékem ugyan nem nagyon akad, legalább négy kispohár még lecsúszik, mire a gyomrom stoppot mond. Uhhh… valami ritka szarul vagyok. A gyors vedelés nem az én sportom.

- Minhyuk, az ég áldjon keresztbe, hát-... - ordibál valaki mellettem, felzavarva amúgy se nyugodt tavam felszínét, s nagyon lassan, illetve óvatosan felé fordulok, mire alacsony, izmos alakjától kitör belőlem a sírás.

- Kai… - teszek egy kísérletet a felállásra, de kis híján orra is bukok, ha nem kap el az illető. - Kai - zokogok fel, mikor elakarja húzni a karját és hozzábújva fúrom arcomat a nyakába.

- Jézusom - szólal fel kétségbeesetten, valamit letéve a székre. - Kihyun! - kiált hátra. - Kihyun, gyere már!

- Kai - szipogok nagyokat, olyan erősen szorítva, amennyire csak tőlem telik.

- Woow - torpan meg velem szemben, valamiféle keserű mollyal az arcán, miközben az illető kezei a hátamra siklanak, és nyugtatóan simogatni kezd.

- Ki az a Kai?

- Hyungwon múltja…

- Jó, de pontosabban? - hagyja, hogy ölelgessem, felsője nyakát eláztatva.

- Az exe - nyögi ki nagy nehezen, mire érzem, hogy megfeszül a férfi. - Jó, most ebből ne csinálj ekkora ügyet, inkább leszedem rólad, mert valószínűleg azt hiszi te vagy ő.

- Nekem nincs bajom vele. Amúgy, hasonlítok rá?

- Megnyugodhatsz, egy csöppet sem - fogja meg a felkaromat és kezd rángatni, mire ölelgetésem alanya is elenged.

- Ez nem nyugtat meg.

- Majd mutatok róla képet és megfog… Na de gyere már Wonnie, ő nem Kai - cibál teljes erejéből, miközben én zokogva kapaszkodok. A saját hangomtól csak jobban fáj a fejem. - Hyungwon! - kiabál a fülembe, mire ijedtemben összerezzenek, s ő ezt kihasználva ránt le róla. - Hát nézd már meg! - fordítja erőszakkal a szürkés hajú férfi felé a fejem, de még csak az arcvonásait sem tudom kivenni, annyira szédülök.

- Nem Kai - folytatom a sírást legújabb felfedezésemre.

- Vigyük haza… - sóhajt Kihyun gondterhelten. - Végtére is ezt próbáltam megakadályozni, de legalább nem egyedül szenved valahol életveszélyes helyzetben.

- Engedj! - kiáltom, elcsapva legjobb barátom kezét és kabátomat otthagyva a széken, egyedül botorkálok ki, majdnem minden szembejövő emberbe megkapaszkodva, akik nem mindig fogadják épp hálásan.

Hiányzik Jongin, minden rossz ellenére is, amit velem tett, mert én tényleg szerettem, ha ő nem is. Szerintem sosem fogok túljutni rajta.

- Hyungwon, az ég áldjon meg elölről, meg hátulról is, engedd már, hogy segítsünk! - fog rám Kihyun, de megint csak elcsapom, ezzel egyidejűleg a földön kötve ki.

- Hyungwon - guggol le mellém Hoseok a kezét nyújtva, de ügyet sem vetve rá mászok előre.

- Tessék, azt akartad, hogy kutya legyen, most kezdjél vele valamit.

- Mért én? Nem is ismerem…

- Bántani nem tud, max hangosabban ordít, de közben megvan rá az esély, hogy lerókáz.

- Az legyen a legkisebb - szorít hirtelen a mellkasomra és olyan gyorsan tűnik elő alólam a talaj, hogy megnyikkanni sem tudok.

Hangomat kieresztve csapkodom a hátát, a vállát, mindent, ahol érem, de ő ettől meg sem rezzen, célirányosan visz a kocsihoz, közben beszélgetve Kihyunnal. Sok ember ugyan nem járkál az utcán, de a csapat többi részét sem vélem felfedezni…

A járműbe most hátra kerülök, ám hiába próbál Hoseok bekötni, nem tudom megtartani magam. Mellém ülve húzza fejem az ölébe, úgy azonban hányingerem van, minek köszönhetően hamar előkerül egy zacskó, mit az út alatt teljesen megtöltök.

Mint az várható volt, hozzám jöttünk… Kihyun most leráz, hazamegy, engem meg hagy egyedül szenvedni egész este. És megint sírok… Nehezen tartom meg magam, de ugyanakkor dacosan ragaszkodom önállóságomhoz.

- Én azt hiszem, gyalog megyek - túrja Hoseok zsebeibe mindkét kezét.

- Jongin - meredek rá újabb zokogó rohamomat visszatartva.

- És az ki?

- Kai… - válaszol helyettem Kihyun.

- Ne menj el… Jongin… - nyújtom felé a karomat.

Hoseok

A kérlelő szemei, melyek most még inkább csillognak a sötét ellenére is, a sírás miatt, kétségek közé sodornak. Itt kellene hagynom, tudom jól. Ha most mellette maradok, talán “bántom” majd, akaratomon kívül is. De akkor sem vagyok képes itt hagyni, ilyen arccal és érzésekkel, amiktől még az én szívem is megszakad, pedig azt sem tudom, hogy miről van szó. Csak annyi tudás van a birtokomban, ami a múltig terjed.

- Nem megyek el - adom be végül a derekam, és bár reggel meg fogom bánni, inkább üssön engem, mint legyen szomorú reggelig. - Nem megyek el, csak ne sírj. - Megfogom felém nyújtott kezét, mire azonnal hozzám bújik, pont úgy, ahogy fél órával ezelőtt is tette. A szívem hevesen dobog, de még csak azt sem értem, hogy miért.

- Nem hiszem, hogy ez a legjobb ötlet - hezitál Kihyun, de már nem érdekel. Azzal, ahogy Hyungwon magához ölel, helyettem is döntött.

- Majd hagyom neki reggel, hogy megverjen - vigyorgok az aggódó apára, és intek neki, hogy menjen, amíg nem akar Hyungwon édes hármast.

- Te sem vagy komplett - fogja a fejét Kihyun.

- Hát nem, férfi lettem, nem komp. Majd én megbánom, te meg takarodj a dolgodra - hajtom el, miközben úgy érzem magam, mint egy plüssmaci, amit egy gyerek éppen halálra ölelget, és még nyálas is, csak ez esetben könnyről van szó, aminek már a puszta tudata is jobban fáj. Mikor Kihyun végre eltűnik, minden figyelmemet Hyungwonra szentelhetem.

- Be kéne menni. Meg fogsz fázni. - Bár az elhagyott kabátját időközben ráaggattam, nem gomboltam, vagy zipzároztam be, így a hideg levegő már átjárta Hyungwon vékony testét, amit érzek is, ahogy magamhoz ölelem.

- Ha elengedlek, itt hagysz - fúrja arcát a vállamba; s kijelentése, mintha a világ legtermészetesebb és leginkább magától értetődő dolga volna.

- Dehogy hagylak - simogatom hátát, hátha az lenyugtatná, de ugyanúgy, ökölbe szorított kezekkel kapaszkodik a felsőmbe. - Ha akarod, add ide a kulcsot, majd én bejuttatom magunkat, te meg addig ölelhetsz tovább.

- A nadrágomban van.

- Mi? - kúszik egy oktávval feljebb hangom.

- A farzsebemben - pucsít nyomatékosításként, én meg vörösre váltok, és az összes vérem az arcomba vándorol. Remegő kézzel tapizom le, az egyébként egész formás és markolásznivaló fenekét, de jelen helyzetben, csak kínosan érzem magam, de ha szerencsém van, akkor nem fog emlékezni ebből az egészből, semmire, az ég egy adta világon, amit csak remélni tudok.

A kulccsal a kezemben kezdek hátrafelé araszolni, de csak hogy nekem még nehezebb legyen, Hyungwon nem hajlandó megfordulni velem, így már nem csak színileg érzem magamat ráknak. Az első kapu próbatétele az, hogy vakon kellene lehúznom a chipkártyát, nekem háttal.

- F-figyelj csak, Hyungwon. - Hiába próbálom kicsavarni a kezem, nem megy. - Szeretnék egy kicsit elfordulni.

- Jó. - Nem reagál semmit, csak ugyanúgy ölel, mint eddig. Akik látnak minket, szerintem teljesen hülyének néznek. Próbálok lassan elfordulni, kicsit az erőmet is használva, hogy azért ne kelljen kint éjszakáznunk, de ne is okozzak Hyungwonnak fájdalmat, aminek eredményeként sikerül kinyitnom az első ajtót. Már csak meg kell találnom a lakását, beraknom az ágyba, és a nagyijára hagyni, akivel Kihyun szerint él. Megnézem a lakáskulcson, hátha rajta van a szám, és legnagyobb szerencsémre így is van. És az is a mázlimnak tudható be, hogy lépcsőzni sem kell olyan sokat.

- Na jó, Hyungwon. Megjöttünk. - Benyitok a lakásba, ahol minden villany le van kapcsolva, kivéve a konyhában. - Hyungwon? - szólítom meg ismét, ugyanis semmilyen reakciót nem kapok, csak egy-egy mélyebb szusszanást.

- Szeretlek - motyogja, egyáltalán nem engedve szorításán.

Hyungwon

- Öhm… - köszörüli meg a torkát, azonban ő nem mondja ki most sem, ahogy eddig soha nem is tette.

- Hyungwon, te vagy az? - hallom meg a nagyi nehézkes lépteit, pedig biztos vagyok benne, hogy már elég késő van, ő meg ilyenkor már alszik, ám ez csöppet sem izgat engem, ellenben Jongint, aki erősen próbál eltolni magától.

- Jó estét kívánok, Shin Hoseok vagyok, Hyungwon munkatársa - mondja, minden bizonnyal a mamának, elengedve engem. - Ez nem az, aminek látszik, csak valami Kainak, vagy Jonginnak hisz és részeg én meg-

- Nyugodjon meg aranyoskám - vánszorog közelebb, de én csak elbújok Jongin mellkasába. - Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoz. Máris hozok neki gyógyszert, aztán hamar elalszik.

- Hyungwon, elengedhetsz - fog mindkét kezével a felkaromra, s mivel erősebb nálam, lefeszeget magáról és kitartóan távolabb tart, mire újfent sírásba török ki.

- Édesem, ezeket vedd be - tart elém a nagyi egy poharat és valami gyógyszert, amit hezitálás nélkül, gyorsan le is húzok, hogy visszamehessek Jonginhoz. - Jöjjön beljebb nyugodtan, egy pár percbe bele fog telni, míg használ - invitálja mama a konyhába, hol Hoseok leveszi a kabátját, helyet foglal és kivételesen hagyja, hogy az ölébe mászva ölelgessem tovább. - Hyungwon egy kicsit más, mint a többiek, de elhiheti, nem rossz ember ő.

- Tudom - támasztja állát a vállamra, hogy átlásson.

- És azzal tisztában volt, hogy ő egy kicsit más?

- Mármint, hogy a fiúkat szereti?

- Nem fogalmaznék úgy, hogy a fiúkat szereti, elvégre eddig összesen egy barátja volt, de tény, barátnője még annyi sem.

- És mindig ilyen, ha iszik? - próbál úgy helyezgetni engem, hogy neki is kényelmes legyen.

- Már lassan három éve senkinek nem hagyta, hogy hozzá érjen, és egyáltalán nem is kezdeményezett.

- Miért azóta?

- Még éppen nem volt tizennégy, mikor szerelmes lett az egyik barátja bátyjába. Ezen a napon jöttek össze, ám nekem nem tűnt annyira gyerek szerelemnek a dolog, mint amilyen lennie kellett volna. Hyungwon nagyon megváltozott, de ez csak négy év múlva, szakítás után öltött teljes formát és azóta ilyen. Nem mondja el mit élt meg és egyedül Kihyunban bízik meg - meséli neki, amiből talán minden harmadik szót értek meg, részben, mert nem érdekel, és részben, mert leköt Jongin szorongatása. - Kérem, vigyázzon rá. Sokkal törékenyebb, mint azt mutatja.

- Vigyázok.

- Uhm, rosszul vagyok - nyekergek, s már érzem, hogy ebből lesz valami, mire Jongin elenged, és épp csak elbotorkálok a mosogatóig, hogy ott adjam ki magamból.

- Én most lefekszem. Használj nyugodtan bármit, ha meg elmész, a kulcsot hagyd a korláton lévő virágosláda szélében. Jóéjszakát, fiúk - vonul el a nagyi lefeküdni, miközben én újra Jongin társaságát keresem.

- Melyik a te szobád? - fogja meg a kezemet, de én előremenve vezetem be kicsiny, sötét birodalmamba. Azt hittem a gyógyszer tényleg segít, de sajnos az távozott belőlem, ám ismerem már Jongint, tudom, mi következik, és ha ellenkezek, csak rosszabb lesz.

Elengedem és elkezdem levenni a sok erőlködéstől rám tapadt ruháimat. Mivel amúgy is tele van a padló mindenfélével, a cuccaim is ott végzik, éppen amerre dobom őket. Megállnom ugyan nehéz, ráadásul az émelygés sem hagy, de némi kapaszkodással bokszerig egész szépen megoldom magam a dolgot és Jongin elé sétálok, várva, aminek jönnie kell.

- Kész vagyok - tárom szét a karjaim, mire ő hatalmas, értetlen szemeket mereszt rám.

Hoseok

Se köpni, se nyelni nem tudok, ahogy megáll előttem, egy szál bokszerben. Mégis mit hisz? Még mindig azt képzeli, hogy én vagyok az a Jongin, vagy Kai, vagy akárkifaszom? Most mit akar? Itt áll előtte, széttárt karokkal, mintha csak arra várna, hogy lecsapjak rá, akár egy ragadozó az áldozatára. Egek! Min kellett vajon keresztül mennie? Mit tehetett vele Kai?

- N-nem akarsz felöltözni? - kezdem kicsit tétován, hátha végre leesne neki, hogy nem vagyok az exe. Nagyon is nem, sokkal inkább a jelenlegi munkatársa, aki mindennél jobban szeretne segíteni rajta, de azt sem tudja éppen, hogy merre áll a saját feje.

- Úgyis lekerülne rólam, nem? - csillogó, egyszerre fájdalmas és vágyakozó szemekkel néz rám, közelebb lépve hozzám, kezét végigfuttatva a mellkasomon, amitől kiráz a hideg, teljesen jó értelemben. Bár jól esik, de mégsem akarom, hogy ez történjen. Részeg, és azt sem tudja, hogy ki vagyok. Nem használhatom ki, nem tehetek semmi olyat, ami miatt megutálhatna, mert azt nem bírnám ki, akkor sem, ha még azt se fogom fel, hogy miért érzem ezt.

- H-Hyungwon, ezt-

- Essünk túl rajta. - Ennyit a határozott énemről. Itt állok, egy tőlem ugyan magasabb, de gyengébb és kiszolgáltatottabb férfi előtt, és képtelen vagyok leállítani, bármit is akarjon.

- Állj! - emberelem meg magam, megragadva csuklóját nem túl erősen, és egyenesen a szemébe nézek. - Nem, Kai vagyok, se nem Jongin.

- Ne tagadd! - Szipogni kezd és könnyek csordulnak végig arcán, amitől ismét úgy érzem, mintha meghasadna a szívem. - Tudom, hogy csak a testem kell, de én szeretlek. - Egyre több sós könnycsepp szalad végig az arcán. Elengedem kezét, és letörlöm könnyeit. Most már teljes bizonyossággal állíthatom azt, hogy Jongin egy szemét állat volt. Ha semmit sem értettem félre, akkor még az állatoknál is rosszabb lehetett, amit nem értek, hogy mégis, hogy lehet Hyungwonnal úgy bánni, ahogy ő tette. Ártatlanabb, mint a legtöbb gyerek, és mégis…

- Hyungwon, én… - Nem bánthatom meg. Akár igazak a szavaim, akár nem, ha most nem nyugtatom meg, és maradok mellette, egy örök életre megutál. - Figyelj rám Hyungwon! - Arcát kezeim közé veszem, és úgy magyarázok neki, hátha még ittas állapotban is felfogná egy részét. - Az én nevem Hoseok. Shin Hoseok, és nem Jongin. Nem akarok tőled semmi olyat, amit te nem akarnál, világos? - Másodpercekig filózok, hogy mondjam-e ki, de kétségbeesett arca győzedelmeskedik, ismét. - Szeretlek.

- Tessék? - kerekednek el szemei. Ezek szerint mindenre számított csak erre nem. Igazából ezzel én is így vagyok. Nem tudom, ha emlékezni fog, mégis hogyan mászok ki ebből, de majd gondolkodom ezen akkor, amikor itt az ideje.

- Jól hallottad, szóval öltözz, fel kérlek, mert hideg van. Nem akarom, hogy megfázz - terelgetem a ruhásszekrény felé. Segítek neki megkeresni Narniát, vagy magára borítani a szekrényt, meg persze kiválasztani valami kényelmes ruhát, amit végül ráerőszakolok, hogy aztán a nyakamba kapaszkodhasson, megint.

- Aludjunk. - Látszólag beletörődött abba, hogy nem az vagyok, akinek eddig hitt. Csak arra nem képes, hogy elengedjen. De, ha őszinte akarok lenni, akkor nem tagadhatom le, hogy jól esik az efféle ragaszkodása, még akkor is, ha árad belőle az undorító piaszsag, de én be nem vállalom, hogy megfürdessem, ilyen állapotban meg aztán pláne nem.

- Aludjunk - helyeslek én is, de nem mozdul. - Talán… lehetne fekve? - köszörülöm meg torkomat, mikor azt tapasztalom, hogy már megint nem hajlandó mozogni. De arra kell rájönnöm, hogy ő már háromnegyedében alszik, és még tartani is én tartom. - Na, gyere te nagy gyerek - mosolyodom el, és ölembe kapva az ágyába viszem, ahová, az ölelése miatt kénytelen vagyok követni.