8. Fejezet

Hyungwon

- Kelj föl - bök valaki a vállamba, mire csak morranok egyet és összébb húzom magam. - Ébredj - paskol takaró alá rejtett oldalamra, amire azért már lendíteném felé a bal karom, ám az nem mozdul, így csak kecsesen hátra fordulok. - Hallod, elkésel! Te meg szállj ki, mert így sosem fog megmozdulni - beszél még valakihez, mire kelletlenül nyitogatni kezdem a szemeimet, mire a sötétben kezd kirajzolódni Kihyun alakja.

- Hagyj - nyögök nyűgösen és visszafordulok, hogy kényelmesen elhelyezkedjek, ám ekkora valaminek nekiütközök.

- De hangos vagy már kora reggel - nyújtózik mellettem - ismétlem, MELLETTEM - Hoseok, mire ki tudom húzni alóla a karom és ugyan azzal a lendülettel le is esem az ágyról.

- Ughm, mi a… - vergődök akár egy partavetett hal. - Te mit, én mért, és Kih-... áhh, valaki adjon vizet - fogok mindkét kezemmel a fejemre, és egészen apróra húzom magam.

- Valami az agyadra ment? - guggol mellém Kihyun és óvatosan felkaromra simít, mire ingerülten elcsapom a kezét.

- Ne érj már hozzám!

- És Hyungwon újra a régi… - áll fel sóhajtva. - Ne haragudj, hyung, képzelem milyen kellemetlen volt az este, de nem kellett volna maradnod. Ilyenkor hisztizik egy sort és elalszik.

- Mi történt? - ülök fel nyöszörögve, próbálva emlékezni arra, amiről egyelőre halvány lila gőzöm sincs.

- Az történt, hogy te most szépen kimész, lezuhanyzol, felöltözöl és indulunk munkába.

- Kizárt.

- Biztos bírná? - áll fel Hoseok az - ÉN - ágyamból, hogy összeszedje magát.

- Ezt csinálja évek óta, ne aggódj…

- Hát ezzel nem nyugtattál meg.

- Pech. Te meg indulj - lép közvetlen elém és már nyúlna a karomért, de én pontosan tudom, hogy nem akarja megfogni, mégis védekezésképpen elvégzem a parancsát, mielőtt véletlen bekövetkezhetne.

Vonakodva ugyan, de kivánszorgok a fürdőbe, hogy lemossam róla azt a rengeteg szennyt és ismeretlen eredetű dolgot, ami rajtam leledzik, közben alaposan végiggondolva szánalmas életem értelmét. Szinte biztos, hogy orbitális balhét csaptam ki, de még azt is merem feltételezni, hogy lefeküdtünk Hoseokkal, elvégre mi másért keltünk volna egy ágyban, nálam?! Hihetetlen égő még csak belegondolni is ennek a lehetőségébe, de maga a tény azért annyira nem zavar, elvégre egy kiélt kurva vagyok, miért ne tehetne mást is velem, amit akar? Nem terveztem így elszúrni az éppen csak kialakulóban lévő kapcsolatomat Hoseokkal… Ha ésszerűen akarok gondolkodni, lehet, jobb lenne a menhelyen is felmondani, hiszen egyértelműen látszik, hogy nekem nem való ez a társaságos izé, az állatok sem különösebben foglalkoztatnak, egy életre leszerepeltem a kollégáim előtt, akkor meg minek erőltessem? Eddig is csak Kihyun miatt próbáltam úgy tenni, mint aki él, de ő sem hülye, látja, hogy kész katasztrófa vagyok. Majdcsak elfogadja valahogy….

A tusolás végeztével derekamra csavarom a törülközőm és visszatámolygok a szobámba, hol immár felkapcsolt villany mellett ácsorognak, valamiről beszélgetve. Fejemet lehajtva megkerülöm őket és valami ruha után túrok, amit felvehetek, míg beérünk. Vajon a többiek hogy fognak fogadni…?

- Gyere, mert még képes és itt öltözik át előttünk - rángatja ki Hoseokot, ezzel magara hagyva, amit őszintén nem bánok most.

Még beszedek egy marék gyógyszert, leerőszakolok némi vizet, elmegyek vécére, elköszönök a nagyitól és már indulunk is lefelé, a kocsihoz, minek anyósülését elfoglalva tervezgetem a remélhetőlegesen utolsó napomat a menhelyen.

Hoseok

Nem mondom azt, hogy  nem nézném meg, ahogy öltözik, mert már tegnap este is tetszett, amit láttam, de nem áll szándékomban bunkó parasztot játszani, így Kihyunt követve elhagyom a szobát. Mélyen a gondolataimba merülök; a tegnapi dolgok járnak a fejemben. Hogy mennyi szomorúság veszi körül Hyungwont, hogy mennyire nyomasztó lehetett a múltja. És bár sokszor szomorú, még él.  Szinte biztos vagyok benne, hogy volt idő, mikor megakart halni. Viszont… bármikor halálba sodorhatja magát. Azt nem hagyhatom! Én-

- Hoseok! Mi bajod van már megint? - fog rá vállaimra Kihyun, és úgy kezd el rázni, amitől sikeresen magamhoz térek.

- Csak még fáradt vagyok - dörzsölöm meg szemeimet, hogy hazugságom valósnak tűnjön.

- De mi volt tegnap este? - Leülünk a konyhaasztalhoz és elém tol egy bögre kávét. Meglehetősen jól kiismeri itt magát, de ahogy Hyungwon nagymamája mondta is, az unokája csak Kihyunban bízik és ő a legjobb barátja, így nem csodálkozom.

- Semmi. - Ennyi erővel még a csillagokat is lehazudhatnám az égről. - Tovább ölelgetett, a nagyija adott neki gyógyszert, utána lefektettem, de továbbra sem engedett el, szóval itt maradtam vele.

- Ez furcsa - ráncolja szemöldökét.

- Mégis mi?

- Az, hogy egyáltalán hozzád ért. Még részegen sem csinált ilyet.

- Kérdezhetek valamit? - Csak lopva pillantok az átellenben ülőre, elvégre nem szívesen teszem fel ezt a kérdést, mégis kötelességemnek érzem megtenni.

- Persze - bólint.

- Ez a Kai… - halkítom le hangomat, hogy véletlenül se hallhassa senki a szavaimat Kihyunon kívül. - Zaklatta Hyungwont? - Kihyun szemei elkerekednek, és lefagy. Idegesen kapkodja a szemét, azt sem tudva, hogy hova nézzen, majd viselkedése egy pillanat alatt megváltozik. Az asztalra csap és bőszen pattan föl székéről, a lendülettől feldöntve azt.

- Mégis honnan tudod? Miért hazudtál, hogy nem történt semmi? - Ijedten húzom magam egyre kisebbre, félelmemben görcsösen markolászva a bögrémet.

- Én… csak…

- Ó, megjött Hyungwon! - vált hirtelen vattacukor jellegűre, és mosolyt varázsolva az arcára állítja fel a széket. - Akkor mehetünk is.

- De a kávé- - kezdenék ellenkezésbe, de tekintetével szikrákat, vagyis inkább villámokat szór felém, így inkább csak befogom. Nem értem, mi baja van, elvégre nem ártottam Hyungwonnak, sőt! - Jól van, csak ne nyelj le keresztbe - állok fel én is. - De én még hazaugrok átöltözni.

- Akkor miért vagy még itt? - szemétkedik velem továbbra is Kihyun.  Jó barát tud lenni, és határozottan gondoskodó személyiség, de amikor túllő a célom, mint például most, akkor nagyon idegesítő, meg persze ijesztő.

- Boccs, hogy élek - forgatom meg szemeimet, majd egy gyors köszönés után otthagyom őket. Csak remélni tudom azt, hogy Hyungwon legalább egy részére emlékszik az éjszakára, és nem kezd majd el kombinálni. Nem is ismer! Hogy hihetné el…? Hülye vagyok! Pont ez az! Nem ismer, így bármit képes elhinni rólam! Beszélnem kell vele, az első adandó alkalommal.

Hyungwon

Egész úton ég a pofám már előre, Kihyun meg úgy viselkedik, mint aki beszedett valamit. Vigyorog, szorongatja a kormányt, rángatja a váltót és még dúdol is mellé, ami nem lenne szokatlan, elvégre énekelni is rendszeresen szokott, de elég para, amit leművel. Na meg kocsival se sűrűn jár be, mert szerinte csak felesleges pénzkidobás, mikor ilyen közel lakunk a menhelyhez.

- Tudom, hogy legszívesebben elkerülnéd ezt a beszélgetést, de muszáj megejtenünk - húzza be a kéziféket, amint beállt a parkolóba.

- Anya, ne~ - szállnék ki, de ő rögtön lezárja a kocsit, hogy még esélyem se legyen menekülni.

- Hyungwon, szeretlek, itt vagyok neked, próbálok segíteni, mintha tényleg a saját gyerekem lennél, de könyörgöm, már felnőtt ember vagy, legalább egy kicsit légy már együttműködőbb! - kel ki eddig higgadt álcájából és ebben a legrosszabb, hogy teljesen jogosan. Ilyenkor iszonyatos bűntudatot érzek, elvégre minden ideje rám megy, ahelyett, hogy élné az életét és legszívesebben világgá mennék, hogy éhen haljak valamelyik útszélen, ezzel nem okozva senkinek gondot. - Ha most elkezdesz még itt sírni is, bezárlak az egyik kennelbe!

- Nem sírok - veszek egy mély levegőt, hogy még az esélyét is kizárjam. Fáj, rossz hangulatom van, félek…

- Ne is, mert megijednek az állatok - ereszt meg valami mosolyfélét, s végül kinyitja az ajtókat, hogy mehessünk.

Nyakamat behúzva caflatok Kihyun után, figyelve a megeredt hópelyheket. Utálom a hideget, azonban ha esik a hó, szívesebben sétálok kint. Vonz a látványa…

Mivel felkelés után sokat tököltem, hét előtt pár perccel érünk be, mi együtt jár azzal, hogy Hoseokon kívül mindenki itt van már. Biztos vagyok benne, miszerint a tegnapi műsorom botrányos volt, így mielőtt Kihyun megemlíthetné, magam kezdek felkészülni, hogy egyáltalán meg merjek szólalni. Mikor belépünk az irodába, pár pillanatig minden tekintet ránk szegeződik, de aztán mindenki csinálja tovább a dolgát úgy, ahogy eddig is tette.

- Jó reggelt - köszönök kissé bizonytalanul. - Elnézést kérek mindenkitől a tegnapi viselkedésemért - emelem kicsit feljebb a hangomat, hogy mindenki hallhassa, majd alázatosan meghajolok és elvonulok átöltözni. - Ma nincs fotózni valóm. Elmegyek, kipucolom a kiürült kenneleket - tájékoztatom Kihyunt, fájdalmasan nézve azt a szerencsétlen teknősös poharat, ami az asztalomon van.

Mielőtt válaszolhatna, már nekivágok a folyosóknak, és még csak nem is érdekel melyik részleg, csak legyen üres kennel.

Jobban kellene zavarnia, hogy ezzel egy életre leszerepeltem Hoseok előtt és elvesztettem a barátságát, de nem, valami sokkal másabb húzódik a háttérben. Ugyan a történések nem rémlenek, de emlékszem az ölelésére, a hangjára, simogató kezeire és… csak nem akarom. Soha többet nem akarom megtapasztalni, s bár nem igazán tehetek ellene, kénytelen vagyok valamilyen formában védekezni, ami most ez a fajta menekvés. Lehet, ma vagyok itt utoljára, lehet, a hetet még kibírom, de Hoseokkal nem akarok együttdolgozni. Szégyellem magam, amiért már a második napon meg kellett tapasztalnia, hogy mekkora egy idegroncs vagyok, sőt, én hülye valamilyen módon még fel is erőszakoltam magamhoz, ahol bármi is történt, szintén az én számlámra írható. Esküszöm, díjat kéne kapnom érte…

Hoseok

- Hoseok, figyelj már oda, mit csinálsz! - vág nyakon Hyunwoo, ezzel kirántva a gondolataimból, melyek teljesen elleptek. - Inkább vidd innen ezt az ördögfajzatot - mutat a kissé megvadult macskára, amelyiknek sikerült kimarnia mind a hármunkat. Nem szólok semmit, csak a macskát lefogva viszem vissza a ketrecébe.

Mindegy mennyire tervezgettem magamban, hogy beszélek Hyungwonnal, szinte minden alkalomkor inkább csak elkerülöm. A legidegesítőbb az egészben az, hogy nagyon úgy néz ki, mindent félreért. A szokásosnál is csendesebb, feltűnőbben kerüli a szemkontaktust, és még annál is kirívóbb, hogy mennyire kerül.

- Beszélnem kell vele - tépem a hajamat, hátha ezzel rá tudnám venni magamat, hogy egyáltalán hozzászóljak Hyungwonhoz. Mára még van egy kutyám, ha vele végeztem, az lesz az első, hogy előrángatom azt a gyereket.

- Oh, Hoseok, pont téged kerestelek - ugrál elém Kihyun, pontosan olyan vidáman, mintha mi sem történt volna. Általában én is elég boldog természetű vagyok, de most egy kicsit kiakaszt.

- Nagyszerű - forgatom szemeimet. - Mostanában folyton csak utánam rohangálsz. Mondd csak, nem kell neked dolgoznod? - akadok ki, minden próbálkozásom ellenére.

- De kell és pont azért vagyok itt

- Lehet, hogy fizetésemelést kellene kérnem?

- Az lehet, de most gyere velem - int fejével, és alkaromat megragadva kezd el húzni a folyosók labirintusában. Emlékszem, hogy amikor idekerültem, sehová nem mertem egyedül menni, mert attól rettegtem, hogy nem fogok kitalálni. Pedig csak egy kis időre volt szükségem, és rájöttem, hogy igazából egyszerű, csupán én bonyolítottam túl. Az irodák felé vezet, amiben sehogy sem látom a rációt, mert miféle segítséget nyújthatnék neki az irodában, amikor ő sokkalta jobban ért a bürokráciához, mint én.

- Mit akarsz te az irodában tőlem? - Kimondva bizarrabbul hangzott, mint gondolatban, de ami a szívemen, az a számon.

- Honnan veszed, hogy oda megyünk? - kérdezi olyan hangsúllyal, mintha azt is meg kellene kérdőjeleznem, hogy egyáltalán segítenem kell-e.

- Nem vagyok hülye, hiába tűnik úgy néha.

- Nem gond. Örömmel feltételezem mindenkiről, hogy hülye.

- Tapasztalom. - Akaratlanul is mosolyra húzom a számat.

- Amúgy meg az irodába kellesz.

- Áh, hova nem? Mindig csak utánam rohangálsz - bokszolom vállba, miközben széles vigyorral sétálunk a célunk felé. - Nélkülem már meg is haltál volna.

Ahogy elérjük az iroda ajtaját, előre enged, ahol már azt furcsállom, hogy nincs bent senki. Kihyun egy pillanat alatt cselekszik. Engem akaratosan belök, majd kulcsra zárja mögöttem az ajtót.

- Yah! - kiabálok azonnal visszafordulva, miközben az falapot kezdem verni. - Engedj ki! - Csak egyet nem értek. Mi értelme volt engem ide bezárni, teljes magányomban. Kihyun távolodó lépteit hallva elfordulok az ajtótól és ismét körbenézek. Hogy nem vettem észre előbb?

- Sz-szia - dadogok kicsit sem értelmesen, hála a kínos helyzetnek.

- Szia. - Szerencsém, hogy legalább ezzel a kurta “válasszal” illet. A teknősös bögréjét szorongatja, fel sem nézve rám. Tudom, hogy mondanom kellene valamit, de minden szavam a torkomra forrt.

- H-Hyungwon… én… - Többször köszörülöm a torkom, és idegesen tördelem a kezem. Ettől sablonosabb már nem is lehetett volna, Kihyun. Összezárni vele, csak azért, mert tudja, hogy beszélni akarok Hyungwonnal?! Kicsinyes. - A tegnap este…

- Sajnálom a tegnapit - motyogja a lehető leghalkabban.

- Nincs mit. Mármint… Azt hiszed, hogy mi... ? Szóval, izé… - Ilyen helyzetekben az IQ-m legalább egy marék szárított lepkééhez ér fel. - Nem feküdtünk le...