Hyungwon
- Uhgm - ejtem vissza a fejem és húzom magam egész kicsire a hideg miatt, elvégre csak egy bokszer van rajtam, a takarómat meg pont most tulajdonították el. - Kihyun, menj haza, vagy dolgozni, bánom is én, de hagyj… - motyogok olyan halkan, hogy még én is alig hallom.
- Nem Kihyun vagyok, hanem Hoseok. Ébredj! - hajol egészen közel a fülemhez, hogy oda kiabálva bírjon felkelésre, de ezzel összesen csak annyit ért el, hogy libabőrös lettem.
- Mmm - keresem a kényelmet, bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy így halálra fogok fagyni.
- Na, nem! Ilyet nem játszunk - térdel mögém és vállamra fogva dönt a hátamra. Érintésére először megrezzenek, s már reflexből nyúlnék felé, hogy elcsapjam, ám mégsem megy. Nem mondom, hogy nem zavar, idegen és rossz, de akkor sem akarom… - Te mondd, szoktál néha enni is? - méri végig zavarba ejtően majdhogynem meztelen testemet. Szégyenlősen felhúzom a lábaimat és bár még mindig fogja a vállamat, kezeimmel eltakarom a hasam.
- Megesik.
Furcsa gondolatok kezdenek ellepni, ahogy itt figyel felülről, kékes tincsei előre lógnak, tekintete egyszerre aggódó és meleg, elvéve minden erőmet az ellenkezéstől. Még ha fáj is, ő folytatásra késztet… Azonban félek, hogy csak rosszabb lesz. A testem akár egy élő csontváz, egy nőnek sem lenne vonzó, hát még egy ilyen kigyúrt férfinak, én meg legszívesebben képen törölném magam, ha nem lenne itt.
- Na, gyere, öltözz - kulcsolja ujjait mindkét csuklómra és ülő helyzetbe húz.
- Hyung - nézek le engem szorongató kezeire jelzésképpen.
- Bocsánat - enged el azonnal, s ugyan nem szorított meg nagyon, hófehér bőrömön ott a piros nyom, mi rendesen bizsereg is mellé.
Majdnem úgy viselkedik, ahogy Kihyun szokott, csakhogy míg neki van rá indítéka, Hoseoknak nincsen.
- Öhm, zavarok? - torpan meg az ajtómban legjobb barátom, miközben én a férfi előtt állva nézek le rá, még mindig igen szegényes öltözetben.
- Nem.
- Igen - vágja rá, s bár tudom, hogy nem úgy értette, én mégsem tudok másra gondolni…
- Inkább nem kérdezem meg. Gyere, segítek - lép a szekrényemhez és keresgélni kezd, míg végül a kezembe nem nyom egy nagy kupac ruhát.
- Ne viselkedjetek már úgy velem, mint egy gyerekkel! Különben is, felmondtam! - dobom le a cuccokat az ágyamra kettejük anyatigrisként védelmező vizslatását megunva.
- Az a helyzet, hogy az éjszaka folyamán valami történt a felmondó leveleddel - mondja Hoseok, minden megbánást mellőzően.
- Nem inkább valaki? - sandít rá a fiatalabb vigyorogva.
- Az is lehet - von vállat. - Tehát Wonnie, kénytelen leszel bejönni ma is, meg holnap is, meg mindig…
- Ne hívj így, hyung - fújtatok idegesen és kivonulok felöltözni, annak pontos tudatában, hogy úgyis kérhetek másik lapot.
A hó esik, kint még sötét van, csupán az utcai lámpák gyér fénye kíséri utunkat. Általában ha nagyobb a csapat, én leghátul kullogok, de ők ezt semmiképpen sem engedték, ezért előttük bóklászok és nézelődök, míg valamiről beszélgetnek. Ugyan lefagy az arcom, de kivételesen felettébb élvezem ezt a hideget.
Nagy nézelődésemből egy, a kabátomba akaszkodó kéz ránt ki, s egy gyors pillantást vetek tulajdonosára, mielőtt elcsapnám onnan.
- Ne érj hozzám! - rivallok Kihyunra, aki csak szemforgatva fűzi össze karjait mellkasa előtt.
- Ide bemegyünk - mutat a mellettünk lévő pékségre, minek üvegablakán belátni a nagyjából üres helyiségbe.
- Menjetek…
- Te is jössz - lép mögém, ezzel megtagadva tőlem a választást és szépen beterelget Hoseok után, ki rögtön a választékot kezdi tanulmányozni.
- Mit szeretsz? - fordul hozzám mosolyogva. Ez a pasi minek örül mindig ennyire?
- Semmit - közlöm közömbösen, mielőtt még kitalálná, hogy venni akar nekem valamit.
- Na, ne légy ilyen… - noszogat lágy hangon, de akkor sem török meg, ha itt fejenáll nekem.
- Ez az egyik kedvence - mutat Kihyun a csokis buktára, mire ingerültön ciccegek egyet.
Miután mindenki rendelt - engem kivéve, mert én nem szoktam reggelizni -, folytatjuk utunkat a menhely felé, hogy újfent jóval előbb érjünk be a kezdésnél.
- Tessék - nyújt át nekem Hoseok vidáman egy zacskóba két buktát, mit némi hezitálás után szégyenlősen elfogadok.
- Köszönöm - motyogom, tovább indulva egyenesen.
Hoseok
Útközben megbeszéljük Kihyunnal, hogy ma egész nap velem lesz Hyungwon, így végig tudok majd rá figyelni. Kicsit még sokkos állapotban vagyok a reggeli miatt. Már kétszer láttam szinte teljesen meztelenül, de egyszer sem tűnt fel, hogy ennyire sovány volna. Most még inkább anyáskodni, vagyis éppen apáskodni van kedvem felette. Éppen ezért a reggeli kávém mellé, ismét készítek neki egy forrócsokit, abban legalább sok kalória van.
- Tessék - helyezem elé a teknősös bögréjét.
- Miért? - néz fel rám értetlen és könyörgő szemekkel, akár egy árva kiskutya. Nekem meg persze megesik rajta a szívem, bár azt nem tudom, hogy mi miatt is kellene sajnálnom, jelen helyzetben.
- Hogy igyál egy kicsit, és mert nem szereted a kávét.
- Nem arra értem.
- Mert a szívem azt mondja, hogy segítenem kell - mondom ki az első választ, ami eszembe jut. Nem is értem, miért hallgatok a szívemre, amikor eddig soha nem tettem. Illetve csak ilyen komoly ügyben nem.
- Hozzád beszél a szíved? - kortyol a forrócsokijába, ahogy én is a kávémba, de mihelyst ezeket a szavakat kiejti, nem sok kell hozzá, hogy kiköpjem, ami a számban van. Belé is szorult egy kevéske a humor nevezetű dologból.
- Igen, szokott. - Vigyoromat inkább a bögrém mögé rejtem. Ezzel a témát lezártnak tekintjük, ami nem is gond, elvégre hiába kérdezné meg ezerszer, hogy “miért”, a válaszom ugyanaz maradna, legfeljebb más szavakkal kifejezve, de mindhiába, nem tudnék rá válaszolni. Még egy pár percig csöndben ülünk egy légtérben, mind a ketten a bögrénkbe temetkezve, de lassan munkára hív az óra, így komótosan feltápászkodva indulunk meg a kennelek felé. Hyungwont már tájékoztattam róla, hogy ne is számítson menekvésre, nem csak ma, de mostantól a hét minden napján velem lesz, reggeltől estig. Amihez persze nem tettem hozzá, hogy amennyiben nem szándékozik megharapni, bezárni, esetleg megölni az eddigi tetteim miatt, de ez valahol evidens, még számára is, bár talán csak tudat alatt.
- Ah, Lucky, hiányozni fogsz - simogatom a soron következő fotósztárt, aki igazán a szívemhez nőtt, bár nem jobban, mint bármelyik másik állat a menhelyről. A dobermann hamar átment minden teszten, amivel kiérdemelte, hogy most már nyugodt szívvel adhatjuk örökbe, így ő lesz a mai napunk első alanya. Tudom, hogy nem most azonnal tűnik el az életemből, és úgyis sok munkám lesz, ami majd segít elfelejteni, de kicsit minden kutyától való búcsú fáj. Pát percig még babusgatom a fotóteremben, amíg Hyungwon mindent beállít. Ha nem félnék a fájdalomtól, amelyet ismét át kellene élnem, akkor Lucky biztosan velem maradna. De még nem állok készen rá, hogy újra felelős szülő legyek, emellett itt van most nekem Hyungwon, akitől egy kutya sem lehet fontosabb.
- Ha ennyire szereted, miért nem fogadod te örökbe? - Szavaival kiszakít a gondolataimból és ledöbbent. Fel sem tűnt, hogy figyelne, az meg pláne nem, hogy már végzett mindennel, és csak rám vár.
- Nem lehet - hajtom le a fejemet, közben Lucky-t simogatva.
- Miért nem? - lepődig meg magas barátom. Igaz, csak egy részét tudja a történetemnek, de akkor is furcsállom, hogy ennyire nem nyilvánvaló, hogy miért nem fogadok örökbe kutyát.
- Nem lenne rá időm és… - hangom kicsit elcsuklik, de mivel halkan beszélek, talán fel sem tűnik neki. - … fájna. - Ha Hyungwontól elvárom, hogy őszinte legyen - mellesleg már olyan sok mindent elmondott, még ha akaratán kívül is történt -, akkor úgy illik, hogy én sem titkolok előle semmit.
- Kozmosz? - Meglep, hogy emlékszik még rá, de mégis jól esik. Halványan elmosolyodok, kissé keserű szájízzel és bólintok.
- De kezdjünk neki, mert a végén még elsírom magam - nevetek fel kínomban, ugyanis ha nem teszem, tényleg képes lennék elkezdeni sírni. Utálom, hogy ennyire érzelgős vagyok pasi létemre.
Hyungwon
Hoseok párás tekintetét a nagyméretű ebre vezeti, látszólag is küzdve a nyugodt légzéssel, miből könnyen levonatkoztatható - ha még nem mondta volna -, hogy ez az állat kifejezetten sokat jelent számára. Ez arra ösztökél, hogy kevésbé előnyös képeket készítsek róla, javarészt a férfi szereplésével egybevonva, de mégsem lenne jobb, ha sokáig maradna, elvégre az Lucky-nak kínzás és Hoseok is csak annál jobban kötődne hozzá, mi után fájdalmasabb lenne az elválás.
- Ül - igazgatja a vászon elé, majd a dobermann letéve csontos hátsófelét, eleganciát és egyben dominanciát sugározva húzza ki magát, mihez még társul hegyesen az ég felé álló, vágott fülei vonala. Gyönyörű jószág, s szinte biztos vagyok benne, hogy rengeteg munkája van benne Hoseoknak, mit a további gyakorlatok is igazolnak.
- Hyung, ülj le elé és próbáld elérni, hogy a mellső mancsait a válladra tegye - mutogatok beszédem közbe, hogy könnyebben megértse.
- Kinek keresünk most gazdát? - mosolyodik el, de azért megteszi, amit kértem. - Ide jönnél? Hátulról nem tudom még korrigálni, annyira nem hallgat rám.
- Mm - helyezem a gépemet az állványra, ugyanis cseszett nehéz, nem szeretem sokat hordozgatni, s ha már arra járok, a fényeken is finomítok.
- Állj mögé, fogd meg a két lábát és tedd ide, miközben lenyomod a farát, hogy üljön - paskolja meg saját vállait, mire nagyot nyelve botorkálok az ötven kiló körüli, egyébként veszélyesnek tűnő kutyához. - Nem fog bántani - ejti hátra a fejét, hogy rám mosolyoghasson, melytől furcsán félrever a szívem, ám ezt kihasználva, inkább az eb lábaira fogok, hogy legalább ezzel tereljem a figyelmemet. - Hyungwonnie~
- Hm? - tekintek rá vissza nagy koncentrációm közepette.
- Elpirultál.
Egy gondterhelt sóhajt megeresztve emelem meg a kutya első felét és helyezem csánkjait Hoseokra, mitől kis híján hosszú nyakának köszönhetően a hajába csorgatja a nyálát. Leültetem, majd közvetlen a férfi elé állva teszek egy kísérletet, hogy elérjem, miszerint feje búbjára hajtsa a sajátját, csakhogy közben Hoseok a nadrágomat birizgálja, ami nem éppen könnyít a műveleten.
- Hyung, hagyd abba, kérlek - lépek el, mikor végre Lucky is hajlandóságot mutat az együttműködésre és felvéve a gépet kattintgatok. - Húzd ki magad, legyen egyenes a törzsed - hadonászok, szemem előtt tartva a fényképezőt, melynek ugyan van képernyője, azt csak a képek megnézéséhez használom. - Fordítsd balra a fejed. Kicsit jobban…
Bár nem töltöttünk annyi időt a dobermann fotózásával, mégis több anyagom lett, mint más kutyákkal, mit már várok is, hogy legyen némi időm megcsinálni. Természetesen főleg az állatról készülteket küldöm tovább, de a többit megtarthatom Hoseok nehezebb napjaira, ha majd emlékezni akar rá.
Sajnos a többi állat macerásabb, ami mutatja, hogy milyen sokat foglalkozik Lucky-val. Vagy csak fogékonyabb. Nem tudom, nem értek az állatokhoz. De annyi biztos, hogy két kutyára és egy macskára elmegy az egész délelőttünk, pedig nekem jelenleg otthon kellene aludnom. Jobb lenne…
- Kimegyünk ebédelni? - kérdi Hoseok az iroda felé haladva.
- Én inkább maradnék.
- Akkor én is - vágja rá, szinte rögtön bűntudatot keltve, hogy miattam nem eszik, mert ő most bébiszitterkedik.
- Jó, menjünk - adom meg magam, és amint beérünk, felkapom a kabátom, összeszedem a tárcám, és mehetünk ki…
Hoseok
Bűntudatom van, amiért csak miattam jön el velem ebédelni, de örülök neki, hogy legalább ennyivel kirángathatom. Egyre jobban megismerem, egyre jobban ki kellene igazodnom rajta, de inkább csak összekuszálódik bennem minden. Ennek ellenére érzem azt, hogy a lehető legtöbbet akarom megtudni róla.
- Mit kérsz? - állok be a sorba, messziről fürkészve a pultot, kínálat után kutatva.
- Fiz-
- Miattam vagy most itt, engedd, hogy lecsitítsam a lelkiismeretemet - nézek rá könyörgően elkerekített szemekkel, ezzel ismét kiváltva belőle egy olyan pillantást, mint Lucky fotózásán. Elpoénkodtam ugyan, de a szívem olyan erősen kezdett verni, hogy úgy éreztem, menten kiesik a mellkasomból, pont, mint most. És a világ legnehezebb dolga a rakoncátlan szívet lenyugtatni.
- De…
- Kérlek.
- Áh, legyen - adja be végül a derekát, gondosan elrakva a pénztárcáját. Nagyon helyes.
- Szóval, mit kérsz?
- Azt, amit te - ránt vállat. Ezzel most nagy bajban vagyok, ugyanis csak annyit tudok róla, hogy nem szereti a kávét, vagyis a keserű ízeket, így kénytelen leszek arra hagyatkozni, hogy a múltkor ramyunt kért. Így hát ezúttal is azt kérek, egy-egy szelet sütivel. A hölgy mosolyogva veszi fel a rendelésünket.
- Foglaljanak helyet, máris viszem. - Szintén széles mosollyal köszönöm meg, majd Hyungwonnal keresünk egy üres helyet és leülünk. Csöndbe burkolózva várjuk, míg az ételeinket kihozzák, ami lehet, hogy másoknak kínosnak tűnne, számomra nem az, mert annyira azért ismerem Hyungwont, hogy tudjam, jobban szeret hallgatni, mint beszélgetni.
- Jó étvágyat - teszi le elénk a fiatal hölgy a tányérjainkat, majd éppen visszatérne a munkájához, mikor visszafordul. - Maguk a menhelyről jöttek? - Kissé furcsállva kérdését pillantok fel rá, elvégre nem sokakat érdekel az ilyesmi.
- Igen - válaszolok Hyungwon helyett, mert bár a nő őt nézi, tudom, hogy megszólalni nem fog. - Miért?
- Szeretnék egy kutyát, és arra gondoltam, hogy a menhelyről hoznék el egyet. - Szívemet megmelengeti, hogy vannak még normális emberek, akik nem a túltenyésztett aprócska, patkányméretű kutyákért vannak oda, amiknek egy példánya annyiba kerül, mint egy penthouse. Örömöm persze azonnal kiül az arcomra, és izgatottá válok.
- Nos, a honlapunkon fent vannak az örökbe fogadható kutyák, de személyesen is megnézheti őket. Ha bármiben segítségre szorulna, nyugodtan hívjon, de a kollégák mind nagyon segítőkészek - nyújtom át neki névjegykártyámat, ő pedig örömködve fogadja el.
- Nagyon szépen köszönöm - hajol meg, majd elsiet, mert szükség van rá a pultnál. Még mindig mosolyogva fordulok vissza Hyungwonhoz, aki mintha bosszúsan nézne rám, és az éppen szájában lévő falat étel helyébe engem képzelne. Nagyokat pislogva próbálom összerakni, hogy mi is lehet a baja, vagy egyáltalán jól értelmezem-e a testbeszédét, de minden kétséget kizárólag igazam van.
- Mi a baj? - kérdezem hirtelen, mire arca teljesen megváltozik, és mintha csak most vette volna észre, hogy mit is csinált.
- Semmi - vágja rá azonnal, de torokköszörülése hatalmas hazugságról árulkodik.
Nahát, ennek meg mi baja? :O
VálaszTörlés