6. Fejezet

Hyungwon

Hoseok egyébként hófehér bőrét az egyre több dörzsöléstől fokozatosan veszi át a kosz, mely egyáltalán nem illik eddigi makulátlan megjelenéséhez, ráadásul elég vicces is a sok minta az arcán.

- Semmi - próbálom rendezni vonásaimat, de nem mondhatnám, hogy sikerül, mert ő még mindig rajtam vigyorog.

- Na - csapja össze két tenyerét. - Pakoljunk, aztán kezdhetjük a fotózást. Ma egy aranyos labi mix fiú van terítéken, három kismacska testvér, és egy idős, vak macska, amikhez én ugyan nem kellenék, mert semmi közöm hozzájuk, de egyedül ugye nehéz, én meg szívesen segítek, ha már voltál ilyen kedves és te is segítettél - hadarja el egyszuszra, amit némileg pösze beszéde miatt eltart már másodpercig, míg teljesen felfogok.

Szörnyen hálás vagyok Hoseoknak, amiért ma képes volt mosolyt csalni az arcomra, ugyanis nem csak egy sima nap van, azon kívül, hogy január tizenegyedikét írunk. Pont hét éve rontottam el az életem egy egyszerű vallomással, így azóta számomra ez gyásznap, ami “különleges” estét érdemel. Kihyun azt leszámítva, hogy a szokottnál is korábban vert ki az ágyból, nem hiszem, hogy tudatában van a dolgoknak, így talán könnyen megúszom a felesleges felügyeletét, addig meg minden erőmmel próbálok a munkára koncentrálni, nehogy idebent, mások szeme láttára törjek meg.

Míg Hoseok összeszedi a felszereléseket, én kisöpröm a kennelt, majd miután visszavezette a kutyát, elindulunk első alanyunk felkeresésére, hogy viszonylag hamar letudhassuk a fotózást. Az a jó, hogy a kiképző minden szinten társ, még olykor a képek koncepciójába is beleszól, ami máskor zavarna, de kifejezetten jó ötletei vannak.

A macskákkal már nem voltunk ilyen üde helyzetben, ugyanis a három kölyök hatfelé igyekeztek menni, és ha valamilyen hihetetlen véletlen folytán kettő normálisan nézett a lencsébe, vagy épp legalább erre fordult, a harmadik tuti nem. A legtöbb képen Hoseok volt a legelőnyösebb, pedig neki rajta sem kéne lennie. Így ment el majdnem másfél óra a külön és közös képekre ezekkel a kicsiny átkokkal. A vak macska ennél mérföldekkel egyszerűbb volt, bár a testtartásán sokat nem tudtunk változtatni, mert félt, de legalább nemigazán szándékozott elmenni sehova.

Hiába akartuk gyorsan letudni, kis híján az egész délelőtt erre ment el, mi után egy hatalmas pihenő következett az irodában. Azaz, nekem még mindig munka.

- Képzeld, hoztam neked valamit - mondja nagy boldogan a kávé lefőzése közben. Erre nemigazán tudok és akarok mit válaszolni, így tovább túrom Kihyun laptopján a képeket és amik elég jók lettek, gyorsan leretusálom, hogy tovább küldhessem az illetékeseknek. Bevallom, zavar Hoseok jelenléte, ugyanis a hátam mögött van, így bármikor láthatja, ha épp egy róla készült képet csinálok, amit aztán nem kifejezetten másoknak küldök tovább, csak magamnak, vagy rajta hagyom a gépen, de véleményem szerint ő ezért még később hálás lehet, elvégre bármikor szüksége akadhat egy-egy normálisabb képre. - Parancsolj - helyezi le a karom mellé a teknősös bögrét.

- Köszönöm - fogok a fülére, s a forróságától eltekintve rögtön számhoz emelem, azonban a keserű íz helyett kellemesen édes fogad, mire kérdőn pillantok fel az előttem álló férfira.

- Mivel a kávét nem szereted, reméltem, hogy a forrócsokit igen, de hogy ne aludj el munka közben, ez még hozzá jár - csúsztat elém egy doboz energiaitalt is, mitől fejben teljesen elérzékenyülök, ám kívülről ebből semmi nem látszik.

- Köszönöm - ismétlem meg, letéve a bögrét, hogy folytathassam a többezer kép válogatását.

A pihenés után egy szabad órám maradt ebédig, amit Hoseok a szükséges kutyák belső pályáravitelével szándékozik eltölteni, engem azonban Kihyun a felmérő csapathoz osztott, hogy még véletlen se teljen nyugodtan a napom, amiért újfent másokkal kell lennem. Nem volt elég a reggeli sokk…

Hogy ne unatkozzak annyira - pedig nem unatkozom -, rámbízták az adatok felírását, miután Changkyun alaposan megmutatta mit hogyan és hova kell jelölni. A két fiú együtt eszméletlen pörgős, de amint állat kerül a színre, teljesen megváltoznak. Jooheon állítása szerint a kutyákat befolyásolja az ő hangulatuk és viselkedésük, ezért mellettük higgadtan kell lenni, ám Changkyun elejt egy olyan megjegyzést, hogy tőlem meg ha rámnéznek, depressziósak lesznek, azonban ezt az idősebb egy jólirányzott tockossal le is rendezte.

Tudom, hogy itt mindenki ért a dolgához, ami által kiéleződött a szemük a testbeszédre, a különféle ingerek reakciójának befogadására és minden olyanra, ami egy állatot leleplez, de rólam mit gondolhatnak? Ha nem lenne itt senki, egész máshogy viselkednék, tehát bármilyen következtetést vonnak le, annak hamisnak kell lennie, nem?

Hoseok

Szinte biztos voltam benne, hogy örülni fog a forrócsokinak meg az enegrgiaitalnak, így hatalmas örömmel tölt el a tudat, hogy bár nem mutatta ki igazán, de tetszett neki. Az az alig észrevehető, aprócska csillanás mindent megér. Egyedül azt sajnálom, hogy Kihyun lenyúlta ebédszünetre, pedig olyan jól esett bámulni a képernyőt, ahogy egy-egy képet kicsit rendbe tett. De vajon mihez fog azokkal kezdeni, amelyeken én vagyok? Miért nem törölte ki őket?

A reggeli időkiesést behozva, a szünetben is igyekszem dolgozni, mert nem áll szándékomban hajnalig bent maradni.

A műszak végeztével fáradtan vánszorgok vissza az irodába, és félholtan rogyok a székemre. Csak egy kicsit! Egy fél percet szeretnék ülni! Eléggé idegőrlő tud lenni ez a munka; ide-oda rohangálni, mindig mindenre figyelni. A fél perc pihenőből végül fél óra alvás lesz, amiből Kihyun ránt ki, egy jól irányzott rúgással, nehogy véletlen ne a földön kössek ki.

- Ya! Ezt most minek kellett? - hisztizek a seggemet simogatva, hátha elmúlna a fájdalom, ami olyan élesen nyilallt bele. Lassan tápászkodok fel, azonban nemrég keltem, így nem mondanám, hogy biztos lábakon állok.

- Miért nem otthon alszol? - ül az asztalomra. Az irodában senki sincs rajtunk kívül, odakint pedig már sötét van. Még szerencse, hogy felébresztett, különben itt aludtam volna.

- A többiek?

- Tudnál nekem segíteni? - hagyja figyelmen kívül a kérdésemet, ami egy kicsit zavar, de az információ, ami engem érdekel, elég irreleváns ahhoz, hogy inkább az érdekeljen, megint mit nem képes nélkülem megtenni.

- Ha tudok, persze. - Megerősítésként még bólintok is.

- Nem akarom Hyungwont kibeszélni, de ma… A mai egy fontos nap számára, csak nem úgy és-

- Térj a lényegre - forgatom a szemeimet; úgyis tudja, hogy megértem, akármilyen szerencsétlenül is fogalmazzon.

- Szeretném elhívni egy céges vacsorára. Nem akarom, hogy egyedül maradjon, és szeretném, ha segítenél.

- Persze, segítek, de mivel is?

- Hát azzal, hogy eljössz, te hülye! - rivall rám, nem törődve azzal, hogy még mindig nem vagyok elég éber a hangos beszédhez.

- Jól van már, ne kiabálj - veszem elő a lehető legcsúnyább nézésemet, hátha eltántorítaná. - De Hyungwon már nem hazament? - még egyszer körbenézek, hátha az előbb csak a kábaság miatt nem láttam, de tényleg nincs bent, rajtunk kívül senki,

- Changkyunnal, meg Jooheonnal van, megkértem őket, hogy foglalják le.

- Mehettél volna a haditengerészethez, komolyan! Ilyen terveket csak ott gyártanak - hüledezek, de közben már a kabátomat veszem, hogy utána elrabolhassuk Hyungwont egy egész éjszakára. Kicsit kíváncsi és izgatott vagyok miatta, mert biztos vagyok benne, hogy pia is fog előkerülni, és nem tudom, mit hozhat ki az alkohol a szontyoli teknősből.

- Te meg mehetnél pszichológusnak.

- Tudom. De mindenek előtt, szerintem mennünk kéne, mert a végén még megszökik Hyungwon.

- Igazad lehet - áll fel az asztalomról és elindul kifelé, hogy felszedhessük Hyungwont.

Hyungwon

- Tényleg csak a mosdóba - bizonygatom többedjére az egyébként hamis tervemet, de már eleve ott sántít a dolog, hogy elmúlt négy, lejárt a műszakom, Jooheon és Changkyun pedig furcsa feladatokkal próbál túlóráztatni, amire pont ma nincsen szükségem.

- Elkísérlek - lép mellém a fiatalabb, s már karolná át a vállam, ha nem lépek egyet arrébb.

- Egyedül is kitalálok…

- De nekem is kell - erősködik és én kénytelen vagyok belátni, hogy innen már sehogy sem szabadulok egyhamar.

- Jó - sóhajtok mélyet és elindulok kifelé, hogy ne legyen annyira egyértelmű a füllentésem, ám amint lábaim átlépik a küszöböt, majdhogynem Kihyunba ütközök. Na, szuper…

- Ohh, Wonnie, mekkora véletlen, hogy éppen itt találunk - tárja ki a karjait, hogy még véletlen se kerülhessem meg őt, bár amint meglátom mögötte Hoseokot, én sem találom jó ötletnek, tehát megállok. Nem szabadulok meg tőlük… - Öltözz fel, aztán indulunk, megünnepeljük az áthelyezésedet - ad utat az iroda felé. - Srácok, megvárunk titeket a kocsinál, Hyunwooék pedig előbb indultak, mert ennyien úgyse férnénk el.

Természetesen nincs más választásom, mint eleget tenni Kihyun utasításainak, amit alap esetben nem tennék meg, de kizárt, hogy balhét rendezzek az új munkatársaim előtt. A kedvem kellően rossz, a hangulatom a földet súrolja, az átöltözést is addig húzom, amíg lehet, de semmiképp nem kerülhetem el az elkerülhetetlent.

Mivel Kihyun mindent miattam tesz, hiába is próbálja kellemes köntösbe csomagolni a felügyeletemet, jelenleg mérhetetlenül elátkoznám, másnap meg megköszönném a fáradozásait.

A kocsiban én ülök elől, hogy ne kelljen hátul nyomorognom, de közvetlen mögöttem kapott helyet Hoseok, aki rendre közelebb hajol a kelleténél. Volt róla sejtésem, hogy hova megyünk, és szerencsém is van, mert Kihyun kedvenc bárja a cél. Mielőtt mindenkit elengedne - engem kivéve -, felhívja rá a figyelmünket, hogy mindenki csak mértékkel igyon, valamint éjfélnél tovább nem maradunk, elvégre másnap munka van.

Késő délután még nem is célszerű vedelni, így engem az a “megtiszteltetés” ér, hogy velük biliárdozhatok. Kihyun képességeit jól ismerem, nem nehéz leverni sem, ami által természetesen én nyerem az első kört, ám Hoseoknál nem számítottam ekkora mértékű tehetségre. Kettőt pislogok és neki már majdnem minden golyója lent van… Nem kapaszkodok foggal-körömmel a győzelembe, sőt, a játék maga le sem köt igazán, de abban a pár órában, amíg engem kínoznak, igyekszem kellően sokat mosolyogni és beszélni, hogy hamarabb lehessek szabad.

Ez valahol kilenc magasságban érkezik el, mikor Kihyunt elrabolja Minhyuk, Hoseok pedig kimegy a mosdóba, mit én kihasználva rendelek valami töményet végre, mert már az összeomlás szélén állok. Éppen csak sikerült nem elsírnom magam…

Ebédnél nem volt étvágyam, úgyhogy pár falatnál többet nem sikerült belém erőszakolnia barátomnak, az első kört meg hamar követi a második és harmadik, mely ideje korán beüt üres gyomromnak hála. Nem különösen érdekel, hogy fáj, hogy egyre rosszabbul vagyok, csak a feledés mámora irányít, mely némileg dob is kicsit a hangulatomon. Kihyunén már kevésbé…

Hoseok

Csak a mosdóba megyek ki, de mire visszaérek, anarchia tör ki a bárban. Egyre több és keményebb pia kerül elő. Mindenki vedel, kivéve engem, Kihyunt és Hyunwoot. Hyungwon szája sírásra áll, én meg kezdek kétségbe esni. Mármint… Eddig sem tudtam Hyungwonnal mit kezdeni, így meg aztán végképp semmi esélyem.
Az óra mutatója lassan eléri a kilencet, Hyungwon már ülve dűlöngél, a szeme egyszerre csillog és zavaros. Egyedül ül egy bárszéken, még én is csak messziről nézem, de megelégelve az örökös gondolkozást, inkább csak helyet foglalok Hyungwon mellett, beledobva magamat a mélyvízbe.
- Kérek még egyet - mondja botladozó nyelvvel.
- Na azt már nem! Nem kér semmit! - utasítom azonnal a pincért.
Hyungwon felháborodott pillantásokat vet felém, de állom a tekintetét. Nem érdekel, mit mond, nem hagyhatom őt berúgni, mert azt sem tudom, hogy ilyen fóbiával, hogy a háborodásba kellene haza is juttatni - úgy, hogy azt sem tudom, hol lakik -, de még csakhozzá se érni. Ez valahol a lehetetlen és a képtelenség között van.
- Miért veszed el tőlem a boldogságot? - remeg meg hangja, s közben mintha könnyek szöknének szemébe, amit képtelen vagyok bárhová is tenni. Azt kétségtelenül tudom, hogy szomorú a múltja, sőt, valószínűleg borzalmas, de egyre jobban furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi köze lehet a mai napnak az ő szomorúságához. Magam sem értem, hogy miért izgat ennyire, egy lelkileg sérült férfi, aki szinte még gyerek, hiszen eddig semmilyen fóbia-fétisem nem volt. Viszont úgy néz ki, hogy valami vonz benne, ami talán a kihívás. Felhívás keringőre, hogy találjam meg a határaim és tapasztaljam meg, milyen más embereken segíteni, ahogy velem nem tette senki.
- Nem veszem el, hiszen itt vagyok neked - vigyorgok rá szélesen, s az elé kerülő teli, alkohol pohár tartalmát egy húzásra megiszom; mindegy, csak neki ne kelljen.

- Az… az enyém volt - nyújtja kezét, fájdalmas arccal a pohár után, amit ugyan vissza nem kap.

- Volt, pontosan - mutatok rá a lényegre. - Inkább meséld el, hogy mi bánt ennyire - kezdek el játszani egy poháralátéttel, hátha úgy könnyebben erednek meg a szavai, ha nem nézek rá, bár a tervem befuccsol, mert meg sem szólal. Ennyit Hoseok erejéről és sármjáról. - Mondd csak… Nem akarsz inkább kimenni a friss levegőre? - próbálkozok tovább, tövábbra is elég kevés sikerrel.

- Nem - rázza a fejét kontrollálatlanul, mire majdnem leesik a székről, hacsak meg nem támasztom a hátát, épp csak addig, míg visszanyeri az egyensúlyát. Hatalmas lelki erő kell ahhoz, hogy ne érjek hozzá. Mikor szomorú, kedvem támad megölelni, mikor egyszerűen csak életunt fejet vág, szívesen díjaznám egy nyaklevessel, ilyenkor meg szorosabban fognám meg, nehogy megint lehetősége legyen letáncolni, de így, hogy mindezt el kell fojtanom, több erőt emészt fel, mintha egyszerre három, neveletlen, túlméretezett német dogot kellene sétáltatnom.

- Csak piát akarok. - Fejét a pultra dönti és onnan sandít rám, hatalmas kiskutya szemekkel méregetve. Nekem meg erősnek kellene lennem, de hogy is lehetne esélyem, egy ilyen személlyel szemben, mint Hyungwon.

- Narancslevet kaphatsz - piszkálom tovább. Hiába részeg, még így sem beszél eleget. Vagy lehet, hogy csak sokkal több piára van szüksége. Esetleg nekem kellene még innom?

- Ha vodka is van benne… - sóhajt nagyot.