16. Fejezet

Hyungwon

Sokk. Teljes sokk. Alapjáraton azt gondolnám, hogy barátilag szeret, elvégre, ja, ez lenne a normális magyarázat rá, de akkor miért sír? Mit rontottam el? Tényleg csak segíteni szerettem volna… Valami rettentő kényelmetlen ez a szituáció, mert nem tudom, mit csináljak vele, én képtelen vagyok embereket megvigasztalni. Lefagytam.

- Hyung… - nyelek egy nagyot, bárminemű határozott választ mellőzve.

Nem szerethet… Ha ismerne, tudná, hogy ez képtelenség és bármennyire akarom ennek az ellenkezőjét, könyörgöm, Hoseokról beszélünk! Erős, helyes, pozitív, fiatal, hihetetlen jószívű… Ne merje nekem senki azt mondani, hogy nem állnak érte sorba az emberek. Miért pont egy ilyen lelki roncs kellene neki? Lehet csak kitalálta valakivel, netán Kihyun keze is benne van, netán tesztelnek, vagy megsajnált. Azt hiszem, már megbízhatok benne annyira, hogy ne vehessem szívatásnak, de eleve ért a vallomás, tehát könnyen megmásíthatom a döntését.

- Mindegy, ne mondj semmit, értem én - szipog fájdalmasan a hosszúra nyúlt csendben, amit valószínűleg elutasításként értelmezett.

- Nem, én-

- Hyungwon, mindegy… - ismétli meg önmagát, hüvelykujjával letörölve kiszökött könnyeit.

- Hallgass meg! - emelem meg a hangom, mire teljesen megszeppen, de még a sírása is abba marad egy pillanatra. - El szeretnék mondani valamit.

- Nem kell sajnálni, amúgy sem fűztem hozzá valami sok reményt.

Veszek egy mély lélegzetet, feszülésig szívva tüdőmet, majd hangosan kieresztem. Kicsit zavaró, hogy itt ennyire világos van, még mindig a törött pohár mellett állunk, és eleve a helyzet, így nagyon óvatosan és bizonytalanul megfogom trikója elejét, és elkezdem befelé húzni a nappaliba.

- Kérlek, hallgass meg - ülök le a kanapé legszélére és kifelé fordulva, felhúzom a lábaimat, hogy átölelhessem őket. Érzem, hogy egész közel húzódik, ám ő nem ér hozzám. - Ezt még soha nem mondtam el senkinek… - kezdem igen halkan, próbálva annyi erőt adni bele, hogy legalább megértse.

- És Kihyun?

- Neki sem… Általános utolsó osztályában jött hozzánk egy új fiú, akit így utolsó évben nehezen akart elfogadni az osztály, ezért én kezdtem el barátkozni vele. Seokwonnak hívták. Egyébként kedves, nyílt, mosolygós gyerek volt, csak nem tudott mit kezdeni a sok elutasítással. Kihyunnal abban az időben sokat veszekedtünk, mert úgy gondolta, hogy Seokwon miatt hanyagolom őt, amiből az lett, hogy sokáig kerültük egymást. A srácért minden délután a bátyja jött. Nos… ő volt Jongin. Ahogy teltek a hetek, egyre jobban lettünk és emiatt sűrűn jártam át hozzájuk, aminek gyakran unatkozás lett a vége, ugyanis Seokwon főleg gépezett. Ekkor kerültem közelebb a bátyjához, mert ő rendszeresen kihívott magához, vagy ha ott voltak a barátai, játszhattam velük, bár többnyire mindnek köze volt az alkoholhoz, de abban az időben nem számított. Menőnek akartam tűnni és azt, hogy Jongin felfigyeljen rám. Karácsony felé már inkább miatta mentem át hozzájuk, mintsem az öccsével találkozni, de mivel túlságosan szerelmes voltam, nem tudtam mit tegyek és Január tizenegyedikén bevallottam neki - szipogok egy aprót könnyek nélkül, de már érzem, hogy marják a szememet. Sosem mondtam ki hangosan ezeket és nem is akartam. - Nagy megdöbbenésemre jól fogadta… Már aznap ágyba vitt, de még nem feküdtünk le. Könyörgöm, tizenhárom voltam! Jól esett a figyelme, az érintése, a kedvessége, minden… Rá négy napra volt a szülinapom, mikor megtörtént az a bizonyos dolog. Nem volt kellemes, fájt, nem akartam, de Jongint ez annyira nem hatotta meg. Onnantól kezdve sűrűn lefeküdtünk, hiába járt nekem minden egyes alkalom hatalmas kínokkal, de persze, én vagyok a hülye, mert hagytam, de azt hittem szeret és nekem ez mindent megért… Nem érdekelt, hogy csak akkor keresett, mikor kanos volt, bántott, mellettem sok más sráccal és csajjal is járt - buggyannak ki az első cseppek, de még próbálok összeszedett lenni. - Kihyun magát hibáztatja, amiért akkor nem volt mellettem, hogy megakadályozza… éhn.. thettemh thönkre az őh életéth ihs - támasztom homlokom a térdemre, a lehetős legkisebbre húzva magam. - Enghem nhemh leheth szerethni… nhem szhabadh…

Hoseok

Minden szava kővé válik szívemben, elnehezítve azt. A torkom elszorul, ezzel elnémítva engem; szemem égni kezd, ahogy ismét feltörni készülő könnyeimet próbálom megfékezni. Realizálva Jongin mocsokságát, azt, ahogyan kihasznált és tönkre tett egy olyan embert, mint Hyungwon, kezem ökölbe szorul és düh gyűlik a szívembe. Sejtettem, hogy hasonló történt, de ez bőven túllépi minden képzeletemet. Ahogy Hyungwon szinte felzaklatja magát azzal, hogy ezt a féltve őrzött titkát életében először elmondja, segíteni akarok neki, de félek, ha most magamhoz ölelném, azzal csak még jobban ártanék neki. Már értem, miért vált ilyenné. És most jobban rettegek, mint eddig.

Magát hibáztatja, magát utálja más miatt, miközben ő az, aki sérült és ő az áldozat. A barátja aggódását is saját hibájaként tartja számon, és úgy gondolja, őt már nem lehet szeretni. Ez az a pont, ahol a könnyeimnek szabad utat engedek. Hyungwon a térdére döntve fejét zokog, amitől az én sírásom csak erősödik. Közelebb húzódok hozzá, és lassan hátára simítom tenyeremet, hogyha ellenére volna, ellenkezni tudjon, én pedig azonnal cselekedni. Mikor semmilyen jelet nem látok, mely a nemtetszésére utalna, másik kezemmel besegítve ölelem finoman magamhoz.

- Héj, ez nem a te hibád. Kihyun csak aggódik érted - simítok hátára. Szerencsémre, ha zokog, nincs ellenére, hogy megöleljem, így készségesen bújik hozzám. Utálom magamat, amiért mindig megsiratom, így ez az egyetlen, amit tenni tudok érte; hogy magamhoz szorítom, és megpróbálom megnyugtatni. - Azt pedig majd én eldöntöm, hogy lehet-e téged szeretni, vagy sem. Én tudlak, szóval vagy kivétel vagyok, vagy nincs igazad. - Kicsit még mindig szipogok, a könnyeim továbbra is folynak, de miatta erősnek kell maradnom. Mellette kell állnom, és segítenem neki.

- Hyung, engem nem leh- - kezdene bele ismét, de mielőtt folytathatná önmaga ostromlását, eltolom magamtól, és ujjamat a szájára téve hallgattatom el.

- Ssss. Soha nem hagyod, hogy igazam legyen, és soha nem hallgatsz rám. Legalább most az egyszer higgy nekem, kérlek! - Kezemmel letörlöm arcáról a könnyeket, amik valahogy mindig odakerülnek, ha mondok neki valamit. Nem magát kellene utálni, hanem engem. Ahelyett azonban, hogy megnyugodna, ismét hevesebben felzokog, és arcát nyakamba rejti.

- Nem érdemlem meg, hogy ilyen kedves legyél velem - préseli ki magából, ismét önvádaskodó szavait.

- Könyörgöm, Hyungwon! Ha valakit utálnod kell, itt vagyok én. Mindig megsiratlak, folyton hozzád érek, mikor nem is szereted. Nem tudtam a múltadról, nem is ismertelek és betörtem az életedbe. Olyan dolgokra kényszerítettelek, amire nem lett volna szabad. Mindig ott voltam melletted, de nem is számíthattál rám, mert túl gyenge vagyok. Utálj engem, én megérdemlem! - akadok ki egy kicsit, de hangomat igyekszem nem megemelni, nehogy azzal bűntudatot keltsek benne, megint. Nem mond semmit, csak tovább zokog. Hosszú percek kellenek, míg egy kicsit is lenyugszik. - Azt mondtad, tizenötödikén van a szülinapod? - terelem a témát, hátha az jobban beválik nála. - Akkor ma elfelejtetem veled, ami történt régen - eresztem el. Arcára teljes értetlenség ül ki, gondolom a hirtelen jött kérdéstől és a kijelentéstől.

- Mi? - törli le könnyeit, miközben nagyokat pislog, hogy azoktól hamarabb szabaduljon meg és tisztábban lásson.

- Öltözz fel! Átmegyünk hozzád tiszta ruháért, aztán pedig elviszlek valahová - pattanok fel a kanapéról, kezemet felé nyújtva, hogy felsegítsem, amit bizonytalanul ugyan, de elfogad.

- Hova?

- Majd meglátod! - vigyorgok rá sokat sejtetően, letörölve saját könnyeimet is. - De nyomás öltözni, különben én csinálom! - fenyegetem játékosan, igyekezve már ezzel is kiverni a fejéből a szomorú múltját. Jót fog tenni neki egy kis kikapcsolódás.

Hyungwon

Bár utóbbi megjegyzését nem kéne ajánlatnak vennem, kicsit mégis belepirulok, ahogy akaratlanul elképzelem, s még mielőtt ezt fokozhatnám, inkább elmegyek gyorsan átöltözni, hogy aztán elvonulva várhassam meg, míg ő is megcsinálja, végig rajta gondolkodva.

Egyáltalán nem emlékszem olyanra, hogy kényszerített volna és nem értem miért hiszi magát gyengének. Rettentő erős, az meg nem számít gyengeségnek, hogy van szíve. Jobban meg szeretném ismeri a múltját, a jelenjét, ő magát, de attól semmi nem lett másabb, hogy tudja a dolgaim egy igen fontos felét, csak megsajnált. Most akkor szánalomból akar majd velem lenni és olyan idegroncs lesz belőle, mint amilyen Kihyun is. Emlékszem még a kis cuki törpére, aki mindig idő előtt adta le a házidogát, minden felelete hibátlan volt, akkor is, ha nem tanult, ugyanis ő bármiből kimagyarázza magát, és a kis szerelmes tini énje, ahogy loholt a kiszemelt lányok után. És mi lett belőle? Egy kis zsarnok, aki mindig ott van, ahol nem kéne, me-

- Min töröd ilyen nagyon a fejed? - hajol hirtelen elém Hoseok, ezzel kizökkentve csendes mélázásomból.

- Semmin - szusszanok egy kisebbet a még mindig zaklatott légzésemen némileg javítva.

- Túl sokat gondolkodsz - nyújt felém jobb kezét, de én csak meredten nézem, fogalmam sincs, mit akar. - Látod? Mondtam. Fogd meg - tolja közelebb, pedig ha igazán ezt akarná, elkapná ő az enyémet, szóval a lehetőség adott. Bátortalanul csúsztatom ujjaim a tenyerébe, mire finoman ráfog és elmosolyodva kezd húzni kifelé. - Jó fiú.

- Nem vagyok kutya…

- Nem is mondtam, hogy az lennél.

- Gyerek is csak Kihyun szerint.

- Ha neki gyerek, akkor nekem főleg - pillant rám a válla felett, de az istenért sem szeretném letörni a lelkesedését, így inkább befejezem az ellenkezést. - Minden megvan? Telefon, pénztárca, alsónadrág, kulcsok?

- Mi? - hökkenek meg. - Miért ne lenne rajtam alsó?

- Miért lenne? Rajtam sincs…

- Mi?!

- Csak viccelek, gyere - nyitja ki nekem az ajtót és szinte ki tol rajta, majd még mindig fogva a kezemet zárja azt be, hogy aztán elinduljunk a kis kerten át a kapuig.

Tetszik, hogy ilyen gyengéden, mégis védelmezően fog, s bár még bennem van a menekülhetnék, mellette közel sem érzem annyira, mint bárki másnál. Az utcára érve azonban elenged, elvégre nem valószínű, hogy ezt bárki jó szemmel nézné, ám ettől még szorosan mellettem marad, a menhelyről, meg az ottani kedvenc kutyáiról mesélve. Állítólag tavasszal lesz valami rendezvény a közeli parkba, ahova ki szoktak vinni pár örökbe fogadható ebet, ahol a szerencsésebbek gazdira találnak.

Ahogy beérkezünk az én házamba, éppen csak csukódik mögöttünk a kapu, ő megint felém nyújtja a kezét, melyet már jelentősen kevesebb hezitálás után fogadok el, s így megyünk fel hozzánk.

- Megjöttünk - szólok be a nagyinak, és kint hagyom neki Hoseokot beszélgetni, amíg öltözök, mert az illatok alapján úgyis éppen süt, nekem meg nincs energiám elmagyarázni, hogy miért maradtam ki este, így meg még örülni is fog, hogy nem valamelyik árokba fetrengtem. Mondjuk az is elég valószínű, hogy ők beszéltek telefonon, mert itthonról vitt el a mentő, de ez már részlet kérdése…

Mivel nem tudom hova megyünk és Hoseok nem is hajlandó elárulni, felveszek valami egyszerű, ugyanakkor kényelmes, mégis némileg elegáns öltözetet, hogy aztán célirányosan a konyhába ballagva keressem meg őt. Annyira bele van merülve a beszélgetésbe, hogy csupán az ajtófélfának dőlve figyelem, nehogy kizökkentsem, s közben azon agyalok, hogy ez most akkor egy randi lenne…?

Hoseok

- Minden rendben volt? - kérdezi Hyungwon nagymamája, ahogy leülünk az asztalhoz.

- Igen - füllentem, kihagyva az olyan “jelentéktelen” részeket, mint hogy Hyungwon este zokogott, és elmondta életének azt a részét, amit eddig senkinek. Nem akarom azzal elveszíteni - szinte rögtön - a bizalmát, hogy olyan dolgokat mondjak el, amikre nem is kértem engedélyt. - Mindent megevett, és sokat aludt. - Miután a részletekbe bevezettem a nagyit, végre rátérhetek a kérésemre is. - Nem lenne gond, ha mára elrabolnám, még egy kicsit?

- Ó, dehogy, kedveském. Csomagolok el nektek a sütiből, amit sütöttem. - Azonnal felpattan - már amennyire gyorsan az tőle telik -, és egy dobozba kezdi pakolni az édességet. Mosolyogva nézem, ahogy az ő arcán is elterül a boldogság jele. Olyan kedvesnek tűnik, Hyungwon biztos sok mindenért lehet hálás neki. Kicsit talán irigy is vagyok, amiért neki van valakije, aki ott áll mellette, még ha az a nagymamája, akkor is.

- Nagyon szépen köszönjük - veszem ez a dobozt, amit teljesen teletömött az igen esztétikus finomsággal.

- Ugyan! Hyungwon születésnapjára sütöttem, de ha már így alakult, egyél belőle te is, bőven. Már csak azért megérdemled, hogy az én kincsem mellett állsz.

- Csak bajt hozok a fejére - szontyolodok el, fejemet lehajtva, miközben a kezemet kezdem piszkálni az asztalon.

- Ne beszélj sületlenségeket - int le azonnal, de ezt csak azért mondja, mert nem lát bele abba, amit szegény unokájával teszek. Ha látná… ha tudná, elzavarna mellőle, és soha nem engedne vissza hozzá.

- Ez nem az - húzom el számat keserűen. - Miattam került kórházba, és meg is ríkattam. Túl rámenős vagyok, de nem bírok magammal, ha a közelében vagyok.

- Kedvesem, figyelj! Lehet, hogy úgy reagál, ahogy, de jól esik neki, amit teszel vele, csak még nem tudja, hogyan mutassa ki. - Elgondolkodom szavain. Ő jobban ismeri, biztosan igaza van, ami egy kis boldogsággal és megnyugvással tölt el. Egy pár percig beszélgetünk még lényegtelen dolgokról, és már éppen szólnék Nagyinak, hogy megyek megkeresni Hyungwont, mikor megérzem magamon valaki tekintetét. A konyhaajtóban pedig ott áll egy elegánsan felöltözött Hyungwon, halvány, eddig még alig látott mosollyal az arcán, engem bámulva.

- Gyönyörű - bár azt hiszem, csak gondolom, egyáltalán nem így van, mert sikerül kiejtenem, amit nem akartam. Csillogó szemekkel nézem a férfit, aki itt áll tőlem pár méterre, és most olyan másnak néz ki. Hyungwon csak meglepetten pillant rám, de egy idő után, ráunva a várakozásra, ellöki magát az ajtófélfától, és elém lép. Tekintetem nem tudom elszakítani a szemeitől; leesett állal nézek fel rá. Soha nem láttam ennél gyönyörűbbet.

- Mehetünk? - teszi karba kezeit, végig engem méregetve.

- Persze - felelem, még mindig révületben, így még felállni és képtelen vagyok. - Kaptunk sütit - tolom elé a dobozt, mert ha már megmozdulni nem igazán tudok, legalább ennyivel tűnjek kevésbé fogyatékosnak.

- Köszi, Mama - míg váltanak pár szót arról, hogy még nem tudja Hyungwon, mikor ér haza, és hogy, persze, vigyázni fogunk, én összeszedem magam, végre feltápászkodva.

- És tényleg nem mondod el, hová megyünk? - követelőzik Hyungwon, cipőhúzás közben.

- Az óriáskerék tetejére, miközben vattacukrot eszünk - vigyorgok rá. A vidámparkban ugyan sok az ember, de az óriáskeréken, egy padra, csak ketten ülnek, messze a többi embertől. Ráadásul még dél sincs, így jelentősen kevesebben vannak ilyenkor, mint este. - Nem tetszik az ötlet? - kérdezem, fenntartva a változtatás jogát, mikor csak néz rám, de nem válaszol.