11. Fejezet +16

Hyungwon

Néha elképzelem mennyivel egyszerűbb lenne, ha lánynak születtem volna, merthogy kevés hölgyeményt látok vonzónak, ellenben férfiakkal, de mivel nem szokásom az ilyesmire figyelni, ritkán ötlik fel bennem a gondolat. Most azonban ahogy Hoseok nézett a kiszolgálóra, szörnyen kellemetlenül éreztem magam, elvégre ő sokkal közelebb van hozzá, mint amennyire én valaha is lehetnék, ami fájdalmas érzéseket ébresztett bennem

- Fura vagy - jegyzi meg pár perc elteltével.

- Nem vagyok - tagadok, hiszen mi sem egyszerűbb annál?

- Nekem miért hazudsz? - kérdi talán kissé sértetten, mitől csak rosszabbodik a hangulatom.

- Mm…

- Nem lehet veled beszélni, ha beburkolózol!

Ezt le sem reagálva fogyasztom el az ételem maradékát, majd mikor ő is végez, vissza indulunk a menhelyre folytatni a munkát.

Hoseok nagyon jó ember és rengeteg energiát fektet az én felügyeletembe, de ezzel csak nehezíti az én dolgom. A fürkésző tekintete, az állandó kérdései, hogy nekem a legjobb legyen és maga a lénye frusztrál. Utálom magamat, amiért így érzek.

A délutánt a beltéri kiképző pályán töltjük egy fiatalabb golden retriever - ? - keverékkel, hogy tanuljon kicsit. Én leülök a pálya szélére, mely tele van mindenféle akadállyal, alul meg műfűvel, miközben Hoseok az övjére erősített kis tartóból fog egy jutalomfalatot és nekem mesél mikor mit csinál. Elmagyarázza a hét főparancsot, kutya sportokat, mint az agility és a dog dancing, meg a legalapabb tudnivalókat. Igazából az elsődleges feladatom tanulni, hogy később segíthessek, de végig Hoseokra koncentrálok, hallgatva mély és megnyugtató hangját, mihez néha társul önfeledt nevetése… meg Kihyun, aki rendszeresen ellenőriz engem.

A műszak végén még azt is kinéztem volna belőle, hogy haza kísér, ellenben legjobb barátommal, ki ezt komolyan megtette. Arcán ott a folyamatos aggodalom, ráadásul nem akart egyedül hagyni sem, de természetesen indokot nem mondott hozzá, elvégre mindketten jól tudjuk. Holnap után szülinapom van, ami minden, csak nem éppen vidám “ünnep”, ám valahogy meg kell majd szabadulnom tőle.

Miután hét körül, még vacsora előtt lelépett, lementem a boltba beszerezni pár üveg jobbféle alkoholt, hogyha holnap délután, vagy szombaton kelésemet követően nem tudnék elmenni sehova, akkor se legyek “magányos”. Az nem számít, ha Kihyun látja, sőt, ő megszokta és kiválóan kezeli az efféle helyzeteket, mást meg amúgy sem várok.

- Majd jövök - csapom be magam után kilenc magasságában a bejáratit, hogy ha már így szabad az estém napok óta először, ki is élvezzem. A közelben van egy kocsma, ahol már rendszeres vendég vagyok, a csapos ismer, bajom még nem keletkezett ott és haza is eljutok valamilyen módon, ha máshogy nem, mászva.

Már tizenöt évesen többet piáltam, mint azt akár most kellene, de a társaság, az ingerek, meg úgy minden oda sodort, azonban ez nagyjából három éve lett végleges. A másnaposság ritkán fog ki rajtam, tehát a munkámat tudom végezni, maximum szörnyen fáradt vagyok, ami meg nem újdonság, hiszen napi húsz óra alvás is kevés lenne számomra.

Éjfél tájt felfüggesztve masszív piálásomat, kisebb akadályok árán ugyan, de haza támolygok, erőm viszont már nemhogy letusolni nincs, a bejárati előtti szőnyegen felbukva valahogy kényelmesebbnek tűnik ott elszunyálni, mint beljebb szenvedni magam tök feleslegesen…

Hoseok

Utál. Ez biztos. Határozottan gyűlöl. Bár nem csodálom. De akkor sem esik jól. Úgy fáj, mintha a hasamba szúrt volna egy pengét és egy nap, többször is odasétál, hogy megforgassa bennem. Talán hülyeség, de ahogy rámnéz, és hogy mennyire bezárkózik előttem, egyáltalán nem arra enged következtetni, hogy ne lenne igazam, utálatát illetően. Gyűlölöm mag, amiért ilyen vagyok. Lehet azzal, ha felvettem volna az ő viselkedését, hamarabb kiismertem volna, és most ő sem távolodna tőlem ennyire. De én hülye, már megint annyira magamat adtam, hogy elijesztettem, és most valahogy vissza kell szereznem. És ha már elindultam egy úton, végig is kell mennem rajta.
Otthon, csöndes magányomban csak teszem magam egyik helyről a másikra. Valamit kezdenem kellene magammal, de nem megy. Végül a kanapén kötök ki, benyomom a tévét, és agyatlan zombiként bámulom a képernyőt, miközben nem gondolok semmire. Pár perc múlva megéhezem, így kivánszorgok a konyhába és egy rakat nassolnivalóval meg dobozos sörrel térek vissza, hogy aztán igénytelenül levetve magam az ülőalkalmatosságra kezdjem el tömni magam, közben a szerencsétlenségemen gondolkodva, meg azon, hogy mit csinálhat éppen Hyungwon. A bámulásból és letargiából a telefon éles csörgése ránt ki.
- Mi a fene? - ráncolom a szemöldököm. - Mégis ki keres ilyenkor? - Felkapom a készüléket, hogy megnézhessem a nevet. Kihyun. Ki más lenne képes ilyenkor hívni?
- Szia! Ugye holnap reggel eltudsz menni Hyungwonhoz?
- Most komolyan ezért keresel az éjszaka közepén? Pont mikor fontos dolgom van?
- Már mi fontosabb dolgod lenne Hyungwonnál? - rivall rám, olyan hangerővel, hogy majdnem elejtem a telefont.
- Jó, jó, tudom - csitítom, bár idegesebb vagyok a kelletténél, a fene se tudja, hogy miért. - És igen, megyek.
- Nagyszerű. Nekem reggel dolgom van, szóval egyedül kell megbirkóznod vele.
- Rendben, elmegyek, amúgy is mentem volna - legyintek annak ellenére is, hogy tudom nem láthatja, és lejjebb csúszom a kanapén, ezzel magamra borítva a pattogatott kukoricát. - Fenébe is! - csúszik ki a számon a szitokszó, miközben elkezdem magamról leseperni a kukoricadarabokat.
- Jól vagy? - kérdezi aggódva Kihyun, pedig úgyis tudja, hogy csak a saját szerencsétlenségem miatt szenvedek éppen.
- Persze, apa. - Szerintem még telefonon keresztül is látja, ahogy a szemeimet forgatom, ami persze nem maradhat el.
- Szívesen, hogy törődök veled. - Szavaihoz elképzelem a durcás fejét, amit még egy gyerek is megirigyelhetne, és majdnem hangos nevetésben török ki, de ahhoz hogy elfojtsam, hatalmas erő kell, így egy fura, köhögő, de inkább harákoló, vagy éppen fuldokló hangot adtam ki magamból, de hogy ténylegesen ne hallhassa meg, eltartom magamtól a készüléket.
- Köszi - nyögöm ki végül, mikor sikerül kicsit visszafognom magam. - Jó éjt, holnap találkozunk! - köszönök el, félig lehunyt pillákkal. Tényleg nagyon késő van már.
- Jó éjt!

Kissé nyűgösen kelek, mert sikerült a gondolataimnak ébren tartaniuk. Áldom a hülye fejem. Kómásan és kicsit sem összeszedve, inkább csoszogok, semmint sétálok Hyungwonék lakásáig.
A lakásba beérve először röhögni támad kedvem, de megemberelve magam, inkább csak nyakon verném ezt a gyereket. Képes volt piától párologva, szinte a bejáratban elaludni. Akkor most egy kicsit keretezni kell.
- Hyungwon - rázom meg vállát, de ő csak nyöszörögve a másik oldalára fekszik. - Hyungwon, az isten áldjon már meg! - A hátára fordítom és felemelve őt beviszem a szobájába, hogy ne legyünk útban. Az ágyára rakom, és leülök a szélére, hogy onnan ébresztgessem tovább. Most nincs szívem lerántani róla a takarót, vagy őt rántani le az ágyról, inkább csak kedvesen simogatom az arcát, miközben felé hajolva fürkészem azt. - Wonie, kelj föl!

Hyungwon

Elégedetten morranva bújok Hoseok kezéhez, többet és többet követelve tőle, mit ő készségesen meg is tesz, míg nekem egyre inkább oszlik az álom okozta tömör köd és szép lassan kezdek magamhoz térni. Szemeimet kelletlenül nyitogatva próbálom realizálni a dolgokat, ám mikor Hoseok valósan fölém hajoló alakját pillantom meg, rögtön elhúzódok tőle és abban a pillanatban tapasztom kezeimet ágyékomra.

- Hyung - rebegek értetlenül. A durva anyag fogása némileg megnyugtat, mert legalább nadrágban vagyok, nem egy szál alsóban, de az estéből szinte semmi nem maradt meg.

- Jó reggelt - mosoly szinte biztosan kipirult arcomat fürkészve. - Megyünk dolgozni.

- Öhm - ülök fel komótosan, ölemre húzva a paplant. Ugyan beletelik pár pillanatba, míg elrendezem a gondolataim, de végül felállok, elhagyva hű takarómat és a szekrényhez lépve válogatok ki magamnak ruhát, hogy ne kelljen egy kis lenge törülközőben Hoseok előtt mászkálnom, ami mellesleg számára is elég kényelmetlen lehet. - Lezuhanyzok - vezetem tekintetem az ágyamon pihenő telefonomra, az ablakra, az asztalra, meg úgy mindenhova, ami nem ő.

- Menj csak - ül le fekhelyemre, kinyilvánítva türelmét.

- Akkor én most… - mutogatok kifelé összefüggéstelen szavakat nyökögve. - Sietek - adom fel végül a próbálkozást és kisprintelek a fürdőbe, magamra zárva annak ajtaját, mielőtt vetkőzni kezdenék.

Nem tudom mikor csináltam ezt utoljára, sőt, nagyon rég kívántam hasonlót is, de annyira eleven és ingergazdag volt az álmom, hogy egész nap szenvednék. Előre szégyenkezve állok be a fülkébe, minden koncentrációmat inkább Hoseok felé, minstem a holnapra irányítsa, s megnyitva a csapot, forróra állítva nedvesítem át magam. Utálom a hideget, legyen szó évszakról, ételről, bármiről… A zuhanyfejet felakasztom úgy, hogy felém jöjjön a vízsugár, és tusrüdőmből a tenyerembe nyomva simítgatom el felsőtestemen, egyre lejebb, saját agyamat húzva ezzel. Teszek egy fél lépést hátra, majd a hűvös csempének dőlve fonom ujjaim már már fájóan merev tagomra, hogy rögtön gyors tempóba váltva könnyíthessek magamon minél előbb. Jelenleg nem érdekelnek a következmények, igyekszem elvonatkoztatni erkölcstelenségemtől is, miközben Hoseok mosolygós arca sejlik fel lehunyt szemeim előtt, ahogy engem ölelve simogat. Ezt nem részletezve mélyedek el vonásaiban, izmos alakjában, búgó hangjában, elég hangosan nyöszörögve, hogy én halljam, de elég halkan, hogy lehetőleg elnyomja a víz csobogása. Mivel képzeletem és immár tagadhatatlan rajongásom tárgya kint vár, hogy végezzek a zuhanyzással, nem húzom a dolgot, első adandó alkalommal kiengedem egy nagyobb, elnyújtott nyögés kíséretében.

Két percig csupán állok, merengek, túlteszem magam az előbbin, majd lepucolom a zuhanykabin oldalát, rendesen megmosakszom és sürgősen megtörölközök, hogy magamra kaphassam a ruháimat, mielőtt miattam késnénk el.

- Kész vagyok - térek be, tekintetem szilárdnak a földre szegezve, még az utolsó cseppeket is kidörgölve még enyhén nyirkos hajamból.

Hoseok

Vajon mit álmodhatott? Teljesen zavarba jött, biztosan halálra rémítettem, pedig egyáltalán nem állt szándékomban ilyet tenni. Magamat szidva dőlök hátra Hyungwon ágyán. Már tudom, hogy miért nem akar kikelni innen soha. Ráadásul a plafon is elég csábító, egész jól el lehet bambulni azt nézve. A nemlétező gondolataimból Hyungwon szakít ki, ahogy kilép az ajtón, nedves haját törölgetve, amiből pár víztől csöpögő tincs a homlokára tapadt. Talán megbolondultam, de elég vonzó, a maga módján. Mert nem mondanám rá, hogy átlagos módon vonzza a tekintetet, sokkal inkább a lelkével kelti fel az érdeklődést, de aztán minél alaposabban szemügyre veszi az ember, annál szebb, jobb, gyönyörűbb.

Eltátott szájjal nézem végig, ahogy magyaráz valamit, miközben előttem hadonászik össze-vissza, amire először azt hiszem, hogy egy legyet akar megfogni, de hogy a háborodásba kerülne télen a szobába egy ilyen undorító rovar?! Mikor tekintetem a szájára téved, akkor jövök rá, hogy oda kellene figyelnem arra, amit mond, így megrázva a fejemet pislogok rá.

- Mi? - kérdezem felettébb értelmes hangsúllyal, aminek segítségével akár kétszámjegyű számot is letegadhatnék az IQ-mból.

- Mondom, mehetünk? - Jól artikulálva ejti ki a szavakat, mintha egy ötéveshez beszélne, bár jelenleg egy papucsállatka is Einsteinnek számít, hozzám képest.

- Ja persze - vigyorgok idétlenül, hátha ezzel kárpótolhatom az elvesztett eszemet, de ettől inkább csak boldog motorosnak néznék ki, ha így sétálnék egész úton, és nem tél lenne.

- Valami van az arcomon? - kérdezi hirtelen, mielőtt még felállhatnék az ágyából.

- Nem, nincs - köszörülöm a torkom, gyorsan elővéve a telefonom, hogy úgy tűnjön, mintha az időt ellenőrizném. - Miért?

- Semmi - vágja oda kurtán, majd sietős léptekkel indítja a sort. Ahhoz képest, hogy tegnap majdnem talicskával kellett bevinni, most még ő indul hamarabb. Kilépve a téli hidegbe, olyannyira átjár a fagyos szél, hogy akaratlanul is megborzongok, összébb húzva magamon a kabátomat. Tekintetemet végigfuttatom Hyungwonon, aki még arra sem vette a fáradságot, hogy bezipzározza a saját kabátját.

- Nem fázol? - tör fel belőlem az aggódó anya, vagyis inkább barát, de már olyannyira túlzásba viszem, magamhoz képest, hogy ez már felülmúlja minden eddigi tapasztalatomat.

- Nem. - Még ha akarnám sem tudnám elhinni, bár kétségtelenül elég vörös az arca. Valószínűleg melegvízben zuhanyzott és még tart a hatása.

- Jó lesz megint csokis bukta?

- Ig- Mi? - kapja felém tekintetét, olyan színtiszta döbbentséggel, hogy még én is meglepődök, csak azt nem tudom, hogy mi miatt.

- Rendben. - Ügyet sem vetve kiszolgáltatottságára betérek abba a pékségbe, ahol tegnap is voltunk. Egyértelmű célom az, hogy legalább akkor egyen, amikor velem van, így ha kell, én nyomom le a torkán, de amit megveszek neki, azt megeszi. - Gyere. - A reggeli reakciója miatt, mondhatni ügyet sem vetve a fóbiájára, ragadom karon - persze csak óvatosan -, és magam után húzom, de ahogy beérünk, azonnal el is engedem, hogy véletlenül se kezdhessen sipákolásba. Kikérem a választott peksütiket, az övét a kezébe nyomom, és így sétálunk tovább a munkahely felé.