17. Fejezet

Hyungwon

- De igen - felelem egy mosolyt erőltetve magamra, hogy legalább a látszata meglegyen, miszerint van haszna a fáradozásának. Természetesen örülök neki, de sokkal inkább lefoglal a gondolat, hogy ő vajon tényleg szeret. Mármint, úgy? Annyira örülni akarok neki, sőt…! De félek. Sosem fog elmúlni ez, sosem leszek teljes, sosem leszek olyan ember, aki megérdemli Hoseokot.

- ...Won.

- Mi? - pillantok rá kissé zavartan, s csak most veszem észre, hogy megálltunk.

- Milyen ízűt kérsz? - mutat a kis kocsiszerű valami aljára tűzött táblára, amin ott sorakoznak a vattacukor különféle változatai.

- Zöldalmásat - mondok találomra egy szimpatikus ízt, ő meg a vaníliás mellett döntve kér ki kettőt. Amíg várakozunk, érdeklődve nézelődök körbe, egy fél lépést közelítve Hoseokhoz, ugyanis rengeteg itt az ember, és ha már valakihez hozzá kell érnem, az mindenképp legyen ő. Észrevéve esetlen toporgásomat, felém eső karját átvetve a vállamon húz egészen az oldalához. Az én érdekemben teszi és ettől ezerszer aranyosabb az egész, még ha kicsit feszülté is tesz… - Tessék - nyújtja át nekem a kész édességet.

- Köszönöm.

Amint kikapja ő is saját adagját, tovább indulunk következő úticélunk felé, minél nagyobb ívben kerülve a hétvége által felgyűlt embereket. Hiába van tél, ilyenkor gyönyörűen feldíszített hely, meg rengeteg beltéri szórakozásra való esemény várja a látogatókat.

- Kérsz? - dugja hirtelen az orrom elé a világos, ragadós csodát.

- Nem, köszönöm - hajolok el, de hiába.

- De kérsz - nevet, megállva, hogy úgy ostromolhasson tovább, ám nagy bánatomra ezzel egyidejűleg el is enged.

- Jó - csippentek egy kicsiny darabot belőle, közben felé nyújtva az enyémet, mibe habozás nélkül harap bele.

Komótosan falatozgatva állunk be az óriáskerék előtti sorba, azonban ahogy Hoseok feltekint a hatalmas építményre, megremeg a szája, s ugyan még mosolyog, egész testében megfeszülve magyaráz valamit a kutyákról. Nincs sok értelme annak, amit mond, így nem is arra figyelek, de minél közelebb jutunk, annál aggasztóbb a viselkedése, mit egyáltalán nem tudok minek tulajdonítani, elvégre eddig nem volt baj.

Beszállva a viszonylag tágas fülkébe, arca elkínzottá vált. Elé foglalok helyet, tökéletes rálátást nyerve a férfira, aki a vattacukorral hadonászva magyaráz továbbra is, míg el nem indulunk. Az ablakhoz csúszva kapaszkodik meg szabad kezével a pad aljába, s fejét a hűvös ablaknak döntve ugrál tekintetével a fülke minden szegletében, de még véletlen sem néz kifelé. Minél feljebb érünk, ő annál idegesebb.

- Hyung… - szólítom meg, hátha bizonyosságot ad sejtésemnek, de nem válaszol, csak párás szemeit az enyémekre emeli. Sír…?

- Ne! - kiált fel, mikor felállok, de mit sem törődve ezzel, átszelem azt a pár lépést és leülök mellé. - Le fogunk esni… - motyogja maga elé.

- Nem sok esélyt látok rá.

- Akkor le foglak hányni…

- Nos, arra már többet - mosolyodom el, és kezéből elvéve az édességet, összenyomom a sajátommal, hogy együtt tudjam őket fogni, majd felszabadult karommal most én ölelem át őt. - Megvédelek, hyung, ne félj - súgom a fülébe, mire remegő kezével átöleli a derekamat.

Ha ennyire tériszonyos és fél a magasban, akkor minek akart feljönni pont ide? Millió más alacsonyabb dolog van itt, tehát egyáltalán nem értem. Lehetetlenség kiigazodni rajta…

Hoseok

Félelmemben összeszorított szemekkel kapaszkodok Hyungwonba, hiába volt eddig ő a sérült “fél”, most épp azon vagyunk, hogy helyet cserélünk. A tériszony eleinte szörnyű, de egy idő után jobb lesz, bár még ennek a tudata sem segít abban, hogy jelen helyzetemen könnyítsen. Az egyedüli, ami menedéket jelent számomra az, hogy Hyungwont ölelhetem. Megnyugtat a közelsége és a kedves szavai, amiket halkan a fülembe suttog. Fejemet a vállára hajtom, szememet továbbra sem nyitom ki, így lassan kezdek megbékélni. Csak azt remélem, hogy a viselkedésem ellenére, nem rontja el a kedvét, bár nem mintha olyan nagyon tudnám, hogy mi jár éppen a fejében.

- Sajnálom - motyogom, inkább csak magamnak címezve a szavakat, de kétségtelenül elég közel van hozzá, hogy ő is hallja őket.

- Mit?

- Hogy így viselkedek - mondom halk hangon. A félelem még a hangomból is kiszívta az erőt, így képtelen vagyok ettől többre.

- Minek hoztál ide, ha félsz a magasban?

- Mert szerettelek volna felvidítani - emelem fel fejemet, még mindig mutatva magamon a  félelem jeleit, de ahogy Hyungwon szemeibe nézek, annyira elveszek bennük, hogy a külvilág már nem is tud érdekelni. - És itt kevés az ember, és az édesség köztudottan javít az ember kedvén - szedek ki egy kisebb darabot a vattacukorból, ami most már kétszer akkora, mint volt, mert a kettő egybe olvadt, nem mellesleg így már kétféle íze is van.

- De miattam nem kellett volna.

- Dehogyisnem! - ellenkezek makacsul. Mondták már, hogy nagyon makacs vagyok, de hiába, úgysem megy változtatni rajta, akár tetszik, akár nem. - És, mint látod, már jobban vagyok. Csak nem szabad kinéznem, amíg le nem érünk - vigyorgok rá hamiskásan, mert szavaimmal mást mondok, mint amit igazából érzek, ugyanis a félelem egész végig ott van bennem, miszerint bármikor leszakadhat ez az izé, amit persze aggyal felfogok, hogy kicsi rá az esély, de a félelem nagyúr.

- Hülye vagy - mondja ki őszintén, ami egyáltalán nem ér meglepetésként.

- Tudom - felelem vigyorogva, miközben kezdem egyre jobban érezni magam, még a magasság ellenére is. Hyungwon döbbent arckifejezésére muszáj elmosolyodnom. - Most mit vagy úgy meglepve?! Szerinted Kihyun hányszor vágta már a fejemhez, hogy nem vagyok normális?

- Minden bizonnyal többször, mint szeretted volna. - Ajkai sarkában aprócska mosoly jelenik meg, amitől úgy érzem, a fellegekben járok, bár valahol igaz is, mert éppen egy óriáskeréken ülök, bár a fene sem tudja, hogy éppen hol tartunk, mert senki rá nem venne, hogy kinézzek a fülkéből, elszakítva tekintetem Hyungwon édes arcáról. Igen, biztosan édes, főleg, hogy ráragadt egy kis vattacukor.

- Valahogy úgy - nevetek fel, ahogy eszembe jut az a sok emlék, amikor Kihyun megjegyezte, hogy nem működik éppen a legjobban az agyam. - Vattacukros lett az arcod -  mutatom meg a sajátomon, hogy pontosan hol is van a kis darabka, hogy könnyebben találhassa meg. Ügyetlenül kezdi törölgetni az arcát, egyáltalán nem eltalálva az adott helyet. És ha most egy idióta romantikus sorozatban lennénk, minden bizonnyal lecsókolnám róla, de hát nem abban vagyunk, így csak kezemmel nyúlok felé óvatosan, hogy letörölhessem. - Várj, segítek - szólok közbe, hogy ne érje váratlanul, de szerencsére nem vak; úgyis észrevette volna. Megszabadulva a zavaró ficaktól nézek vissza csillogó szemeibe, amikben eddig, tőle ismeretlen érzéseket vélek felfedezni, bár nem tudom, hogy pontosan mik is lehetnek azok. - Megjöttünk - pillantok háta mögé, ahol az ajtó van, ami lassan kinyílt, miután megálltunk.

Hyungwon

Ingatag léptei mosolygásra késztetnek, mit bár igyekszek elfojtani, amint meglát, elvigyorodik, pedig tudja jól, hogy rajta szórakozok. A vattapamacsot eszegetve - bár inkább ő - haladunk tovább, megnézve minden érdekes, vagy kevésbé lefoglaló dolgot, ám mivel a legtöbb a levegőbe repít, nem hiszem, hogy Hoseok jól átgondolta ezt a vidámparkosdit. Életemben nem láttam még olyan rossz állapotban, és nem is szeretném többé, tehát kizárt, hogy még valami hasonlóra felüljünk. Remegett, sírt és nekem megszakadt a szívem. Tehát nem, nincs több olyan dolog, ami egy méterrel is, de a föld fölött van.

- Menjünk el ebédelni - jelenti ki, a következő szembejövő kukába bedobva a két megüresedett pálcát. - Mit ennél szívesen?

- Ramyunt - vágom rá azonnal.

- Nem én mit ennék, hanem te - nevet fel kissé. A park széle felé bódék vannak kétoldalt, ahol mindenféle ehető, iható dolgokat árulnak, mi így két óra magasságában kezdenek forgalmasak lenni. - Ohh, sör - pillant az egyik italosra.

- Oké - csillannak fel a szemeim, mint egy tisztességes alkoholistának, csak belőlem éppenséggel hiányzik a tisztesség.

- Nem oké - ragadja meg a csuklóm és gyorsít a tempón. Rég szóltam már rá, hogy ne fogdosson, lassan illene, mégsem megy. - Ott tartottunk, hogy mit ennél.

- Baozit - olvasom le az egyik fa tákolmány oldalára felfestett betűket.

- És hol látsz te olyat?

- Ott - bökök előre.

Becélozva az étkezdét, Hoseok leültet engem egy padhoz, majd elmegy rendelni, rám bízva a táskáját, amibe egyébként még ott pihen a mama sütije, ha netán éhen akarnánk halni. Igazából kicsit kétségbe ejt a tény, hogy ma már otthon leszek, ott, ahol túl sok mindent éltem meg, s ezzel együtt járnak az emlékek is, elvégre még mindig nem akármilyen nap van, ha próbálok megfeledkezni róla, akkor is. Vajon megváltozhatok jó irányba? Attól félek, hogy nem, hiszen Kihyun is mindent megtesz ennek érdekében, mégsem történik semmi. Megakarok…

- Min töprengsz ilyen nagyon? - ül be velem szembe Hoseok, elém csúsztatva egy kis papír tálcát, rajta hat gombóccal. Végülis, tud már majdnem mindent, minek hazudjak?

- A múlton.

- Pontosabban? - pillant fel rám, beleharapva az egyik baozijába.

- Jonginon. - Látom, ahogy a név hallatán megfeszül, ám igyekszik higgadtságot erőltetni magára.

- És rajta mit?

- Nem tudom, csak úgy rajta.

- Hyungwon… - vált komolyra a hangja, amitől eléggé megrémülök. - Szereted még?

- Hiányzik ő maga, mert jó ember volt, csak én meg elég éretlen, hogy felismerjem a helyzetet. A saját hibám miatt alakultak így a dolgok és bármennyire is utáltam azt az állapotot, attól Jongin még hiányozhat.

- Mi lenne, ha egyszer látnád az utcán? Odamennél?

- Kihyunon és a mamán kívül nem mennék oda senkihez, ha látnám. Nincs hozzá bátorságom.

- Hozzám se?

- Nem hiszem… De amúgy, hogy válaszoljak is, már nem szeretem, sőt inkább csak a kötődés, a hovatartozás hiánya láncolt Jonginhoz.

- Köszönöm…

- Tessék? - vonom fel egyik szemöldököm.

- Ritkán beszélsz ennyit és még ritkábban avatsz be bármibe is, tehát… köszönöm.

- Mmm - hajolok vissza az étel felé, s inkább csendesen eszegetek tovább, tán kissé még el is pirulva. Furcsa érzéseket vált ki belőlem Hoseok…

Hoseok

Nem tudom, hogy ilyenkor csak zavarba jön, esetleg szimplán nem tudja, hogy mit is kezdjen magával, de még ezt is imádom benne, ahogy minden vonását, úgy külsőt, mint belsőt. Bazsalyogva nézem, ahogy inkább eszik, csak ne kelljen megszólalnia, ami egy igen hatásos stratégia tud lenni, amit az is mutat, hogy most is beválik. Mivel nem látom rajta a  hajlandóságot - jelen helyzetben - további kommunikációra, magam is inkább a gombócokra fordítom a figyelmem. Őszintének tűnt, mikor azt mondta, már nem szereti Jongint, mégis sokat gondol rá, így nem tudok neki teljesen hinni, akármennyire is próbálok. Féltékennyé tesz, és nagyon fáj a tudat, hogy rossz embernek kellene látnia, mégsem így gondol rá, meg egyáltalán, miért jár rajta az esze?!

- Add, kidobom - nyúlok az összegyűrt papírdarabért és a szalvétájáért, Hyungwon pedig készségesen nyújtja át. Elszaladok kidobni, és jobb kedvet varázsolva magamra, úgy döntök, hogy egy pohárka sört mégiscsak megérdemelne,  ha már úgy felcsillant a szeme. - Kapsz egyetlen pohár sört, de nem többet - indulok meg a bódé irányába. Hyungwon szemében ismét megcsillan a vágyakozó fény a barna nedű után, és még ez is féltékennyé tesz. Bár rám nézne így, bár rám gondolna annyit, mint Jonginra. Úgy tűnik, tényleg nem vagyok jobb, mint eddig hittem. Még barátnak se vagyok való, nemhogy többnek. Nem érdemlek meg egy olyan embert, mint amilyen ő.

- Köszönöm - veszi el a felé nyújtott műanyag poharat, melyben a hűs ital van. Magamnak is kérek egyet, mert a letargia miatt szükségem van rá, ami éppen kezd eluralkodni rajtam. Az általában egoista énem, lassan darabokra hullik, bár amúgy sem volt valami stabil. Az egoizmus és egyfajta önimádat csak álca, inkább mondanám védekezésnek, mintsem valódi énnek. Azzal, ha magamra mondom ki a pozitívat, próbálom elhitetni magammal, hogy az úgy is van, holott tudom, hogy ez soha nem fog megtörténni. A saját italomat két húzásra iszom meg, ami kellően megalapozza a kedvemet, így határozottan jobban érzem magam.

- Gyere, szeretnék megmutatni neked valamit - mosolygok idiótán Hyungwonra, aki csak mindentudóan mér végig. Minden bizonnyal meglátszik rajtam még az az egy sör is, de tetézve a bajt, az útra kérek még egyet. Csak a kedvem lett jobb, más hatása még nincs.

- Hova megyünk? - Követ készségesen Hyungwon, az ebéd óta szinte most megszólalva először, amit talán nem bánok, mert ha válaszolnom kellett volna, nem biztos, hogy a legszebb szavakat vágtam volna hozzá, bár ez a kérdés milyenségétől is függött volna.

- Sss, majd meglátod - vigyorgok rá, miközben hajthatatlanul törtetek a célom felé, kezeimet dörzsölve a hideg miatt. Pár perc séta után meg is érkezünk a parkba, ami az egyik kedvenc helyemmé vált, amikor még volt kutyám, mert gyakran hoztam ki ide rohangálni. Itt nem szóltak érte, hogy nincs rajta póráz, még akkor sem, ha nagykutya volt. Látták, hogy kordában tudom tartani, és azt is, hogy teljesen szófogadó, így nem adódott gondom belőle. Akkor fedeztem fel egy eldugottabb helyet, ami aztán a törzshelyemmé vált. - Erre - indulok meg az egyik elburjánzottabb ösvény felé. Hyungwon kétkedve kicsit, de követ, amit nagyon jól tesz, mert ebből nem szabad kimaradnia. - Add a kezed - fordulok hozzá hátra, mikor elérek egy kisebb sziklát. A fák itt egy félkör alakú tisztást alkotnak, aminek a másik felét a tó zárja le. Feljebb lépek a szikla egyik kiszögellésére, hogy onnan segíthessem fel Hyungwont.

- Mit akarsz te itt? - fogadja el a kezemet, és a sziklára ülve kezd el a tó irányába bámulni. Látszik a szemein, hogy tetszik neki, így egy kicsit boldogabb vagyok. Kérdésére az órámra nézek, hogy válaszolni tudjak neki.

- Nemsokára naplemente - mosolygok fel rá, hogy aztán mellé felküzdve magam, én is helyet foglalhassak. - Az egész városban, innen látni a legszebben. - Merengésemet egy hirtelen eszembe jutó apróság zavarja meg, aminek azonnal hangot kell, adjak. - Nem fázol? - Megrázza a fejét, de enyhén elvörösödött fülei és ujjai nem erről adnak tanúbizonyságot, így a táskámból előhalászva a plédet, ráterítem.

- Köszönöm - feleli halkan, összébb húzva magán a meleg anyagot, miközben én a vállára hajtom a fejemet.

- Csak maradjunk így, jó? - Ennyit a sör hatásáról. Megint a sírás szélén érzem magam, de tartva magamban a lelket csak bámulom az elénk táruló természeti szépséget.

- Jól vagy? - kérdezi hirtelen. Bár elhatároztam, hogy nem fogok hazudni neki… Mellé egy erős férfi kell, nem egy olyan, aki folyton összetörik, mint én.

- Persze - válaszolom magamra erőltetve a mosolyomat, igyekezve tartani a hangomat, nehogy megremegjen. - Csak maradjunk így - ismétlem meg a kérésem, továbbra sem szakítva el tekintetem a kilátásról, és nem felemelve a fejemet Hyungwon válláról.