14. Fejezet

Hyungwon

Még levegőt is elfelejtek venni, ahogy forró lehelete bőrömnek ütközik. Tekintetem éppen csak egy pillanatra siklanak ajkaira, mely egy nagy nyelést vált ki belőlem, s inkább visszanézek kíváncsian csillogó szemeibe. Túl közel van, mégsem eléggé… Ha nem én lennék a világ egyik leggyávább embere, most simán elronthatnék mindent, de mivel van eszem és rengeteg olyan korlátom, amik rendesen élni se hagynak, nem teszek semmit, csupán kiélvezem ezt az igen félreérthető szituációt. Jelenleg sokkal alsóbbrendűnek érzem magam, ahogy itt fogva tart, pedig semmibe nem telne leszállnom, mégis jó…

- Csak… - sóhajt egy nagyot. - Csak maradj itt - hátrál el, látszólag igen nehézkesen, és kisiet a konyhából. - Mindjárt jövök! - szól még hátra nekem, s már itt sincs.

Amíg ő nem tudom, mit csinál, addig én kifújom magam és igyekszem rendezni légzésem, közben a tűzhelyen lévő ételeket mustrálva, melytől az egész konyhát kellemes illat járja át. Természetesen éhes vagyok, de valaki előtt enni már csak az kényelmetlenebb, ha valakinél eszek.

Mikor Hoseok visszaér, én kis híján szívinfarktust kapva fordítom el a fejem tőle, ugyanis ez az okos képes volt levenni a pólóját és csak egy kötényt tenni magára… Legalább a gatyát hagyta. Nem szól semmit, csak beáll mellém és kevergeti a tésztát, hogy rendesen megfőjön, nekem meg tökéletes kilátásom nyílik izmos vállaira és hátára. Bőrét csillogóssá teszi a felcsapódott pára okozta forróság, míg ő mosolyogva, teljes lelki békével folytatja a főzőcskézést.

Legalább negyed órán keresztül marad köztünk ezt a némaság, mit ő dúdolással és halk énekléssel színesít, s néha még azt is elhinném, hogy megfeledkezett rólam. Gyönyörű hangja van és tetszik az itthoni szabad énje, így a mozgolódásomat minimálisra csökkentve igyekszem nem megzavarni semmiben, míg kész nincs a vacsorával.

- Nem szedek sokat, de azt mind megeszed - vesz le két tányért, és gondosan kiméregeti az adagot, ami ha az enyém lesz, elég távol került a nem sok-tól…

- Igyekszem…

- Ezt beleegyezésnek veszem - teszi le mellém a pultra, s a másikat úgy megpakolja, hogy éppen csak nem folyik ki belőle az étel. Ez azért szép mennyiség… Kíváncsi leszek, hogy bírja majd megenni, mert egyáltalán nem kövér, sőt, semmi súlyfelesleg nincs rajta, tehát elég abszurd a dolog. - Gyere, együnk be - dobja le a kötényét és elővéve két pár pálcát, megfogja a tányérokat, s választ sem várva elindul befelé. Rögtön követem, mert egyébként bárhol képes vagyok eltévedni, majd utunk a nappaliba vezet, hol letelepszik a sötét kanapéra és az az előtt álló kis üveges dohányzóasztalt közelebb húzva helyezi rá az ételeket. - Gyere - paskolja meg maga mellett a helyet, de én nem tudom elszakítani a tekintetem izmos, kidolgozott felsőtestétől, és szinte félek odamenni.

Észrevéve a kellemetlen szituációt feláll, kiviharzik, miközben én még mindig kukán ácsorgok, majd alig fél perc múlva egy trikóba tér vissza. Letelepszünk az egyébként méretes és igen kényelmes kanapéra, ő meg bekapcsolja a tévét és valami nézhető csatornát keres. A lakása tükrözi mennyire rendszerető ember, tehát szinte biztos, hogy mindig kint eszik a kosz elkerülése végett, úgyhogy valószínűleg megint miattam borítja fel eme szokását. De az is lehet, hogy nem…

Lassan eszegetem a még meleg Bolognaimat, az esti hírek hallgatása közben, ám Hoseok úgy fal, mint aki egy hónapja nem jutott táplálékhoz. Talán nem ebédelt. Engem mindenesetre jó érzéssel tölt el, hogy ilyen nagy étvágya van.

Mikor nagy harcok árán sikerül eltüntetnem a saját adagomat, csak jóllakottan, teli hassal dőlök hátra, nagyjából élvezve az életet. Tényleg, jelenleg mondhatni semmi bajom, csak tán az zavar kicsit, hogy még mindig tele vagyok kétes érzésekkel Hoseokot illetően, ám ennél távolabb nem is akarom őt tudni.

Hoseok

Egész nap nem ettem a reggelin kívül, így határozottan jól esik most enni, nem csoda, hogy levegőt is alig veszek. Legnagyobb örömömre Hyungwon is megette az ő részét, bár az nagyjából semmilyen adag nem volt. Mire én elpusztítom a tányérom tartalmát, Hyungwon már rég bóbiskol. A nem létező súlya alapján, nem hogy ma, de jó pár napja nem ehetett, így most biztos megfeküdte a gyomrát. A lehető leghalkabban állok fel és elvéve a tálcáját, a tányért és evőeszközt az enyémre rakva, az enyém alá csúsztatom, hogy egyszerre ki tudjam vinni, de még mielőtt megtenném, lehalkítom kicsit a tévét. A konyhába lábujjhegyen osonok ki, hogy ott aztán még halkabban mosogassak el. Végig azon gondolkodom, hogy mivel ártanék jobban Hyungwonnak: ha távolodnék, vagy ha közelednék.

Aztán eszembe jutnak a szemei. Azok a sötét, érzelmekkel teli, feketén csillogó ékkövek. A hófehér bőre, ami, ha kipirul, pont olyan lesz, akár a barack. A szája, ami koradélután olyan színtelen volt, pedig néha vörösebb, mint az érett cseresznye. Az orra, aminek az íve tökéletesen illik az arcához és a személyiségéhez. A haja, ami néha rakoncátlanul áll össze-vissza, kékes fénnyel adózva a fekete tincseknek. Majd magam elé képzelem, amikor szinte meztelenül állt előttem. A csont sovány testét, és ahogy kiszolgáltatva ott állt előttem. Ha tehetném, megkeresném Kait, hogy aztán mosolyogva fojthassam meg, pedig nem vagyok túl pszichopata stílus.

A csöpögőbe helyezve az elmosott tányérokat, visszasétálok a nappaliba és leülök a kanapéra úgy, hogy tökéletes rálátásom legyen Hyungwonra. Szerencsére nem kelt fel, látszólag békésen alszik, még a vonásai is elég simának tűnnek. Mosolyogva figyelem, ahogy lassan hátradönti kobakját, majd percek múlva oldalra kezd dőlni. Idegesen feszülnek meg az izmaim, ahogy feje felém közeledik, mintha attól félnék, hogy hozzámér, pedig nekem nincs is fóbiám. Nagyot nyelve helyezkedek olyan pózba, hogyha netán felkelne, én ártatlannak látszódjak. Végül feje a combomon köt ki, aminek bár felettébb örülök, ezzel az egyetlen gond az, hogy ingerem van megsimogatni, akár egy kiskutyát, amelyik bújósabb fajta, és az ölembe mászik, de nem merem. Kezemet mereven feltartva pislogok nagyokat, hogy felfogjam, éppen a hasamba fúrja az arcát, olyan jóízűen, mint egy jóllakott óvodás. Remegve fújom ki a visszatartott levegőt, ahogy már abbahagyja a mocorgást. Megbizonyosodva róla, hogy nem fog felkelni, leengedem a kezeimet, egyiket a karfára, míg másikat óvatosan a tincsei közé túrom. Adja isten, hogy most ne keljen fel.

Tapintásra is pontosan olyan puha és selymes, mint amilyennek kinéz. Igyekszem olyan óvatosan kiélvezni minden másodpercet, hogy ő véletlenül se ébredjen fel. Most nem gondolkodom, csak mosolygok, és örömmel tölt el az, hogy hozzáérhetek Hyungwonhoz. Túl szép ez a pillanat, nem akarom elveszíteni. Kicsit még mindig érezni rajta a kórház szagát, de ettől függetlenül, az a kellemes, férfias és talán kissé kisfiús illata ugyanúgy az orromba kúszik, és csak még szélesebb mosolyra húzom tőle a számat.

Pilláim lassan nehezednek, majd egy idő után, már nem bírom felemelni őket. Álmok ezúttal nem rohannak le, csak a sötétség vesz körül, de nem a szorító, csendes magány fénytelensége, sokkal inkább boldog és megnyugtató.

Nem tudom, mennyi idő telik el, de ahogy kezdek kilábalni az álomból, és felfogom, mi vesz körül, azt érzem, hogy zsibbad a lábam, valami nyomja a combomat, a hátam meg fáj. Mocorogni kezdek, de valami még mindig zavar, viszont nem tudom, mi. Mintha valami, vagyis valaki figyelne. Lassan kinyitom a szemeimet, és Hyungwon értetlen tekintetével találom szembe magom, ahogy a combomon fekve pislog fel rám, miközben egyik kezem még mindig a hajában van. Most ki leszek herélve…

Hyungwon

A tévé melletti digitális óra szerint valamikor tizenegy magasságában kelek fel, ám közel sem úgy, ahogy elnyomhatott az álom. Érdeklődve pillantok Hoseokra, bárminemű választ várva, hogy mit keresek rajta - ami a legvalószínűbben önhibámból -, valamint, miért fogdossa a fejem, ő azonban hátravetett fejjel hangosan szuszog. Ha nem péntek este lenne, minden bizonnyal felkelteném, hogy elvonuljon kényelmesen kipihenni magát, ám mivel nem zavar a munka gondolata, ez a veszély jelenleg valótlan. Ugyan kissé arrébb fordultam, hogy lássam őt, orrom még mindig súrolja lenge trikója anyagát, mellyel a legnagyobb gond, hogy ezáltal túl közel vagyok… ahhoz. Olyan szinten zavarba jövök a saját gondolataimtól, hogy ha fent lenne, egész biztos kinevetne engem, viszont most jobb is, hogy nincs, mert így büntetlenül kiélvezhetem az érintését. Azt hiszem, mikor nincs tudatában, sokkal kevésbé zavar, bár, ehhez az kellett, hogy abban az időben kezdje el, mikor én aludtam. Mérgesnek kéne lennem, ellöknöm, mint azt bárki mással tenném, csakhogy Hoseok számomra nem bárki más. Alig ismerem öt napja, de már túl közel kerültünk, ami minden bizonnyal annak köszönhető, hogy a legrosszabb időszakban csöppentem az ő életükbe, s a nyakamat tenném rá, hogy Kihyun valahogy így tervezte. Megérteném, ha meg akarna szabadulni tőlem, de azt nem ilyen formában tenné…

Egy halk sóhajt kieresztve fordulok még egy kicsit a másik irányba, hogy láthassam a tévét, lehetőleg úgy, hogy Hoseok ne keljen fel a mocorgásomra. Szívesen átvészelném így az egész éjszakát, mert akkor nem kellene elszakadnom tőle, elvégre visszaaludni nem nagyon menne. Éjszaka otthon is csak nehezen tudok, idegen helyen meg sehogy.

Már órák óta csak az unalmas műsorokba próbálom temetni gondolataimat, félve a holnaptól, félve a jövőtől, mikor megérzem Hoseokot mocorogni, így rögtön visszafordulok felé. Nyögve dől előrébb, ujjai megrezzenek tincseim közt, majd nagyokat pislogva mélyeszti sötét íriszeit az enyéimbe. Megdermedve várom a következményeket, vagy bármit, aminek jönnie kell, ő azonban nem csinál semmit, csak engem néz még némileg kábán. A percek telnek, de nem ismerem annyira, hogy sejtésem lehessen, mi jár a fejében, ráadásul kezd szörnyen kényelmetlen lenni a szituáció, elvégre mindketten pasik vagyunk, ez meg így…

- Öhm - ereszt el, s eddig rajtam pihenő tenyerével végigdörgöli gyűrött arcát. - Én csak… - keresi a szavakat, melyekre egyáltalán nincs most szükségem. Nem akarom hallani. - Szerintem keljünk fel - mosolyodik el halványan, én meg rögtön felemelkedek róla.

- Fél három van - jegyzem meg az órára pillantva.

- Felkelünk, hogy aztán visszafeküdhessünk - nyújtózkodik végigropogtatva minden csontját, amitől én képes lennék kirohanni a világból, pedig nekem is elég recsegős a gerincem. - Gyere, adok valami kényelmes ruhát és letusolsz - iramodik meg ingatag léptekkel kifelé, s nincs mit tennem, követem. Valószínűleg a szobájába tért be, de én nem szeretnék bunkó lenni, ezért csak a küszöbön megtorpanva nézem, ahogy eltűnik az egyik szekrénybe. - Ez szerinted jó? - mutat ki egy fehér pólót, de meg sem várva a válaszom - ami egyébként fogalmam sincs mi lett volna -, dönt maga. - Áhh, rövid. Hogy nőttél ekkorára? Oh, nézd - ránt ki egy szürke, viszonylag elég hosszú trikót. Én egyáltalán nem hordok ilyet… - Akkor már csak egy gatya kell - folytatja a kutatást egy lejjebbi polcon, de én egyáltalán nem szeretnék az ő cuccaiban lenni. Túl ciki. - Meg is van - vesz ki egy világos, meglehetősen rövid nadrágot. - Kell alá alsó? Várj, úgyis vissza vennéd a sajátod, úgyhogy azt is adok - vágja be a szekrényajtót, jól elkommunikálva magával és egy fiókot előhúzva tesz a karján lévő kupacra egy fehér bokszert. Most komolyan fel kellene vennem az ő alsónadrágját?! - Gyere, elkísérlek a fürdőbe - oson ki mellettem, egyáltalán nem olyan tempóban, mint aki alig tíz perce még aludt. - A rózsaszín törülközőt használtam - nem mondok semmit -, de a zöld tiszta. Nyugodtan használhatsz bármit - nyomja a kezembe a kupacot, s már el is tűnik.

Felesleges lenne mondanom, hogy nem akarok itt zuhanyozni, sőt, sehol, csak otthon, nem sokat ér a szavam, így kénytelen voltam minél előbb túlesni rajta, hogy aztán leküzdve aggályaimat vegyem fel a kapott ruhákat és a sajátjaimmal a kezemben botorkáljak vissza égő fejjel, megkeresni Hoseokot.

Hoseok

Hyungwon adrenalinfüggővé tesz. Illetve nem is függök tőle, csak a közelében, valahogy mindig kapok tőle, vagy miatta, vagy... valami. Szinte azonnal éber vagyok, hála a hülye hormonoknak. És mint mindig, idegességemben megint inkább csak magammal kommunikálok. Hiába magammal jövök ki a legjobban, meg néha értelmes emberrel is kell beszélni, nem?!

A konyhában jó pár pohár víz legyűrése után, rostokolok még egy kicsit, összeszedve a haldokló egómat és a sok idióta kérdésemet, és inkább bemegyek a hálóba, hogy megágyazhassak. Azt még nem tudom, hogy hajlandó lesz-e belemenni, hogy együtt aludjunk, kettőnk között párnákkal, az ágy két szélére szorulva, de ha nem, nekem még mindig ott a kanapé. Mikor az ággyal végre végzek, magamnak is előkotrok valami alvós ruhát, és az ágyra ledobva azt, követem, elnyúlva rajtuk. Hiába csak a pillanaton ébredtem fel, érzem a hét fáradalmait magamon és a kimerültséget. Talán még el is bóbiskolok, ismét, és már csak Hyungwon puccos talpainak csattogását hallom meg, amitől képtelen vagyok nem elmosolyodni.

- Kész vagy? - motyogom a párnába, bár inkább csak azért szólalok meg, hogy tudja, ébren vagyok, mert ebből valószínűleg semmit sem értett.

- Mi? - Ezzel bizonyítja előbbi feltevésem. Fel kéne kelnem, de nehezen megy, így inkább csak a hátamra fordulok és felülök, hogy csukott szemmel magyarázhassak neki. Szerinte már eleinte is hülyének nézett, de most már tudja, hogy őrült vagyok, főleg álomittasan.

- Alszol velem? - szusszantok hatalmasat, feladva izmaim kényszerítését a hátam megtartására, inkább visszarogyok az ágyra.

- Mi?

- Rakunk párnát kettőnk közé, de már aludtunk együtt - magyarázom neki. - Kétszer is - teszem még hozzá, egyik kezemen felmutatva neki két ujjamat. Nem látom ugyan, de tökéletesen el tudom képzelni, ahogy ott áll, a szoba küszöbén, fülig pirulva… Várjunk! Mi? Az én ruháim vannak rajta, és meg sem néztem, hogy néz ki bennük! Azonnal felülve szegezem rá a tekintetem, alaposan végigmérve, ki nem hagyva egyetlen szegletét sem. Igen, láttam már kevés ruhában, de most valahogy más. Az én ruháim vannak rajta, és ez olyan pluszt ad hozzá, amit más nem tud. Nagyot kell nyelnem, ahogy a lábához érek, ugyanis azt a múltkor véletlenül sem bámultam meg. Az sem sokkal húsosabb, vagy izmosabb, mint bármelyik másik testrésze, de valahogy vonzza, nem csak a tekintetem, de a fantáziámat is. Annak ellenére, hogy vézna, mégis formás. Vajon a segge is az? Egek! Mire nem gondolok! Szinte érzem, ahogy fülig pirulok, és elhalmoznak a betegebbnél betegebb képzelődések, de tudom jól, hogy nem helyesek, ezért jó erősen arcon vágom magam, nem érdekel, mit fog gondolni Hyungwon, mert már így is teljesen hibbantnak lehet titulálni, főleg, ha már egyszer az is vagyok.

- Hoseok? - Hallom meg Hyungwon elhaló hangját, de az ismét összeszorított szemeimet nem vagyok hajlandó kinyitni.

- Megyek zuhanyozni. Addig döntsd el, hogy szeretnél aludni - pattanok fel az ágyról és máris iszkolok a fürdőbe, ami jelenleg inkább menedék, mintsem funkciója szerinti mosdó. Ahogy az ajtót bezárom magam mögött, rájövök, hogy már megint mennyire balfék voltam, mert bent hagytam a ruháimat. Egy hatalmas sóhaj után, inkább nekikezdek a mosakodásnak, mert ha nem, egész éjszaka állhatnék itt, úgysem oldana meg semmit. Nincs más választásom, ahogy befejezem a zuhanyzást, csípőm köré tekerem a törölközőt, és úgy vonszolom vissza magam Hyungwonhoz a hálóba.