9. Fejezet

Hyungwon

Meghallva szavait, nem tudom, hogy meg kéne-e nyugodnom, vagy sem, mert ha lefeküdtünk volna, legalább ő kiéli magát rajtam és kisebb a bűntudatom, de így? Inkább csak mélyebbre ásom magam a fájdalmamba, hogy megint Kihyun cselekedett helyettem, s egy nagy levegőt véve, már minden mindegy alapon beszélni kezdek.

- Tudom, hogy előre szólnom kellett volna sok mindenről, tudom, hogy nem normális, amit teszek és azt is tudom, hogy orvoshoz kellene mennem, de nem szeretnék, nem menne és… mindegy  - sóhajtok csüggedten, a kávémat nézve, ami eme pár lehúzott kortya alatt semmit nem segített.

- Hyungwon… - hallom közeledő lépteit, majd szemem sarkából látom, ahogy megragad egy széket és mellém húzza, megtartva a majdnem másfél méteres távolságot. Megértem, ha undorodik tőlem… - Kihyun nagyvonalakban elmondta mi a helyzet, mielőtt jöttél volna, és bár meglepett a tegnapi, de nem történt baj, ne érezd ettől tehernek magad - keresi a tekintetem, de én, ha hinnék neki sem, mernék ránézni. Hiába mosolyog, hiába megkönnyebbült a hangja, nem akarok hinni. Így is túl jó ember, nekem meg megint szorít a mellkasom.

- Nem fog többet előfordulni…

- Ebben így nem lehetsz biztos.

- De az vagyok.

- Majd meglátjuk - ingatja meg a fejét, valószínűleg dacosságom okául, majd feláll, és az ajtóhoz sétál. - Kihyun, kinyithatod, megbeszéltük! - dörömböl rajta, aztán vár pár pillanatot, de mikor semmi nem történik, megismétli. - Hallod, valakinek dolgoznia is kell!

- Ezt tőled sosem vártam volna - nyílik előtte a bejárati és egy nagyban vigyorgó törpe tér be rajta. - Kapok egy ölelést? - fordul felém, de figyelmen kívül hagyva őt nézek el más irányba, kissé zokon véve kis akcióját.

- Ya, ne ignorálj!

Az ebédszünetet kihagyva baktatok a menhely vezetősége felé, azt remélve, hogy bent van a főnök, ám miután a harmadik személy biztosít afelől, hogy nincsen, kezdek kissé kétségbeesni. Végül az egyik alkalmazott tanácsolja, hogy hívjam fel, ha nagyon fontosról van szó, úgyhogy emellett döntve tárcsázom a számát és beszélem meg vele, hogy a titkára amint visszaér, kinyomtat nekem egy felmondó nyilatkozatot, amit van lehetőségem péntekig kitölteni, ha tényleg abba szeretném hagyni, én azonban még ma délután le tenném az asztalára, mielőtt túl mélyen beleásom magam ebbe a menhelyesdibe.

Nem tudom pontosan mit szerettem meg Jonginban, de a félelem tartott mellette, hogy egyedül maradok, ami volt annyira erős, hogy mindent megtegyek érte. Az viszont teljes homály hogyan keverhettem össze Hoseokkal, hiszen egyáltalán semmi hasonlóság nincs köztük, se kinézetre, se viselkedésre. És most, hogy tudja, azaz hiszi, miszerint a fiúkhoz vonzódom, itt az ideje elhagyni a süllyedő hajót. Nem tűnik olyannak, aki bárkinek kikotyogná, de bőven sok, ha ő így gondolja.

Utolsó pár órámat meg a viselkedés specialistákkal töltöm, akik kölyökkutyákkal játszanak, hogy kicsit szocializálják őket, amiben bár nem vagyok nagy segítség, de míg nézem őket és várom a papírt, némileg javul a hangulatom…

Hoseok

Még így sem érzem magabiztosnak magamat, csupán kissé megkönnyebbültem. Nem gondolom, hogy ez a beszélgetés Hyungwont megnyugtatta volna, sőt, azt hiszem, valami házméretű hülyeségre készül éppen, amiben senki sem akadályozhatja meg. De mégis mi a francot találjak ki, hogy észhez térjen? Szegény kutyára eleinte alig koncentrálok, csak egy kis idő elteltével megy rá összpontosítani. Vajon mit fog tenni? És nekem mit kellene?

Letudva minden munkámat haladok a folyosókon, hogy elhagyhassam a menhelyet. Általában örülök neki, mikor végre letehetem a dolgaimat, és kicsit magamra is figyelhetek, most mégis fáj hátat fordítani.

Sötétben sétálok haza, mivel tél dereka van, és hamar sötétedik. Lassan lépkedek, hol a fák lombját, hol az eget, vagy egy-egy utcalámpát bámulva.

- Szörnyű élete lehetett - motyogom magam elé, ahogy Hyungwon arca beugrik.

- Kinek is? - lépdel mellém Kihyun, de hirtelen jött hangjára majdnem beugrok az árokba.

- A fenébe, már követsz is!? - hisztizek olyan hangerővel, hogy pár környékbeli eb még fel is ugat. Úgy tűnik, már annyit voltam kutyák között, hogy kutyául hisztizek.

- Mit mondtál Hyungwonnak?

- Neked is szia.

- De most komolyan! Azt mondták, felmond.

- Mi van? - csattanok fel ismét, de immár meg is torpanok a járda közepén. - Hogy mit csinált?

- Nem tudom, csak pletyka, bár annak túl gyors. Mikor beszélni akartam vele, már nem volt bent, és gondoltam, ha te látogatnád meg, annak több haszna lenne, mert úgyis te cseszted el.

- Nem csesztem el semmit! - ripakodok rá. - Elmondtam neki, hogy rosszul hitte, amit hitt, és hogy nem kell szégyenkeznie amiatt, amilyen volt.

- Nekem nem úgy tűnik.

- Pedig ez az igazság - ellenkezek továbbra is, nem kevés haraggal felszívva magamat. Éppen elég, ha hibáztathatom saját magamat, nincs szükségem Kihyun korholására is.

- Akkor valamit még midig nem beszéltetek meg - világít rá a lényegre, és bár nem ugrik be semmi ilyesmi, azonnal elhatározom magam.

- Holnap találkozunk - intek neki, ahogy ellépek mellőle. - És magammal viszem azt a teknőst is.

- Mi? - Értetlen szemeket mereszt rám, de én nem mondok semmit, csak rohanok, egyenesen Hyungwonhoz. Még szerencse, hogy én tegnap nem ittam, így emlékszem az útra, és nem tévedek el. Hirtelen még azt is elfelejtem, hogy fáradt lettem volna, vagy letört; jelenleg csak azt látom magam előtt, hogy nem érdekel, mennyire fáj Hyungwonnak, én bizony veszekedni fogok vele. Én itt kiadok magamból minden kedvességet, ő meg elszigetelődéssel válaszol. Nem ismer még, ebből ugyanis nem eszik.

Remegő kézzel csengetek fel a lakására, ahol a nagyija szól bele a kaputelefonba.

- Jó estét, Hoseok vagyok. Felmehetnék beszélni Hyungwonnal? - kérdezem azonnal.

- Persze, kedveském, a pillanaton ért haza. - Azzal az ajtó nyílik is, én meg törtetek előre, mint egy vad bölénycsorda.

- Jó estét! - hajolok meg személyesen is, hogy maximum csak Hyungwon számára vagyok bunkó. Na jó, előtte biztos, hogy annak fogok tűnni, nincs menekvés. - Bocsánat a zavarásért.

- Ugyan, legalább nem csak Kihyun látogatja. Maradsz vacsorára? - invitál jószívűen az idős néni. Kedves mosolya pont olyan, amilyennek Hyungwonét képzelem el.

- Ha Hyungwon nem öl meg addig - motyogom orrom alatt, és bár hülyeségnek hangzik, ennek van a legnagyobb valószínűsége.

- Ne beszélj hülyeségeket! A szobájában van, menj csak be nyugodtan.

- Köszönöm - hajolok meg még egyszer, és elhagyva a nappalit, berontok Hyungwonhoz, kopogás nélkül. Kétségtelenül halott vagyok. - Hyungwon, beszélnünk kell - mondom határozottan, ahogy felveszem vele a szemkontaktust.

- H-Hoseok… Te mit keresel itt?

- Téged. Úgy látszik nem volt elég kielégítő számodra a beszélgetésünk - térek azonnal a lényegre. Ezúttal megtalálom a szavakat, még akkor is, ha nem feltétlen a megfelelőket, hiszen durva és nyers vagyok, mint a legtöbb indulatos ember, általában. Értetlen szemeket mereszt rám, továbbra is az ágyán ülve, kicsire összehúzva magát. Mély levegőt veszek, hogy legalább a feje a helyén maradjon, és bezárom magam mögött az ajtót. - Mégis mi bajod van velem? - lépek közelebb, de igyekszem tartani a távolságot.

- Semmi.

- Ha lefeküdtem volna veled tegnap… maradnál a menhelyen? - Hangom már sokkal lágyabb, és inkább csak könyörgő, mintsem követelőző.

- Mi? Ho-

- Felelj! Maradnál, vagy sem?

Hyungwon

Kimondhatom őszintén, ha többet úgysem találkozunk, nem? Már tényleg mindegy…

- Lehet.

- De miért? Mi lenne jobb akkor? - áll teljesen az ágyam elé értetlen tekintettel.

- Oké, talán, sőt, biztos, hogy neked így elég bizarrul hangzik most, meg minden, de abból legalább lett volna hasznod és nem csak úgy marad meg az egész, hogy egy nagyra nőtt gyerekre vigyáztál - ölelem át felhúzott lábaimat, mintha az megvédene bármitől is.

- Most sem ez maradt meg - veszi lejjebb hangerejét.

- Hanem?

- Hogy segítettem egy barátnak - mondja teljes határozottsággal, mitől szinte érzem, hogy kifacsarodik a szívem, ami nagyon nem jó, mert én ezt nem akarom. Utálom, amiért ilyen kedves velem, ráadásul erre nem is tudok mit válaszolni. - Tényleg felmondtál?

- Hivatalosan még nem, de amúgy igen.

- Ezt hogy érted?

- Hát, letettem a főnök asztalára a papírt, de azt mondták ma már valószínűleg nem megy be.

- Hála… - fúj ki egy nagy adag levegőt, még mindig - tél lévén - teljes harci díszben toporogva előttem. - Akkor azt szépen visszaszerezzük, még mielőtt a kezébe juthatna.

- Kizárt - komorodok el az ötlet hallatán.

- De miért? Miért nem akarsz ott dolgozni?

- Hyung, ez nem ilyen egyszerű. Nekem ez nem megy, számomra közömbösek az állatok, nehezen alkalmazkodok másokhoz és az egész napom csak stressz. Nem megyek vissza.

- De visszajössz - közli ellentmondást nem tűrve, ugyanakkor tudom, hogy nem másíthatja meg a döntésem, legyen bármilyen kedve. Már épp válaszolnék, mikor bejön a nagyi, hogy kész a vacsora, így Hoseokról leszedi a kabátját és kitessékel minket a konyhába, egy közös, közel sem meghitt étkezésre.

- Na és mondd, drágám, hogyan lettetek ilyen jóban az én kisunokámmal? - kérdi nagyi hatalmas mosollyal az ajkain. Miattam sokat szomorkodik, ráadásul az állapotán sem segít, úgyhogy ez az egyetlen ok, amiért idekint nem veszekszem.

- Nem volt nehéz, elvégre egy nagyon aranyos, törődő fiú - küld felém egy ezer wattos vigyort, de figyelmen kívül hagyva őt temetkezem a vacsorámba.

- Jajj, Hyungwonnie, olyan kedves ez a fiú - lelkendezik mama. - Meg helyes is, ugye? - Erre majdnem félre is nyelek, majd pár fuldoklással töltött másodperccel később felpillantok rájuk, azt latolgatva, hogy miként menekülhetek meg innen.

- Nagyi, ha lány lennék, se illene ilyet kérdezni, de mégis miért foglalkoznék a férfi kollégám kinézetével? - próbálom menteni a menthetőt.

- Ugyan, ne kertelj édesem, csak ismerd be - győzködik olyanra, ami egyébként egyértelmű, de én mégse akarom “komolyan” kimondani, ám beadom a derekam, hisz nem hülye, úgyis tudja, hogy a mama miatt mondom.

- Igen, az…

A kedvemet és a nem lévő becsületemet a vacsora hátralévő részében olyan szinten sikerült levinnie az efféle kérdéseivel, hogy ha nem ma mondtam volna fel, holnap az lenne az első dolgom. De legalább Hoseok élvezi…

Amint vége az evésnek, illedelmesen elköszön, én meg jó gyerek lévén kikísérem az ajtóba, de csak hogy biztos lehessek távozása felől. Még mindig az az álláspontom, hogy feleslegesen jött, s ugyan ellenséges hozzáállásom javarészt magamnak szól, ha utálhatnám, nem fájna ennyire…

- Számíts rám kora reggel - fordul meg a küszöbön egy féloldalas mosollyal.

- Nem fogok, és ezt közöld, kérlek Kihyunnal is.

- Majd meglátjuk - kacsint rám és még mielőtt nyikkanhatnék egyet, távozik.

- Neked is jó éjszakát…

Hoseok

Azt hiszem, ez elég jól sikerült, azt leszámítva, hogy semmi kedvem kockáztatni, és megvárni a holnapot, így a menhely felé veszem az irányt. Meg kell szereznem azt a felmondást, akármilyen késő is legyen. Szerencsémre portás mindig van, így könnyűszerrel jutok be a főnök irodájába, aminek ajtajában ott virít a kulcs. Tessék, még a sors sem akarja, hogy Hyungwon felmondjon! Halkan nyitok be a szobába, hátha van bent valaki, de egy lélek sincs, még a közelében sem, így felkapva a borítékot iszkolok is el onnan, hogy véletlenül se kaphassanak el.

Még egyszer elköszönök a portástól, ezúttal talán végképp, aki bár rosszalló tekintettel mér végig, azért mosolyog. Egy életre kiveszekedtem magam, de most, hogy minden kijött, és a kezemben van a papír is, amiért átmentem ninjába, hogy megszerezhessem, végre felszabadult és boldog vagyok. Idióta vigyorral az arcomon sétálok az utcákon, melyek mostanra teljes sötétségbe borultak, és csontig hatoló hideg szél szaladgál rajtuk.

Hiába minden boldogságom, hazaérve érzem csak meg, hogy mennyire álmos is vagyok már. Sok ez az én öreg szívemnek. Lerugdosva magamról a cipőmet, és lekapva a kabátomat, a megszokott rend helyett, össze-vissza dobom őket le, míg a papírt gondosan elhelyezem az asztalon, hogy mindenképpen megtalálhassam. A szobámba térve előveszem a pizsamámat és egy törölközőt, hogy egy gyors, forró zuhany után, még kellemesebben essen az alvás.

- Azt a rohadt… - ugrálok egyik lábamon, míg a másikra megpróbálom a nadrágomat felhúzni. Este csak egyetlen dolgot felejtettem el: beállítani az ébresztőmet. Rühellem, amikor a balgaságom miatt szenvedek, de már megszokhattam volna. Gyorsan összeszedem magam; ami egyébként egy órát venne igénybe, most csak tíz percig tart, így kapkodva lépteimet indulok el Hyungwonért. Szerintem tényleg nem hiszi, hogy be fogok állítani hozzá kora reggel, azzal a céllal, miszerint jöttem munkába rángatni. Hát pedig de!

- Jó reggelt! - mosolygok a nagyijára, aki örömködve nyitott nekem ajtót.

- Neked is, drágám. Hyungwon még nincs fent.

- Nem gond, majd felkeltem - vigyorgok sokat sejtetően, amit ugyan a nagymama már nem láthat, de engem még elszántabbá tesz. Halkan lépek be a szobába. Hyungwon nyakig betakarózva fekszik, a fal felé fordulva, békésen, mit sem tudva arról, hogy mi fogja pár percen belül érni. - Hyungwon! - Próbálkozom először a szokásos módszerrel, de nem válik be, így máshoz kell folyamodnom. - Reggel van, mássz kifelé! - rántom le róla a takarót, kicsit sem kedvesen. Úgyis az lesz, amit én akarok.

- Mi a… - fordul felém hunyorogva, de jóformán még azt sem fogja fel, hogy hol van éppen.

- Megmondtam, hogy jövök - vigyorgok rá. - Rajta, kifelé!