30. Fejezet

Hyungwon

Megébredve a mocorgásra tekintek körbe a sötétben, mellé kezeimmel is tapogatózva, bármi nyomát keresve Hoseok ittlétének. Amint megbizonyosodom róla, hogy nincs az ágyban, nehézkesen felkelek, s gondolkodás nélkül indulok meg a résnyire nyitott ajtó irányába, min kiérve életem eddigi legfájdalmasabb hangjával találom szembe magam. A nappali felé fordulva rohanok oda, ám a küszöbön kénytelen vagyok megtorpanni, ahogy meglátom a tőlem nem messze, nekem háttal térdelő férfit zokogni. Láttam már sírni, láttam már szomorúan, de ilyen állapotban még nem és soha nem is akartam volna.

Félve közelítem meg a minden bizonnyal ittlétemről sem tudó Hoseokot, s mellé guggolva ölelem át, fejét a mellkasomra húzva, mitől visszatartott lélegzettel merevedik meg karjaim közt.

- Hyung, ne sírj - simogatom meg a haját, mitől még hangosabb zokogásba kezd, mint az előbb, pluszban erősen pólómba markolva, hogy még véletlen se tudjak elhúzódni.

- Hyuhngh… whonh… - pillant fel rám könnyes szemekkel, majd homlokát erőszakosan szegycsontomnak tolva dönt fel a szőnyegen.

- Mi a baj? - tartom továbbra is szorosan, már nagyon a sírás határán tengődve. Nem bírom így látni őt…

- Itth… ihtth hagyh...thál… - próbálja elmondani nagy hüppögések közepette, mi miatt bele telik egy kis időbe, hogy megértsem.

Nem hittem volna, hogy ez ennyire meg fogja viselni. Mármint persze, jó, azt tudtam, hogy nem feltétlen örül majd neki, de ez az állapot szörnyen rémisztő és fájdalmas. Úgy zokog itt, akár egy elveszett kisfiú…

- Sajnálom. Soha többet nem fog előfordulni - temetem arcomat a hajába, nyugtatólag simogatva őt.

- Itth hagythálh…

- Tudom, tényleg sajnálom - próbálom vigasztalni, ami sosem volt az erősségem, tehát nem mondanám túl fényesnek a helyzetet.

Ahogy telnek a percek, szép lassan elcsendesedik, ám szorítása semmit sem lazul és bár kezd megnyugodni, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a gond megoldódott volna. Szemét módon, rá nem is gondolva leléptem napokra, így természetes, hogy ki van bukva. Egészen eddig meg sem értettem mit jelentek neki.

Ahogy a kedélyek csillapodnak, Joker közelebb merészkedik, lapos kúszásba megtelepedve tőlünk alig másfél méterre, hogy onnan figyelje tovább az eseményeket.

- Hyung, elmegyek letusolni, aztán feküdjünk vissza, jó? Ha nem tudsz, nem muszáj aludni, majd nézünk valami filmet - vetem fel az ötletet, mert ha jól számolok, szombat hajnal van, de lehet még csak péntek, reggel úgysem engedném dolgozni.

- Nem - karolja át a derekamat, olyan erősen szorítva, hogy egy pillanatra nem kapok levegőt.

- Akkor gyere velem, de már nagyon koszos és büdös vagyok - feszegetem le kissé a karjait, hogy legalább engedjen levegőhöz jutni.

- Jó… - nyomja arcát újfent a mellkasomba, semmi jelét nem mutatva, miszerint tényleg hajlandó lenne megmozdulni.

- Irány kifelé - feszegetem le magamról, ám engedve, hogy továbbra is fogja a kezem, indulunk ki a fürdőbe egy közös, kínos, de annál életmentőbb fürdés gyanánt.

Hoseok

Nem akarom elengedni. Végre visszakaptam, és még  mindig alig hiszem el, hogy tényleg itt van, kizárt, hogy ismét eltűnjön a szemem elől. Visszajött, és most az én házamban van, velem, ergo, csak nem utálhat annyira, vagy Kihyun mondta el neki, hogy mennyire szarul vagyok és ezért jött el. Bár úgy érzem, ébren vagyok, még mindig félek attól, hogy igazából most is álmodom, mint ahogy az előbb; félek attól, hogy csak annyira hiányzik Hyungwon, hogy elképzelem.

- H-Hyungwon - dadogom a sírástól rekedtes hangon, reszkető kezekkel, karikás, kisírt szemekkel felnézve rá, mikor kiérünk a fürdőbe.

- Mondd - fordul felém kedvesen, amitől kissé magabiztosabbá válok, bár még mindig úgy érzem, egy részem megint elveszett. Holnapra jobb lesz.

- Pofozz fel - nézek rá határozottan, ezzel kifejezve, hogy nem őrültem meg; legalábbis a saját magam szemében semmi ilyesmi nem történt.

- Mi? Nem.

- Akkor csak csípj meg - tartom neki oda a másik, szabad kezemet.

- Minek? - Még mindig hezitál, gondolom így is elég szarul nézek ki, nem akar még ilyenekkel is “bántani”, amit értékelek ugyan, most mégis szeretnék megbizonyosodni, nem-e álmodok.

- Én… Te… - keresem a szavakat, de még mindig annyira össze vagyok zavarodva az elmúlt napok miatt, hogy azt is alig bírom feldolgozni, hogy beszélnem kell. - Ugye ez most a valóság? - Hyungwon teljesen értetlenül mér végig, aggódó csillogással a szemeiben. Biztosan azt hiszi, hogy megőrültem. Tény, valahogy így történt.

- Persze - mondja, mint a világ legtermészetesebb dolgát.

- A múltkor is ezt mondtad - remeg meg a hangom, ezzel együtt újabb könnyfátyol kerül a szemeimre, hiába próbálom tartani magam. Nem akartam gyengének látszani előtte eddig sem, ahogy most sem, de képtelen vagyok megemberelni magam. Túl erősek és szélsőségesek az érzéseim ahhoz, hogy vissza tudjam fogni őket.

- Itt vagyok - ölel ismét magához. Néha elgondolkodom, hogy mennyire szerencsétlen vagyok. Erősnek akarok látszani, mégis gyengébb vagyok nála. Utálom magamat, amiért nem állok mellette teljes értékű férfiként.

- S-sajnálom, csak a rémálom miatt - húzódom el szipogva, ruhám ujjával megtörölgetve a szemeimet, amibe legalább kétszer beleférnék. - Kint megvárlak - gondolom meg végül magamat az együtt fürdést illetően. Eddig sem akarta, hogy hozzáérjek, még el is menekült, most is csak azért jöhetett vissza, mert túlságosan ráakaszkodtam.

- Hyung…

- Siess - mosolygok rá vérszegényen, majd kilépve az ajtón, közvetlen amellett, a fel elé leülve várom. Nem megy ettől távolabb mennem tőle, még akkor sem, ha sejtem, mennyire undorodhat tőlem, főleg azok után, hogy ő kielégített engem, én meg hagytam az egészet a francba. Ráadásul még a legrosszabb énemet is látszani engedtem, mikor találkoztunk Jonginnal. A helyében én is elmenekültem volna, de én vissza se tértem volna. Térdeimet átkarolva hajtom rájuk a fejemet és a semmibe révedek, végig azon gondolkodva, hogyan tehetném jóvá?! Egyáltalán jóvá tehetem? Megint egy sírógörcs kerülget, mint oly’ sokszor a napokban; már éppen előtörne belőlem, mikor Hyungwon kilép, én meg ködös tekintettel nézek fel rá. Még mindig alig hiszem el, hogy itt van. De… megint el fog menni…

Hyungwon

- Ezt remélem te sem gondoltad komolyan - ragadom meg a csuklóját és húzom fel, akár egy rossz kisgyereket, már nem is remélve, hogy a szavak bárminemű segítségemre lennének. - Ha velem akarsz lenni, legyél tényleg mellettem! - rángatom be a fürdőbe, félig nyitva hagyva az ajtót, hátha Joker a keresésünkre indulna, bár sok esélyt nem fűznék a dologhoz.

- Hyungwon, én nem szeretnék többet ártani neked - áll meg a helyiség közepén, hangjában mérhetetlen szomorúsággal.

- Mondtam én valaha, hogy ártottál volna?! - rivallok rá, annak reményében, miszerint ha elég határozott vagyok, végre megért engem. - Eddig te voltál a legnagyobb segítség számomra, tehát kérlek, ne viselkedj így, mert ez nekem is fáj - lépek elé, hogy némi bátorítás gyanánt átöleljem. A hirtelen közénk állt csendet egyedül a zubogó víz tölti ki, állandó biztosítást adva a ránk váró lehetőségről.

- Annyira nagyon szeretlek és pont ezért nem akarlak elüldözni a hülyeségeimmel - temeti könnyes arcát a nyakhajlatomba, mélyen búgva lágy szavait.

- Én is téged, hyung…

Ahogy kissé enyhülnek a kedélyek, Hoseok eltávolodik tőlem és nekikezd a vetkőzésnek. Pólóját lekapva tárja elém széles vállait, izmos mellkasát, kockákkal tarkított hasfalát, egyszerre elbűvölve és emlékeztetve rá, hogy mennyire alul vagyok erőben. Ezután hezitálás nélkül kapja le alsóját, ugyan némi pírral orcáin, mégis magabiztosan, hogy aztán anyaszült meztelenül álljon elém és nézzen rajtam végig célzási szándékkal. Szörnyen zavarba hoz a helyzet… Ám sajnos emlékeztet is sok mindenre, ami miatt legszívesebben kimennék, mégsem teszem.

- Kell segítség? - ereszt meg egy pimasz félmosolyt, szigorúan szemeimen tartva tekintetét, semmi jelét nem mutatva, miszerint alig pár perce még sírt. Kissé bizonytalanul ugyan, de bólintok, mire ábrázatára kiül a teljes döbbenet, elárulva, hogy valójában nem gondolta komolyan iménti kérdését.

Nagyot nyelve nyúl pólóm aljához, és őrjítően lassan lehúzza rólam, saját cuccaira száműzve, egyszerűen csak a mosógép elé dobva. Ezután megerősítésként utoljára íriszeit enyémekbe fúrja, s bár fogalmam sincs mit lát, lepillantva világos szürke bokszeremre akasztja finoman korcába ujjait, hogy leguggolva szabadítson meg tőle, túlontúl közel kerülve nemességemhez. Azon kívül, hogy ő maga is paradicsom vörös, mélyen tisztelem, amiért nem kezd el megbámulni, sőt, egyáltalán nem néz a kényes részre, maximum az anyagot nézi, melyből éppen kilépek, vagy az arcomat.

- Hyungwon - szólít meg, mikor már mindketten fedetlenül pironkodunk egymás előtt, mint holmi szerelmes, szűz tinik.

- Tessék?

- Megölelhetlek?

- Ahh - sóhajtok fel, rosszallóan megcsóválva a fejem. - Ne kérdezgess, hanem csináld - lépem át azt a csekély távolságot és fonom karjaim mellkasa köré.

- Köszönöm - puszil meg gyöngéden, alkarját hátul a csípőmre nyomva, majd egy váratlan pillanatba alsórészemet is az övéhez húzza. Tagadhatatlanul felhúz a sok inger, a légkör, a szituáció, ez mégsem az a pillanat, mikor bárminemű figyelmet kéne szentelnünk ennek. - És, amúgy, nem hoztunk be semmi váltó ruhát - ereszt el vigyorogva, hogy aztán a kádhoz húzva először belépjen, s maga elé húzva üljön le velem együtt, hogy miután elzárja a csapot, hátam a mellkasára vonva ölelje át a hasamat.

Nincs mit mondanom, nincs mit tennem, egyszerűen csak kiélvezem Hoseok közelségét, bízva benne, hogy örökké tart…

Hoseok

Olyan szorosan és olyan szenvedéllyel ölelem magamhoz, mintha bármelyik pillanatban újra elveszíthetném. Nem ismerem régóta, mégis fontosabb számomra, mint bárki más, így nem akarom ismét átélni azt a fájdalmat, azt a mértékű elkeseredettséget, melyet a napokban tapasztaltam. Soha nem hittem volna, hogy én valaha lehetek attól lejjebb, mint mikor az anyám úgymond, kiselejtezett. Akkor képes voltam erősnek mutatni magam, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna, most nem. Nem sajnáltatni akartam magam, egyszerűen csak ennyire tellett tőlem.

- Annyira nagyon szeretlek, Hyungwon - fúrom arcomat a nyakába, közben még mindig azon gondolkodva, vajon álmodom-e. Azon kapom magam, hogy minden alkalommal, mikor csak lehetőségemből adódik, azt próbálom bizonygatni, hogy ez a valóság. És, ha az, soha nem akarom, hogy véget érjen.

- Én is téged, hyung.

Nem tudom, hogy az elkövetkezendő napokban hányszor fogom elmondani neki, de egyszerűen attól félek, ha nem mondom ki, nem érzi, nem tudja, pedig kötelességem tudatni vele. Legszívesebben most nem csak szavaimmal nyilvánítanám ki érzéseimet, hanem tettekkel is, viszont mind a ketten fáradtak vagyunk, ráadásul én körülbelül fél órája sírtam ki a lelkem, így ilyennek itt most semmi helye.

Az idő múlását észre sem veszem; magát az idő fogalmát is elfelejtem, elvégre csak és kizárólag Hyungwonra koncentrálok, akit végre visszakaptam. Csak remélni merem, hogy nem megy el megint, ha mégis, nem úgy, mint a legutóbb. Tudni akarom, hogy biztonságban van, nem esik semmi baja; még azt is, ha miattam megy el, hogy aztán okolhassam magamat, bár ez enélkül is megy. De nem akarok túl sokat agyalni, egyelőre az számít, hogy most itt van, és úgy néz ki, nem utál, amiért nem lehetek elég hálás. Az ujjaim már kiáztak a víztől, így kicsit összeszedve magam nyúlok a tusfürdőért, átadva a tubust Hyungwonnak.

- Remélem nem gond, ha az enyémet kell használnod - mosolygok rá, minden keserűségem ellenére, hátha képes volnék elűzni őket.

- Nem - feleli bágyadt hangon. Gondolom fáradt, éppen annyira, mint én magam. Elengedem, hogy előrébb tudjon hajolni, tekintetem pedig megakad a hófehér hátán, mely szinte hívogat. Lágy csókot hintek a hibátlan bőrére, mibe beleremeg, már csak a váratlansága miatt is.

- Bocsánat - dőlök ismét hátra, szinte azonnal megbánva a tettemet, bár látszólag nem volt ellenére, de akkor sem áll szándékomban olyan mozdulatokat tenni irányában, melyek nemtetszést váltanának ki belőle. Lassan feltápászkodok, hogy felsegíthessem Hyungnwont is, felé nyújtva a kezemet, amit el is fogad. Pimasz mosolyomat képtelen vagyok elrejteni, főleg ha ilyen vörösen áll előttem. Annak ellenére, hogy fáradt vagyok, ahhoz még van erőm, hogy a régi formámat hozzam, hátha ezzel kevésbé volna kínos a helyzet. - Csináld csak, nem nézek oda - vigyorgok még mindig pimasz módon, szemeimet eltakarva kezemmel, kis rést hagyva ujjaim között. A helyzet, bár számomra is kínos, ezzel talán el tudom venni az élét. Ez az egy, amihez értek: komolytalanságommal kikerülni a kínos helyzetekből.

- Ya! - kiált rám, miközben feltartja a kezét, hogy móresre taníthasson, de nekem sokkal jobb ötletem van. Megragadom a csuklóit és egy lágy csókkal elhallgattatom, ezzel még azt is kiverve a fejéből, hogy meg akarjon ütni.

- Annyira hiányoztál - nyomok még egy puszit ajkaira, miközben kíváncsian csillogó szemekkel fürkész. - De tényleg nem nézek oda… Csak siess, mert már álmos vagyok.